13.fejezet

 13.fejezet-Áldozat

 

Csendben osontam le a sötét végtelennek tűnő lépcsőn. Bár a vékony kabát nem volt elegendő a decemberi hideg ellen, mégse a lehűt levegő miatt, hanem a döntésemtől borzongtam meg. Szeptemberben még egyenesen rettegtem a vámpíroktól, és még megkérdő jeleztem a létezésüket is, ám ahogyan telt-múlt az idő barátaim lettek, akik szintúgy az éjszaka teremtényei voltak. S mindezek mellett, még mindig ugyanúgy féltem a vörös hajú vámpír sráctól, ám valami mégis változott. Amikor először láttam őt nem hogy megijedtem tőle, de még szektásnak is néztem, ám hamar rájöttem, hogy semmi köze sincs hozzá. Castiel valóban vámpír volt, és már kétszer is megharapott. Tényleg féltem tőle, vagy csak már belém rögzült ez az érzés? Nem tudtam megmondani az igazat, ám egy valami mégis a javamra vált. Olyan bátorságot kaptam tőle, amelyet normális körülmények közt sosem sajátíthattam el, és ezek mellé természetesen negatívat is kaptam. Rosa állítása szerint, ha egy vámpír a véremet szívja, akkor átragadnak rám az érzései, és én ezt megtapasztaltam. Castiel harapása után keserűen érzem magam, míg ő valamelyest felvidul, tehát ezek szerint a srác az én érzéseiet kapja. Nekem pedig meg volt az a tulajdonságom, hogy nem akartam senkit sem szomorúnak látni.

Minden lépésemet óvakodva tettem meg. Nem akartam azt, hogy bárki is észrevegyen, mert titokban szerettem volna tartani a tervemet.

- Mit keresel itt? - állt meg hirtelen mögöttem Castiel.

Megugrottam meglepettségemben, és egészen biztosan felnyaltam volna a földet, ha a vörös hajú srác nem fog meg, aki sóhajtva emelt fel, majd a vállára csapva kezdett el cipelni.

- Hé, engedj el! - förmedtem rá, de szavam semmit sem ért. - Beszélni akarok veled, de kérlek tegyél le.

- Itt még a falnak is füle van, vagy szeretnéd, ha mindenki hallaná?

Nem válaszoltam semmit, csupán a fejemet lehajtva elkezdtem megfogalmazni a mondanivalómat, ám ez lehetetlennek bizonyult a közelsége miatt. Rengetegszer, de nem elégszer átkoztam már a szerencsétlen lényemet, amely folyton elpirul, ha egy fiú közelébe kerül.

Fogalmam sincs hova, vagy mennyi ideig cipelt, de egy olyan helyre vitt, ahol még soha nem voltam. Talán az iskola távoli szegletében voltunk, vagy még azon is túl, de abban igaza volt, hogy senki sem fog utánunk hallgatózni. Egy lélek sem tartózkodhatott ott, ahol a dermesztő hideg már régóta elérte a kis részt, s ahol hatalmas, égbetörő fák kezdtek sorakozni. Az erdő és a suli közti kis tisztás, amelyet nem sokan láthattak még azelőtt, sőt megeshet, hogy én és Castiel tudtunk csak a hely létezéséről.

- Na mond, mit akarsz? - huppant le az egyik fa tövébe. - Nem gondoltam volna, hogy valaha te fogsz keresni.

- Fogalmam sincs hol kezdjem. - túrtam bele narancs hajamba, így valamelyest eltakarhattam vörösbe borult arcomat.

Nem jött szó az ajkamra valamiért, vagy talán nem is lehetet azokat a gondolatokat kifejezni csak cselekvés útján. Bátortalanul indultam meg felé, s tudtam jól, hogy amit teszek az nem helyes, és csak magam alatt vágom a fát, de a kedves, és jóhiszemű Sally egyfolytában arra ösztökélt, hogy segítsek.

