A végzeten túl

Megjöttem a beígért történettel! Továbbra is A véredre éhezem marad aktívan futó történetként, de talán néha-néha belecsempészek ebből a fanficből is részeket. Sajnos időhiány miatt nehezen megy, de jön a nyári szünet, így aztán majd akkor egyszerre két történet is futni fog!
A végzeten túl egyébként egy kissé borús reggelen fogalmazódott meg bennem, mikor előzőnap este a játékból rajzoltam karaktereket. Akkor láttam meg Lisanderről azt a képet, mikor  a fogával próbálja lehúzni a kesztyűjét. Fogalmam sincs, hogyan, de valahogy így született meg a fanfic.
Viszont nem kertelek tovább, jó olvasást!

Gyűlölet, jeges szív, üres tekintet. Az előbb említett három tulajdonság jellemzi Sophie Crosst. A rideg lány évek óta a múltban történt dolgokon őrlődik, miközben mesteri módon dolgozza ki bosszújának minden egyes részletét. 
Tíz hosszú esztendővel ezelőtt, egy hideg téli estén megjelent ő. Sophie áhítattal tekint a bukott lényre, aki aznap megmentette őt a hitvány angyal markából. A kérdés csak az, hogy ez fordítva is igaz-e, vagy talán a másik fél többet érez?
Lysander mindig a lány mellett áll, ám nem tudni miért. Mi vihet rá egy démon arra, hogy naphosszat engedelmeskedjen egy halandónak?
Vajon miért szegődött egy egyszerű, ártatlan lány mellé egy letaszított angyal?
Egyáltalán szövődhet-e szerelem ember és démon között, vagy előbb-utóbb egymást ölik meg ezzel a szeretettel?
S a legégetőbb kérdés, mi történik, ha egyszer feltűnik ördögűzőként egy harmadik személy, akiért Sophie odáig van? Vajon kit fog választani? A gyilkos elszántságú vörös férfit, vagy a veszélyes, és titokzatos bukott angyalt?

Prológus

10 évvel ezelőtt halálváros határánál...

-Sophie-

Kétségbeesés, néma imák, halál sikolyok. Emlékszem, a város mellett húzódó kiserdőben bújtunk meg, pont a kőfal tövében, mely elzárt minket a szabadságtól. Éreztem a sós, meleg könnyeket az arcomon, ami valamelyest felmelegített a december eleji zord hidegben. Cseppnyi kezeim szinte jegesre fagytak a kesztyűn keresztül. Semmi kétség, azon az átkozott estén volt a leghidegebb, s hogy ez véletlen volt, vagy szándékos, azt nem tudom. Remegve öleltem át édesanyámat, aki szintúgy szenvedett a cudar időjárástól, mint én. Rajta csupán egy vékony garbó volt, s mai napig csodálom, hogy volt benne annyi erő, és kitartás, mikor tudta, nem menekülhetünk meg.

 - Nyugodj meg Sophie. - suttogta elhalóan. - Nyugodj meg kicsim, hidd el, minden rendben lesz...

Hófehér angyaltoll szállt el előttünk, melyet azonnal a gazdája követett. A semmiből tűnt fel. Arcán szenvtelen grimasz terült, s egyedül rideg, gyilkos kék szemei árulkodtak szándékáról.

Akkor esett le az év első hava. Az első hópehely arcocskámra szállott, mintha megakart volna békíteni a sorsommal.

 - Végre megvagytok. - szólalt meg, és hangja hallatán a vér is megfagyott bennem. A kellemes női hangtónus mellett eltökélt, rideg hangja szinte kettévágta a szél süvítő zörejét. - Eléggé kitartó vagy.

Szőke hajába belekapott a végzetes, sivító szél, s így még félelmetesebbnek látszott. Azt kívántam, bárcsak valaki eljönne értünk, s megmentene az angyali álca mögött bujkáló lénytől.

Kardját kihúzta arany tokjából, s éles pengéjét felém szegezte.

 - A gyermeki vér erőt ad, zsengébb, s sokkal inkább halandóbb, mint felnőttként. Sokkal inkább könnyebb az életed kioltani, mint eddig...

Hatalmasat suhintott vele. Örökre emlékezni fogok arra a rengeteg vérre, amely aznap körülvett. A kicsiny arcom, parányi kezeim, rózsaszín kabátom, de még az előttem elterülő fagyott talaj is vörösre feslett. Nekem kellett volna meghalnom, akkor meg miért pont ő?

Anya, miért ugrottál elém, mond, miért?

Karcsú, gyönge tested megvonaglott, mikor az éles penge átszúrt. Elhalóan rogytál a földe, mint egy rongybaba.

 - Sophie, annyira sajnálom... - nyögted ki alig hallhatóan. Kétségbeesett ölelésem közepette vettem csak észre, hogy már a szádon is vér serkent ki. - Kicsim, szeretlek. - suttogtad a fülemben, majd mályvaszínű szemedet örökre lecsuktad.

Szeretlek. Mennyire egyszerű szó, s milyen sok mindent kifejez. Kár, hogy én sosem fogom soha kiejteni ezt a szót, soha többé...

Mond, mégis mi az a dolog, amely még egy gyermeki szívet is megfeketít? A gyűlölet képes hatalmába keríteni, s olyan mélyre süllyeszteni, ahonnan már nincs kiút. Tudom miről beszélek, mert én abban a percben, mikor megéreztem édesanyám utolsó lélegzetét, örök életre belém költözött. Képes lettem volna bármire, hogy az előttem álló aranyszőke hajú, angyalinak tűnő, rideg tekintetű lényről letöröljem az önelégült vigyort. Hat éves voltam, mégis érettebb a kellettnél, mert mikor az ember életveszélybe kerül, az ösztönei kezdik irányítani, s én abban a néma, átkozott másodpercben kívántam, méghozzá olyat, amelyet egy normális ember egy örök életre megbánna.

