26.Fejezet-Báli galibák 3.rész
-
Váratlan meglepetések
A szenvtelen zongora melódia nem akart csendesedni az ideiglenes szobámban. A kicsi rádióból szóló keserű dallam csak méginkább nyugtalanítani kezdte sötét, tragikus lelkemet. Egyedül a tükörből visszanéző személy adott nekem erőt ahhoz, hogy ne roskadjak össze a megpróbáltatások sorozatától. Felötlött bennem az elmúlt évek eseményei. A rengeteg megalázkodást, tűrések sorozata valamint az a horibilis mennyiségű vér, amely a kezemhez tapadt. Nem volt bűntudatom, mert az a kegyetlen zord világ, amibe csöppentem, sokkal vérengzőbb és sötétebb volt tőlem. Már-már kényszerített minden tettemre, mégis tudom, én vagyok a hibás a bűneimért.
A tükörből visszanéző nő fiatal, csinos és elegáns, míg a benne szunnyadó lélek túl vén ahhoz, hogy bármit is tegyen. Megfáradt s pihenett, mert érezte, kell majd az erő, mert előbb-utóbb utoléri a végzete.
- Kellemes meglepetés ért az előbb... - szólaltam meg határozottan, miközben szúrósabb vetettem borostyán tekintetemet a nem kívánt idegenre. - Ugye tudod, hogy illetlenség más után leskelődni...
A sötétség leple alól hirtelen egy nádszál vékony láb tűnt fel, majd nem sokkal később megláttam a tulajdonosát is. Nem fogom meghazudtolni magamat, valamiféle hideg érzés futott végig a mellkasomon, ahogyan megláttam őt. Tudtam, hogy egy napon ez befog következni, de nem készültem fel rá. A villámok összecsaptak a fejem felett, s baljós csatájuk közepette megijedtem. Megijedtem attól a ténytől ami várhat rám ha az igazságra fény derül. Nem, nem azért alázkodtam meg megannyi évszázad során, hogy aztán valamiféle rabként hurcoljanak meg. Tennem kellett valamit, elvégre a kezemben volt az irányítás.
"A királynő szava szent és sérthetetlen, ellentmondani lehetetlen, mivel a nagyságos őfelsége számunkra a mindenható jóisten!"
Igen, ez a hűség eskü minden egyes alattvalómra igaz volt, tehát nem tehettek ellenem semmit sem...
- Nem leskelődök, csak mérlegelem a helyzetet. - mosolyodott el huncutul az előttem álló törékeny testalkatú ismeretlen ismerős. - Bármikor is játszadoztam el a gondolattal, miszerint újra találkozunk, valamiért folyton egy pontra lyukadtam ki. Szinte mindig azt mondogattam magamban, hogy azon nyomban megfojtalak, mihelyst megpillantalak. Most viszont fogalmam sincs mit érzek. Talán kissé kárörvendő vagyok...
- Miért is? - szakítottam félbe dacosan, miközben elegáns mozdulatsorozattal igazítottam meg a hajamat. - Mérget vehetsz rá, hogy nincs bűntudatom a tetteimért.
A lány fáradt sóhaj közepette telepedett le a vörös bársony kanapéra, majd lábait keresztbe téve, komoly arcot vágott, majd fájdalmasan egyenes ülésével nekikezdett.
- Azt hogy van- e bűn tudatod vagy sem, az a te feladatod mérlegelni, viszont nem tudok elsiklani afelett a ténynél, hogy mennyire silány életed van. Ezt akarta a nagy álmdozó lány? - gúnyolt ki csípősen - Egy megszokott és monoton napirendet követni és állmosollyal megtéveszteni az embereket?
- Igen, ezt akartam! - förmedtem rá - Felbecsülhetetlen érzés az, amikor fejet hajtanak előtted megannyi keserves évszázad után! Mindig is irányítani akartam, és nem érdekelt az hogy hány emberen vagy vámpíron taposok át, mert ez a világ nem a kegyelemről szól! Itt aki gyenge haljon meg! - hadartam el egy lélegzet vétellel. Dühös s indulatos hangom szinte elfedte az összes zajforrást a szobában.
Lesütötte a szemét! Sosem tett ilyet, én pedig nem voltam olyan balga, hogy elhiggyem, megfutamodik tőlem. S megérzéseim bebizonyosodni látszódtak, mikor halk kuncogásba tört ki.
- Mindent felsoroltál kivéve azt, hogy mennyire szereted a vérrontást! Szinte élvezed az elhaló sikolyokat, - tett felém egy lépést - a néma imákat, a fájdalmas segítség kéréseket valamint a vérük ízét...
Minden egyes szavánál közelített felém, majd végül az utolsó kiejtett betűnél kegyetlen grimaszba torzult az amúgy bájos arca. - Én pedig gyűlölöm az ilyeneket...