Leguggoltam elé, majd óvatosan átkaroltam úgy, hogy közben a nyakamból elsöpörtem a hajamat, így szabaddá vált az út számára. Éreztem, hogy elcsodálkozik a helyzeten, és választ vár tőlem, de én nem akartam megindokolni a tettemet, és ezt hamar észre is vette. Fogait óvatosan, és precízen mélyesztette nyakamba, s én pedig onnantól ismételten abba a kábulatba estem. Némán megkérdeztem magamtól, hogy miért tettem ezt. Egy egyszerű hang szólalt meg legbelül, amelyre felcsodálkoztam, s saját magamtól is megkérdeztem: Talán, mert szeretem?

***

- Tessék. - terítette a vállamra Castiel a vastag fekete kabátját. - Fázol még?

- Már nem - mosolyodtam el -, köszönöm, de te nem fogsz így megfázni?

Unottan elnevette magát, és úgy látszott, hogy ismét valami nagyon  nagy hülyeséget mondtam.

- A három hét alatt, amióta ide járunk, láttál már fázni? Egyébként pedig mi nem betegszünk meg ilyen könnyen. Azt a kabátot is csak miattad hurcolom magammal, mert tudom jól, annyira idióta vagy, hogy egy vékony felsővel elszaladsz otthonról.

Szégyenlősen pillantottam oldalra. Még szokatlan volt, hogy ennyi időt töltsünk együtt, pedig az elmúlt hetekben minden este találkoztunk, és mégse sikerült megszoknom a helyzetet.

- Nem tehetek róla, hogy észrevétlennek kell ahhoz lennem, hogy kicselezzem keresztanyámat.

Egy ideig farkasszemet néztünk, majd felém közeledve a zavarom nőni kezdett, s hogy mellettem leülve, átkarolt engem, az már teljes mértékben leütötte a mércét.

- Ma maradjunk még egy kicsit tovább.

- Mé-még éhes vagy? - kérdeztem meg dadogva, de ő nemmel válaszolt. - Akkor miért?

- Csak úgy. - zárta le a témát. - Néha kevesebbet is beszélnél, úgy mint régen. Mondjuk, akkor olyan voltál, mint egy néma. Mondjuk, legyél a kettő között.

Nem tudtam nevetés nélkül hagyni. Bár ő komolyan mondta, én viszont viccként vettem föl.

- Mi olyan vicces? Régen melletted Lisander is szószátyár volt.

Ezen őszintén nevetnem kellett volna, ha nem Lisanderről lett volna szó. Valamiért szomorú voltam, mikor rá gondoltam, és onnantól csak rá tudtam gondolni. Nem ismertem, fogalmam sincs, hogy milyen személyiség lehet, de valamiért annyira más volt, mint a többi.

- Na hova lett a jókedved?

- Menjünk inkább vissza, mert nagyon szédülök. - mondtam  még mindig szorosan ölelő fiúnak, mert tényleg forgott velem az egész világ.

- Rendben. - állt fel mellőlem, majd felsegítve engem, megindultunk a suli felé, de két lépés után rájöttünk, hogy az állapotom rosszabb, mint amilyennek tűnik.

- Azt hiszem, túl sok vért szívtál. - szólaltam meg kábultan.

- Nem az a baj. - vett fel a vállára, én pedig csendben beletörődtem, hogy úgy cipel, mint egy zsákot. - Érezni a véreden is, hogy nem eszel.

Visszagondolva igaza volt Castielnek. A félév hamarosan véget ér, és a Sweet Amoris a maradék decemberi napokat, és egész januárra szabadságot adott nekünk, mivel az őszi és tavaszi szünetet összevonták, a télivel, így egy egész lustálkodós hónapot adtak nekünk. A félévi vizsgákat letudva fellélegeztem, ám ez a nyugodt, gondtalan érzés hamar tovaszállt, mikor közölték velem, hogy a mai nap az utolsó tanítási nap, amelyet csomagolással tölthettünk, keresztanya pedig hagyott egy apró cetlit a hűtőn.

Mondanom sem kell, eléggé meghökkentem a hír hallatán, mivel nem voltam tisztában az iskola sajátos programjaival, és az, hogy azt a rengeteg cuccot pár óra alatt össze szedjem, lehetetlennek tűnt. Tehát a reggelit el is felejtettem aznap, ahogyan az előző nap étkezését is.

Így történt, hogy tíz órakor szédelegve találtam el az eldugott kis titkos rejtekhelyre.