Én viszont semmilyen körülmények között sem tennék máshogyan, még így, hosszú évek távlatából sem.

Zafírkék szemeimet lesütöttem, majd mikor újból az alantasra pillantottam, gyűlölettel teli nézések közepette azt kívántam, bárcsak eltűnne a föld színéről, s drágán megfizetne az édesanyám haláláért.

 - Most mit fogsz tenni, kicsi Sophie?

Kardját felém lendíti, amelyen már az anyám vére díszelgett. Hirtelen egy hófehér angyaltoll hullott a tenyerembe. Azt hittem, hogy az átkozott lénnyé, ám pármásodperc múltán a szemem láttára feketére feslett.

Kérlek mond meg, te miattam lettél átkozott? Vagy netán ártatlanul taszítottak le a fényből? Netán szándékosan hagytad ott őket, azokat a lényeket, melyek csak a látszat kedvéért tűnnek szentnek, és ártatlannak?  Kérlek, válaszolj a kérdésemre...

Igen, emlékszem, hirtelen olyan nyugodtság tört rám, mint addig még sosem. Árnyszerű angyali sziluett rajzolódott ki a halovány fényben.

Sötét alakod pillanatok alatt férfi alakot öltött. Vonásaid kiemelkedtek, szemeid megelevenedtek, s olyan skarlátvörösen égtek, hogy már-már világítottak a vérengző sötétben. Fehér hajad csillogott a hold ezüstös fényében, s tekinteted lassan két különböző színt vett fel, így már végképp sem tudtalak angyalnak látni téged. Inkább voltál számomra démoni, mintsem angyali.

 - Nocsak, nem hittem volna, hogy itt találkozunk. - nevetted el magadat, én pedig megdermedtem mély, rendíthetetlen hangodat hallva. - Mit keresel itt Lilionne?

A fehér lepelbe bújt női alak tágra nyílt szemekkel hátrált pár lépést. Éreztem rajta, hogy eluralkodott rajta a rettegés.

Élveztem. Rendkívülien boldog voltam, ahogyan kétségek közt vergődve elejti véres kardját, és rémülten már majdnem futásnak ered. Azt akartam, hogy úgy féljen, ahogy én is pár perccel ezelőtt.

Az idegen felemás szemei mérgesen szűkültek össze a holtat látván. Komiszul mosolyodott el, mikor három lépést téve az angyal könyörögni kezdett.

 - Kérlek, ne gyere közelebb. - fohászkodott. - Könyörgöm neked, Lysander, kérlek ne tegyél semmit.

 - Ó, csakugyan? - sóhajtott unottan. - Bántani akartad őt, nemde?

Hangosan nyelve bólintott a Lilionne nevet viselő álszent.

 - Parancsom volt rá.

 - És ki adta a parancsot? - húztad össze szemöldöködet.

 - Ezt nem mondhatom meg. - vágta rá rémülten, majd felém közelített. Ösztönösen hátráltam  pár lépést, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egészen a hideg, durva kőfalig húzódtam. - Kérlek, elégedj meg ennyivel Lysander, tudod, hogy nem beszélhetek...

A vörös hajú férfi nyugodt, rezzenéstelen arccal tartotta fel jobb kezét, melynek hatására az angyal nagyot nyelt, s halántékán egy kósza izzadságcsepp gördült le.

 - Ennyi? Mindent elmondtál?

 Arcára ördögi mosoly ült ki. Igen, ez az a grimasz, amelyet hosszú évekig figyelhettem. Az a könyörtelen, mégis szenvtelen arc, ami azon az éjszakán rabul ejtett. Én is olyan akartam lenni mint ő. Ezek voltak az első érzéseim iránta, a csodálat. Olyannyira felnéztem rá, hogy mást nem is láttam belőle, csak azt a könyörtelen énjét, melyet aznap megcsillogtatott.

Fájdalmas sikoly hasított bele az éjszaka csendjében. Recsegő-ropogó zörejek párosultak a fájdalmas kiáltás mellé. A szőkeség a földön fetrengett, miközben szüntelenül könyörgött, hagyja abba a démon a kínzását. A következő pillanatban csupán két csonk ékeskedett ki a lapockáiból. Az ördögi személy nemcsak megkínozta, de meg is fosztott attól, amely a nő éke volt. A szárnyait porrá zúzta, hogy véletlenül sem tudjon mit tenni vele.

Felém indult. Örökre az eszembe vésődött különleges járása, és az a skarlátvörösen izzó tekintete, mellyel engem pásztázott. Leguggolt mellém, Finom, férfias kezeit hófehér hajkoronámba mélyesztette.

 - Hát megvagy végre, angyalom. - suttogta sejtelmesen.

Kíváncsian siklott tekintetem a hátam mögé. A durva kőfalon vércsíkok kezdtek fesleni. Szépen lassan valami kirajzolódott. Bár első látásra nehezemre esett, azért sikerült kivennem a vérrel mázolt angyalszárnyat, mely pontosan mögöttem tűnt fel.

Igazad volt azon a vérrel áztatott napon. Én vagyok a fény, aki próbál a sötétségből kiszökni, de nem megy, s te vagy a feketeség, a kárhozatal, amely szépen lassan felemészt engem.

Köszönöm, drága démonom, hogy azon a napon kárhozottá tettél...

Nos ennyi lenne egyenlőre. Kérlek titeket, hogy jelezzetek vissza, és fejtsétek ki a véleményeteket, hogy jó-e, vagy már túlzásba vittem. Várom a kritikákat, és most mondom, jöhet hideg-meleg egyaránt.