- Én pedig azokat, akik gyáván bújkálnak, nem pedig szembe néznek a valósággal...
Haruna, így hívták talán most őt, csillogó kék tekintete elsötétült, s arcára semmit mondó kifjezés vert sátrat.
- Hidd el, hamarosan azt fogod kívánni, bárcsak inkább befogtad volna a nagy pofádat. Pár hónap, és az első dolgom az lesz, hogy a fejedet leszakítsam a helyéről, majd pedig a kitépett szíveddel együtt a tűzbe vessem, a maradék testedet pedig nagylelkűen felajánlom majd a kopár vidék varjainak, így kettőt ütök majd egy csapásra. Megszabadulok életem egyik legkellemetlenebb emberétől, valamint bőséges vacsorát adok a szegény éhező madaraknak.
Nem, ez már messziről sem volt Haruna Misaki. Ez a lény - nevezzük finoman így -, még a legrosszabb rémálmaimban sem szerepelt. Ez a szenvtelen, kemény tekintetű női egyed teljesen más volt, mint az emlékezetemben élő vámpír. Gyilkos volt. Olyanfajta gyilkos, aki nem másokat ejt áldozatul, hanem saját magát. Mintha régi lágy, hiszékeny énjét darabokra zúzva egy teljesen új érdektelen s keménykötésű én vette volna át.
- A kocka fordult édes, te pedig már semmit sem tudsz tenni. Az időd leáldozott, drága Ladym...
A beszélgetésünk után mohó vágy kapott el, hogy megtegyem az első lépésemet az ellenségeim felé. Bár hosszú évekkel ezelőtt megszűnt létezni az a személy számomra, azért mégis sóvárogtam az érzés iránt. Azért az érzésért, mikor egy ártatlan embert roppantok szét lelkiekben.
"Emília, csak hogy tudd, ma este darabokra töröm a hasonmásod lelkét."
Ennek tudatában hívtam ki azt a lányt. Maga a megjelenése is dühbe hozott, nemhogy még a pillantása, és a nyomorult járása. Kísérteties volt a hasonlósága a múltbéli emlékképeimben szereplő nővel.
Végre kikászálódott! Éppen ugyanolyan idegesítő volt, mint ő! Elégtételt akartam venni, az a lány pedig jónak bizonyult erre a feladatra.
- Bizonyára sokan töprengtek, hogy az elmúlt hosszú évek során itt töltött, szinte néma mulatságom alatt most, miért hívom ki az egyik diáktársatokat, ugye? - meredtem huncutul a megszeppent tömegre, kik közül sokan sutyorgásba fogtak, s kitárgyalták, vajon miért pont őt hívom ki. - Nos, Ms. Raven, el kell árulnom pár titkát, ha nem zavarja önt.
Kezét megfogtam, s mintha az életem múlna rajta, úgy szorítottam. Meghűlt az ereimben a vér, mikor jobban szemügyre vettem tekintetét. A tónusok nagy palettáján ténfergő színek összessége közül, pont azt a merész s mély zöld árnyalatot játszották szemei, mint neki. Annak a személynek, akit még évtizedek múltján is megvetek, s a pokolba taszítanám. Az ártatlan báj, a zavartan lefelé görbülő cseresznyepiros ajak, s a hófehér hamvas bőre...
Megfogtam! A kecses nyaka ívénél egy kis folt volt, amely...igen, harapásnyom volt. Nem az a megszokott két kis pötty, amely általában ott szokott lenni, hanem egy gesztenye nagyságú kék-zöld folt, melyből azonnal kikövetkeztettem, hogy még nagyobb területen játszott nemrégen hasonló színt. Arcomra az a kárörvendő mosoly ült ki, mint mindig, mikor ennyire szerencsés helyzetbe kerültem. Éreztem, hogy most talán az egész társadalom előtt mély, negatív képet fogok róla alkotni, ami végig fogja kísérni nyomorult életét.
- Mint ahogyan már sokszor mondtam, ez az iskola az én gyöngyszemem, mivel ide valóban kifinomult s hűséges alattvalók járnak, s minden évben innen kerülnek ki a legígéretesebb védelmezők is. Most kötetlenül beszélhetünk, mivel ebbe a bálba csakis a hozzánk hasonló vámpírok tehették be lábaikat. - szépen hangsúlyozva mondtam ki az utolsó pár szavat, nyomatosítva a mellettem álló lányban, hogy ő igenis kívülálló. - Meg persze azok az emberek, akik tudnak a kilétünkről. Nos, drága alattvalóim, erre szeretnék kicsit kitérni.
- Kérem, engedjen el... - suttogta kétségbeesetten, mire összehúztam a szemeimet, s ragadozó vadállatként mértem rá megsemmisítő pillantásokat.