- Uramisten! - kiáltottam fel hirtelen a felismeréstől. - Tegnap reggel óta egy falatot sem ettem!

- Már két hete nem eszel normálisan, csak te ezt nem vetted észre.

- Már nagyon korog a gyomrom - sóhajtottam -, azt hiszem itt patkolok el.

Lassan láthatóvá vált az iskola, én pedig kapálódzni kezdtem jelezve, hogy tegyen le, de ő nem engedelmeskedett nekem. Hiába papoltam neki, hogy ha együtt látnak minket, az csak rosszul járunk, Castiel megingatatlanul állította a saját igazát, miszerint magasból tesz rá a mások véleményére. Végül  hatalmas kérlelés hatására letett, de csak a házunk ajtaja előtt. Gondoltam, eddig elkísért, majd ő is megy szépen a dolgára, és így történt? Nem. Amint kinyílt a bejárati ajtó, és én beléptem rajta, úgy ő is követni kezdett. Megszeppenve bámultam merre megy, mert kissé kellemetlenül éreztem magamat, hogy ketten voltunk egy üres lakásban, arról pedig nem is beszélve, ha keresztanyám mégis haza jött volna. Ott bizony hatalmas problémák sorozata indult volna el, de szerencsémre, fortuna velem volt, így minden simán ment. Egyébként pedig a konyhába sietett, majd visszatérve a kezembe nyomott pár szem kockacukrot.

 - Ezt edd meg, mert ha meghalsz, én leszek az első, akit lecsuknak.

Ó milyen kedves volt! Már komolyan elhittem, hogy értem aggódik, de ahogyan a szavakat kiejtette, úgy nagyon is tudatosult bennem, én nem számítok semmit sem neki. Érdekelt ez engem? Nem, de mégis fájt. Nagyon fájt.

 - Rendben - mondtam neki olyan ridegen, ahogyan ő tette. - Most viszont pakolnom...

De már nem hallgatta végig a mondanivalómat, mert egyik percről a másikra eltűnt a szemem elől, pedig a kabátját nálam hagyta Megfordult  a fejemben, hogy direkt maradt nálam, ám még abban a percben elhessegettem őket a gondolataimból. Ugyan, mit is képzeltem? Én még mindig csokis muffin vagyok a számára, és ez így is maradt, megérzéseim szerint örökre. Addig, amíg meg nem halok, és a föld alá kerülve elporhadok, míg ő ugyanolyan fiatal marad.

Nekidőltem a bejárati ajtónak. Jóleset a homlokomnak a hideg.  Megettem az összes cukrot, majd elmerengtem, mit is érzek abban a pillanatban. Nyugalmat, de miért? Hetekkel ezelőtt mindig zaklatott voltam, mikor a véremből ivott. Ezt váltom ki belőle? Ő pedig felettébb jókedvű miattam. Én, bolond eddig észre sem vettem! A felismeréstől térdre rogyottam, majd ugyanazzal a bizonyossággal fel is pattantam. Felszaladtam az emeletre, egyenesen a szobámba. Bőszen hajigáltam a ruháimat a bőröndömbe, miközben tagadtam a dolgokat, és még pecekkel később is gyűrtem be a már teli pakkba a maradék téli cuccot.

 - Ez lehetetlen, nem lehet igaz! Én csak képzelődök, és kész! - bizonygattam magamnak eléggé hangosan.

Kinyitottam az ablakot. Túlságosan melegem volt, mivel őrült módjára csomagoltam, és mert beismertem magamnak mindent. Hiába tagadom, vagy menekülök előle, ez így fog maradni, mégis reménykedtem, hogy a téli szünet alatt elfelejtem az egészet, és minden úgy kezdődik majd, mint év elején. Én félek tőle, ő megijeszt. Ez lett volna a legjobb nekem is, és nekem is. Sajnálatos módon ez sosem történt meg. Tudtam jól, mégis tagadtam, hogy  amikor februárban visszajövök, én boldog leszek, és fülig elpirulok majd, ám míg nem bizonyosodtam meg erről azon a napon, addig ezt tagadni fogom. Azt gondoltam, talán azalatt az egy hónap alatt kiszeretek belőle,

Tudom, gyerekes dolog volt tőlem! 

13.fejezet vége