- Ms. Raven ne vágjon közbe ha megkérhetem!
- Sajnálom. - sütötte le szemeit.
- Nagyszerű - suttogtam pökhendin - Szóval, mint már mondtam, itt emberek is vannak, aki kissé extrém módon próbálnak köreinkbe férkőzni, mint ahogyan Ms. Raven is. Nem kell tagadni kisasszony, a nyakán lévő folt minden elárul...
A tömeg megszeppenve meredt a vörösre feslett arcú lányra, aki megsemmisülve pásztázta a báli ruhába öltözött társai tömkelegét. Szemeibe könny szökött, elvégre több száz ember előtt szégyenítettem meg. Igen, ez kellett neki ahhoz, hogy belássa, nem ér fel a mi szintünkre.
- Ugyan, nem kell ezen annyira meglepődni, mivel a hozzá hasonlóakat már nem az öröklét utáni vágy hajtja, hanem más. Mondhatni, minden amit egy vámpírférfi megtudd adni... - lemondó pillantásokkal tekintettem rá, majd a tömeghez fordulva bevittem a kegyelem döfést - Hölgyeim és uraim, önök most Sally Ravent láthatják, a híres vámpírvadász klán fejének, Sam Ravennek az egyetlen lányát! Kérem tapsolják meg eme híres nőszemélyt!
A tervem maga volt a tökély. A lány sírt, a tömeg meglepődött, az ellenségek ujjongtak, Haruna pedig őrjöngött. Azaz árkozott megmert fenyegetni, de a fegyvere fordítva sült el. A kis védence lelkét úgy roppantottam össze, mint egy törékeny porcelánbábut, s ahogyan az is, úgy Sally is apró szilánkokra esett szét.
S dicsőségtől megrészegülve tértem volna vissza az engem megillető trónra, ha egy fiatal fiú nem tört volna át a tömegen idegesen. Szemei olyanok voltak az ezüstös hold fénye, s hajkoronája pedig a legmerészebb vörös színt vették fel. Még egy személy villant fel előttem...
Magas, derék lány, cseléd ruhában. Arca verítékes a nagy munkától, ám szemei olyan nyugodtak s lágyak mint a tavaszi szellő. Halovány mosoly terült el az arcán, mikor az utolsó lepedőt is kiterítve a kertben olvasó lány elé lépett. A nemesi címert viselő hófehér hajú Emília merő eleganciával letette a könyvet, és mosolyogva meredt az előtte nevető Elizabethre.
Elizabeth, hát persze! A fiú az unokája lehetett minden bizonnyal, elvégre a nő sosem hagyta el a kastélyt. Talán a fiát nem, de az unokáját ide láncolhatta egy időre.
- Parancsolsz? - kérdeztem kíváncsian.
- Ja. - válaszolta nekem neveletlenül - hagyd békén őt!
Teljesen ledöbbenve figyeltem a fiút, hogy komolyan gondolja-e az előbbi kijelentését, vagy talán csak viccelődik velem, ám mikor nem kért bocsánatot, vörös fejjel meredtem rá, de a neki esze ágában sem volt a bocsánatomért esedezni. Esküszöm az eszem megállt!
- Talán te vagy az, aki megharapta? - csillant meg bennem egy halovány remény - Ő a szeretőd?
Jó módú fiú, hiszen a szülei a tanácstagok, s akik ebben a körben mozognak, azoknak szigorú elveik vannak. Én pedig tudom, menyasszonya volt, akit kötelező volt feleségül venni, különben a kis ficsúr mindenféle anyagi javaktól megfosztva, nincstelenekké válna. Ezt pedig senki sem kockáztatta volna meg legyen akármennyire is szerelmes...
A fiú közelebb lépett a lányhoz és átkarolta. Nem csak merész, de szemtelen húzás is volt ez részéről, majd a legnagyobb lelki nyugalomban vetette rám szürke szemeit.
- Szerető? Ugyan, már! Ő itt a menyasszonyom...
S a lány kezét előre nyújtotta, és megcsillant egy gyönyörű gyémánt gyűrű, Haruna pedig majd' megfulladt a nevetéstől, ahogyan az ártatlan Sally Raven is...
Ahogyan a királynő is, úgy az egész tömeg döbbenten figyelte a jelenetet, köztük pedig egy éjfekete hajú nő bosszankodva roppantotta össze a pezsgős poharat. Nem engedte, hogy ez tovább fajuljon, ám a fia hátat fordított neki a szerelme miatt. Bosszú. Erre vágyott csak.
S a megdöbben tömeg előtt pironkodva mosolyodott el a lány, miközben porcelán arcán észre sem lehetett venni a bánatot, mely benne uralkodott.
" Bárcsak így lenne..." suttogta némán csukott szemmel, majd a jegygyűrűjére sütötte zöld tekintetét.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése