31.fejezet- Az igazság

31.fejezet-Az igazság

Elfojtott sikolyok terjengtek a sötétséggel körbefont hatalmas területen. Az órákkal ezelőtt zöldellő réten vakítóan piros pipacsok heverésztek, melyeket üde fűszálak vettel körül. A pasztelkék égbolt mosolyogva fénylett, mintha a világ legboldogabb jelensége lenne. 
Aztán a kacajokat s a békés hangulat megtört, és a kopár vidéket holttestek hada temette el...
Jeges őrület lett úrrá a helyen, amit leginkább a felszabaduló erők tömkelege tette. Hirtelen hópelyhek törtek utat a könnybe lábadt mennyboltozatból, mert így siratta meg az anyatermészet az eltávozottakat. Jégcsapok csillantak meg a vakságig eltorzult réten, miközben fenyegetően kiáltották, itt a vég vett magvat a bűnben ázó földek nagyján.
Ott, mindennek a közepén, ahová a patakokban csordogáló vér ömlött, két személy állt. Az egyik lomhán,  keserűen, vörösre feslett pecsétes zakójában könyörgött. Magában reményért fohászkodott, bár tudta, nem ér el semmi, csupán fájdalmat.
Előtte gyönyörű lény tántorgott. Hófehér ruhája bűnben ázott, koronája lehullott, már csupán lelke tartotta egybe anyagi testét. Halkan kapkodta a levegőt, majd erejéből kifogyva a földre esett, gyengén, mégis erős hangon szólalt meg.
- Tedd, amit tenned kell...még akkor is ha fáj.
 - Megteszem, mesterem - suttogta keményen, meginoghatatlan hangon, ám legbelül olyannyira bizonytalan volt, mint a világ, amely apró pilléreken dűlöngélt - Bevallom, keserű szájízt hagy, ám a boldogság megakadályoz a tiltakozásban...
Ezt az utolsó mondatott próbálta intézni felé, majd  kezébe vette a bőrtokban raboskodó ezüsttört, ám mielőtt döfhetett volna, körülöttük aranyló fény villant fel. Hirtelen varázskör rajzolódott ki, s ennek hatására önkéntelenül is elejtette a gyilkos fegyvert.
 - Ígérd meg nekem... - nyögte ki gyengén, elhaló sóhajjal, majd amilyen erővel csak tudta megmarkolta az előtte testesülő démon kezét. - ha egyszer valamelyikünk meghal majd, akkor feltétel nélkül feláldozza magát a másikért. 
A nő hófehér, seprűszerű szempilláin pár kósza hópehely állapodott meg. A férfi csak szorosan a karjaiban tartotta. Lenyűgöző volt még így, elgyengült állapotban is, ahogyan a porcelán arca szinte könyörgött a beleegyezésért. Skarlát színben pompázó tekintete ellentmondást nem tűnően csillant meg, ez már jelezte felé, nem utasíthat vissza semmit sem.
 - Ígérem, mesterem... - mondta, majd csuklóját felhasítva a nő keblére csepegtette a vérét.
A kör egyre nagyobb fényben izzott, szinte elnyelte a két alakot pompájában.
 - Az egyességünk megkötődött, most pedig tedd meg.
a tör ismételten kézbe került. Az arany csóvák a semmibe vesztek, s csupán egy nyögés tört utat a nyomasztó némaságban.
Végül a fegyver célba talált, a nő teste pedig semmivé vált. Hófehér liliom szirmok szóródtak szét a pusztulás földjén, mely élettel ajándékozott meg mindenkit.
Újra minden feléledt, s senki sem emlékezett az áldozatra, amely a végzet pereméről hozta el a békét...

***

 - Így, valójában, azért szerették meg egymást, mert a tökéletes ellentéteik voltak egymásnak. Mai napig nem látom édesapád szemében azt a boldog csillogást, amelyet akkoriban, kivételesen csak ha veled van. Olyankor érzem, hogy az a fiatal suhanc még mindig itt van közöttünk.
- Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy apám miért titkolta el ezt tőlem? Cordelia volt az első szereleme, nem? - tettem fel a kézenfekvő kérdést.
 - Nem olyan egyszerű a történet, drága Sally. 
 - Dehogynem! Édesanyám előtt miért ne lehetett volna szerelmes? Ez abszurdum! Emlékszem, mikor anya elhagyott minket, apa a padlóra került. Nem volt önmaga, és talán megbánta, hogy vele volt... - hangom egyre komorabbá vált, szinte áradt belőlem a búskomorság.
 - Az a nő sosem volt az anyád... - felelte keservesen mire megállt bennem az ütő. Miről zagyvált nekem össze-vissza? - Aki életet adott neked, és nevelt hat éves korodig Cordelia Ardleigh volt. Nem emlékszel rá, a halálos ágyán módosította az emlékedett. 
Hátráltam nem egy s nem két lépést, mire megállapodtam a konyhapultnál. Abban a percben lüktetni kezdett minden erem, s fájdalomként éltem meg a testemben csordogáló vér vándorlását. Felderengett bennem a képek anyámról. Mindegyik hideg, érzésektől mentes emlékek, mégis, képtelen voltam hinni keresztanyámnak.
 - Ne próbálj hazudni nekem, mint az apám! - tértem észhez végre. Nincs szó arra az érzésre, mely befészkelte magát az egész lényembe. - Meguntam a játékokat!
 - Apád elzárva tartott a világ elől, mivel a te léted szabály ellenes. Egy félvérű gyermeket tilos a világra hozni, mégis, ő elérte az ellenkezőjét. A nagymamád tökéletes hasonmása vagy, s hiába tiltakozol, benned csörgedezik a királyi vérvonal, még ha emberként is jöttél a világra. 
 -Hagyd abba! - ripakodtam rá. A fényes világ sötétbe burkolózott. Vérrel mocskolt igazság tört a felszínre, melyet elakartam felejteni - Mégis mi értelme ennek?
 - Nem hiszel nekem? Szerinted mennyi ideig hat egy nemes vére? Három napig, vagy még annyi se. Te mióta vagy ilyen formában? 
 - Nem tudom felfogni...képtelen vagyok elfogadni.
 - Miért éheznek annyira rád? Honnan tudod ezeket a képességeket? 
Keresztanyám felállt. Arca megviselt és sanyarú volt. Könnyekkel elhomályosult tekintetéből üvöltött a fájdalom s a kín. Tehát ezért nem akart semmit mondani. Óvni akart attól, ami várt rám. De mégis miért? Miért történt mindez velem oly' sok szenvedés után?
 - Én csak hazug személy vagyok...sose léteztem igazából, csupán hamis lapokkal fedett bűn vagyok? - suttogtam, miközben utat engedtem a könnyeimnek.
 - Elvesztettem a nővéremet és a legjobb barátomat egyben. Senki és semmi nem pótolhatja, mégis, ha a hangodat hallom ő jut eszembe. A hatalmas szíved, az eltökéltséged, kedvességed s a félő mivoltod bizonyítja, hogy kinek a lánya vagy. Sally Rosaline Lilionne Ardleigh, te vagy a vámpírtársadalom koronahercegnője! 
Hercegnő? A lány, akit minduntalan lenéztek, valójában a legmagasabb posztban lévő nemes. Viccesnek mondható a sors iróniája, már csak az én történetemből is kiindulva. Mégis, a legnagyobb kérdésemre sosem kaptam választ. Én léteztem vagy sem? Valóban ez a nevem, vagy más? 
 - Akkor most én mi vagyok? - kérdeztem megszeppenve, mire keresztanyám szigorú tekintettel pásztázott.
 - Nemes és ember egyszerre. A híres vámpírvadász klán leszármazottja vagy, valamint a legnagyobb vámpírcsalád utolsó tagja. Nem tudni miért, de még magam sem tudom, hogy mi lesz veled. Nem kívánod a vért, viszont a normáktól túlmutató erővel rendelkezel.
Túl sok információ volt számomra, mégsem menekülhettem el. Kellett egy ember, aki tudjon rólam, mert éreztem, valaki a hátam mögött igenis figyel.
 - Erről jobb ha senki nem tud, hiszen minél később derül ki, annál több csapdát állítunk a tanácsnak, akik megsúgom, ki nem állhatnak téged. Azzal ha felfednéd magadat, csak a helyzeteden rosszabbítasz.
 - Nincs, aki segítene nekem ebben? Valaki, aki többet tud a családomról?
Keresztanyám kezei görcsösen mélyedtek az asztalba, amely a hirtelen erő miatt összetört. Hallottam a szívének dühös dallamát, láttam skarlátvörösre feslett tekintetét, s éreztem a levegőben vándorló feszültséget. Megfagyott minden, ami eddig zaklatott vagy keserű volt, egyedül csupán a lépteket hallottul.
Fekete csipke ruha libbent meg az ebédlő ajtaja előtt. Tiszta kék tekintet szegeződött rám, melybe huncutság lapult. Ravasz kacaj hangzott fel, boldogság nélkül. 
 - Én tudok segíteni neked minden bajodon.
 - Úgy hallottam, hogy a tanács árgus szemekkel figyel téged, Haruna Misaki - keresztanya hangjában sem kímélet, sem pedig jóindulat volt kivehető. Valamiféle távolságtartást követelt ezzel a viselkedéssel, ám nem tudtam miért.
 - A tanács a legfőbb erők vérebei - ült le kényelmesen a konyhapultra, mintha csak egy családi csevejbe csatlakozott volna. - De amilyen keveset érnek, úgy annyi ész is munkálkodik bennük. A rendszerükön egyértelmű rés van, ezért is tudjuk kijátszani az úrnővel.
A lány velem egy idős lehetett. Törékeny testű, gyermeteg bestia volt. Vár kinézetre átlagos, úgy tekintete annyira alattomos. 
 - A szemeid állandóan az unokahúgomat követi. A varjak őt figyelik, a két szolgád pedig minden lépéséről beszámolnak. Mit akartok tőle?
 - Micsoda? - nyögtem ki, mivel az utóbbi hónapokban valóban úgy éreztem, mintha követnének. Paranoiáknak tudtam le, elvégre kit érdekelne satnya kis életem? 
 - Nem kertelek, szükségünk van rá. A vére elengedhetetlen a tervünkhöz, elvégre a legtisztább erő lakozik benne. - mosolyodott el vérszomjasan.
 - Szerinted mi lesz, ha felébred ő? Nem fogja hagyni a sorsára. Az első dolga lesz kitépni a szívedet, majd a kutyáknak dobni. Csak szólok, hogy ide érezni a vérszomját messze földről.
 - Emilia csak egy kiszáradt múmia manapság. Az egész iskola vére sem lenne elegendő ahhoz, hogy az ereje a régi legyen.
A feszültség befészkelte magát az egykoron meleg konyhába. Vérszomj lett úrrá mind két vámpíron, s nagyon úgy tűnt, szempillantás alatt egymásnak rontanak. vörös szemeik között szinte villámok cikáztak. Öklük görcsösen szorultak, erőtől duzzadtak. Készen álltam, akár az életem árán megvédeni keresztanyámat, azt a személyt aki bátorított és vigyázott rám.
Vér fröccsent rám, a citromsárga falra, a padlóra és minden bútorra. A cinóber vörös folyadék eláztatott mindent, amelynek hatására megszédültem. Újonnan megint előjött a fóbiám. Rettegtem attól, amit láttam, ám nem akartam felejteni, elvégre megfogadtam, nem tántorodok el semmitől se.
 - Istenem, ezeket az alakváltó kis férgeket nem bírom kiirtani... - szólalt meg a hulla mögött álló rózsaszín hajú lány. - Ebben a hónapban ez a harmadik - sóhajtotta gondterhelten.
 - Vártam már, hogy mikor jössz elő, Haruna.
 - Jó volt hallgatni a tudatlan hegyi beszédét. Még hogy az úrnő egy tikkadt múmia...milyen világban élünk. Amúgy jól érzed magadat?
A kép homályosult. Mégis mi folyik körülöttem? Hova csöppentem? És mégis ki igazi s ki nem?
Az utolsó megmérettetés akkor ért, mert a testem felmondta a szolgálatot, én pedig ájultan zuhantam a véres padlóra.

***

 - Így ni, most már nem tudják bemérni a vér illatát - csapta össze két kezét Haruna Misaki boldogan, miközben a holttest porrá vált - Csak kicsit aggasztó a helyzet, nem gondolod? - tekintett rá a nőre, aki összeszűkült tekintettel pásztázta őt.
 - Tudom, hogy nem tartoznak az élők közé, de mégis mi a francért kellett Sally előtt tenned? És mi ez az esernyő? - Kérdezte Agatha, miközben a gyilkos eszközre nézett. - Abszurd dolog egy ilyen éles eszközzel szaladgálni...
 - Az úrnő adta. " Ha Sally bajba kerülne, ne habozz használni " - utánozta a hangját - De a viccet félretéve, áruló van a tanácsban.
 - Ezt hogy érted?
 - Amióta itt voltak a bálon, szinte egy tucat ehhez hasonlót küldtem a pokolra. Valamint, tény és való, hogy figyeltetem, de ez szükség szerű. Egyébként pedig mindegy, a küldetés teljesítve...
 - Végül is, a frászt hoztad rá. Nincs ezzel semmi gond - felelte cinikusan, miközben a vérrel maszkírozott lányt pásztázta. - A lényeg, mindenki készüljön a legrosszabbra. Készenlétbe állítom Samet, és az egész Raven klánt, te pedig tartogasd az energiádat.
 - Mégis mire?
 - Háború lesz, ahol valakinek halnia kell...

Read More

30.fejezet- Sötét múltban rejlő valóság

Éééés itt vagyok! Hosszú-hosszú hónapok után újra aktívan, tettre készen, ihlettől vezérelve. Remélem, hogy mindenki élvezi majd a következő fejezeteket, mivel lassan elérkezünk az első évad  fináléjához! Aztán majd próbáljátok olvasni az új részeket ;)

30.fejezet-Sötét múltban rejlő valóság 

Álmokat látni, felkelni s elfelejteni. Ez a normális, mivel csak a töredékére tudunk visszarévedni, mégis, én kristálytisztán felidézem az utóbbi párat. 
Rejtélyes fehér hajú nő és egy férfi, akik egymást áldozzák fel a békéért. Az érzések rám törnek, mintha csak velem történne mindez. 
 - Sally, jobban kellene odafigyelned az étkezésedre! - ült le elém aggódóan a keresztanyám, aki mint mindig, úgy azon a napon is tökéletes ruhákban díszelgett. Egyedül ő tudott a valóságban tartani, ezzel óvva a tébolytól. - Csont és bőr vagy, napok óta szinte semmit sem eszel. Tudom, hogy szomorú vagy, és persze csalódott édesapád miatt, de ne így tiltakozz...
 - Lilonne - bukott ki az ajkamon önkéntelenül.
Megdermedtem. Nem voltam teljesen magamnál, mintha elkábultam volna. A kép, mely elém tárult elhomályosult, ahogyan az érzékszerveim is szinte felmondták a szolgálatot. Meleg érzés fészkelte be magát a mellkasomba, s ez pontosan úgy érintett, mintha valaki mélyen szólna belőlem.
 - Mit mondtál az előbb? - pillantott rám mosolyogva, ám meglátva majd' elájult. - Sally, a szemeiddel mi történt? Sötétek, és sápadt is vagy!
 - Laciel Marlowe... - suttogtam, majd mintha mi sem történt volna, úgy tértem vissza a valóságba.
Idegennek érezni saját lényedet, nem tudni, hogy ki vagy igazából, vagy miért vagy ott. Ezek az érzelmek törtek fel bennem hirtelen, majd egy kép tört utat elmémben. Ismerős idegen, akinek a mosolya hirtelen könnyre fakaszt, és akinek az arca boldoggá tesz.
Apa eldugott fényképe rémlett fel, a lányról és a gyönyörű írása. Az a személy, akinek köze volt Sam Raven múltjához.
 - Sally! - csapott arcon keresztanyám, mire rájöttem, hol is vagyok. - Térj magadhoz!
 - Ki az a Cordelia? - vetettem fel hirtelen a kérdést, mire szemei hatalmasra tágultak, és nem tudta titkolni tovább az igazat.
Hátralépett jó pár lépést, mire igazán felfogta a kérdésemet. Nyugtalanság suhant át rajta, éreztem, én pedig kész voltam kijátszani az aduászomat.
Elővettem a zsebemben tartogatott fényképet, amelyet gondosan őriztem, és szentül hittem, ideje felfednem mindent.
 - Ez nem olyan egyszerű, ahogyan gondolod, ő egy igen különleges személy mind az én, mind pedig édesapád életében. Ettől többet nem mondhatok, ne haragudj...
Elé álltam és nem tágítottam. Elszánt tekintettel zártam csapdába. Hazudtak, elárultak, s itt volt az ideje a visszavágónak. Ez volt az én harcom, végre felfedni az igazságot, és pontot tenni az ügy végére.
 - Te már többé nem tartozol közéjük... - suttogta keserű mosollyal, s azt hitte, hogy nem hallottam, pedig igenis. Mégis, jobb volt tettetnem a tudatlant ebben az ügyben. - Gyermek vagy még ehhez a világhoz. Sally, sose akarj nagy lenni, mert onnantól kezdve összedűl a világ, és emiatt majd az életeddel fizetsz egy napon. Vésd az eszedbe... - hangja komor volt, mint akinek mindene elveszett volna a mélyben.
 - Nem! Hallgass meg, keresztanyám! Én soha többé nem akarok így élni! Meglehet, hogy gyerek vagyok, de nem hülye! Miért kellene örökké szenvednem a hazugságok hálójában? Ha minden marad a megszokott módon, akkor belehalok, megígéred, ugye?

 - Még ha darabjaimra is török, sosem hagyom el magam. Minden szilánkot összeszedek, hogy, majd egyszer megint teljes egész legyek. Nem ígérek semmit, de törekszem elkerülni....

***

Egy napon megismertem valakit. Összetört volt, becsapott és semmilyen. Egy gyermek, akinek az emlékei szorították csapdába. Hamis képek, hamis válaszok, s mindezek elterelték az igaz útról.
Hat éves volt, mégis a tekintete kiégett, üres, magányos, ugyanakkor szeretett csillant meg, mihelyst megpillantott.
Sally Raven aznap született meg, mint új, hamis személy. Narancssárga haja gyenge személyiségként mutatta be őt, ahogyan porcelán fehér bőre, vagy az idő múlásával ártatlanná vált zöld szemei.
Mindenki így ismerte gyermekkora óta. Jóhiszemű, kedves és gyenge, mégis, aznap, abban a szent másodpercben a kislány hirtelen felnőtt. Az addig ismert lénye eltűnt, s az ártatlanul szálló tincseit tűz emésztette fel. Smaragd tekintete lángra lobbant, tettre kész volt, igazi veszélyforrás. Égetett, perzselt az újonnan született Sally. Hamuvá váltak gyöngeségei és kételyei, pont ezért az okból határoztam el magam.
Leültem a meglepettségtől. Sosem hittem volna, hogy valaha feléled benne a mélyen elzárt énje. Az a tekintet semmihez sem fogható volt. Lesokkolt, mégse csodálkozhattam, mivel vissza kellett nyúlnom a fájdalmas múltba. A vérrel és halállal csúfított életembe, hogy megértessem azzal a lánnyal, mibe is keveredett bele.
 - Nyolcvan évvel ezelőtt egy vámpír megölte a családomat, engem pedig sorsomra hagyott a két világ között. A sötétségben megjelent egy apró fényforrás, aki megmentette az életemet. Ez a személy volt Cordelia Ardleigh.
 - Ardleigh? -kérdezett vissza meglepetten, mire elmosolyodtam.
 - Várj egy cseppet, kérlek. Minden kérdésedre választ kapsz majd.

Újonnan megjelent előttem az emlékképem, ahogyan a hideg téli éjszakán feküdtem. Emlékszem, rengeteg hó esett. Én a kertben feküdtem, nyakamon hatalmas sebbel, szinte a halál küszöbén.
Kövér pelyhek gyűrtek lassan maguk alá, mely mellé hideg szél párosult. Az utolsó könnycseppemet jéggé varázsolta a az idő, ezzel jelezve, hogy perceimet ne sírással töltsem.
Fehér tincsek libbentek meg. Semmihez sem fogható volt a látvány, elvégre a tiszta hó is csak olcsó utánzat volt mellette.
 - Hiszen te még élsz! 
Lágy hang, mint a tavaszi szellő, és kellemes illat, akár a cseresznyefa virágok. Ez volt az első benyomásom és emlékem róla. Mikor pedig felém hajolt, megpillantottam az arcát és tekintetét.
 - Angyal... - nyögtem ki nagy küzdelem árán. Már maga az élet is fájdalmas vívódást okozott lényemnek.

 - Nem ismertem a gyilkosomat, de nem is akartam. Cordelia hatalmában állt, hogy tanoncokat, mai nyelven, szolgákat állítson fel, vagyis emberből vámpírt tegyen. Viszont bármely furcsa is, ő nem kezelt lentebb valónak, bár a ranglétrán távol álltunk egymástól. Testvéreként kezelt, hiába viseltem akkoriban a kézfejemen a jelét.

Mégegy kép úszott elő a semmiből. Öt évvel később, egy tavaszi nap keretében a hatalmas kúria kertjében ültünk. Én csak csodáltamba fákat, melyek szebbé váltak számomra az utóbbi évek folyamán. Egy ember sose tapasztalhatta meg igazán a természet gyönyörűségét, sőt! A közelébe sem érhetett. Ők vaknak számítottak ilyen téren.
Cordelia egy könyvet olvasott. Amerikából küldték egyenest, ahol eléggé elterjedtek a romantikus, nők által írott regények. 
Ilyenkor tökéletesnek tűnt minden porcikája. Eleganciát és szépséget tükrözött az összes mozdulata. 
 - Szegény Charlotte, akármennyire is harcolt a szerelméért, mégsem vette észre a férfi. Inkább saját magát okolta a fájdalomért, ami érte. - szólalt meg csalódottan, majd összecsukta a könyvet.
 - Nem lett boldog vége? - pillantottam rá.
 - De, végül is, hosszú évek múltán, mikor már férjhez ment és gyermekei születtek, megözvegyült, ahogyan John is, így egymásra találtak - mosolyodott el boldogan. Úgy éreztem, mintha Cordelia képes lenne azonosulni a szereplőkkel, így elfelejtve a magányt a szívében.
 - Akkor jó. Sosem szeretted a szomorú befejezéseket, nem?
Nem válaszolt, csupán az égre meredt, majd karjait felé nyújtotta, mintha várna valamire. Ma már tudom, valakire várt, aki szeresse őt.
 - Mond csak, Agatha, szerinted van olyan férfi, aki nem alázkodik meg előttem? - bökte ki hirtelen, majd el elfordult. Szégyenlős volt világ életében. Elég volt egyetlen egy zavarba ejtő szó, ő pedig azon nyomban vörös lett, mint a paradicsom.
 - Mégis miket mondasz itt? Te vagy a koronahercegnő, még jó, hogy alázatosak veled! Hová vezetne a világ, ha csak úgy becsmérelnének téged?
 - Nem úgy értem... - kacagott, mire én is csatlakoztam. Akkoriban senkinek sem hagytam, hogy bántsák egy rossz szóval is őt. - Várok valakire, aki azért beszéljen velem, mert nem a hátteremet nézi. Mindenki a vámpírtársadalom hercegnőjeként ismer, de rajtad kívül ki kezel Cordeliaként? 
Megértettem és elfogadtam a gondolatait, mégsem hagyhattam, hogy csak simán egy lány legyen. Veszélyes volt számára ez a dolog.
 - És pont ebből kiindulva, sose vedd le a kesztyűdet kérlek. Senki ne tudja, hogy az én vérem csörgedezik benned. Ha meghalnál, akkor már nem élném túl ezt, drága húgom.

Sally néma csendben figyelt rám, és minden bizonnyal próbálta megjegyezni az eseményeket. Ebben a tekintetben olyan volt, mint Sam. Szerencsére csak ebben az egy pontban ütött az apjára, mert különben tehetetlenek lennénk. Annyira lázadna, hogy a végén elszédülne, és lehetetlen lenne nyugalomra bírni.
 - Az Ardleigh család egyetlen egy tiszta vérű örököse Cordelia volt. Az édesanyját Emiliát nem ölték meg. A szülést követő napokban több száz méter mélyre rejtették el, és hét erős pecséttel elzárták a külvilágtól, ezzel vezekelve a bűneiért. S mivel a legerősebb klánba tartozott, így a trón nélküli társadalomnak szüksége volt egy uralkodóra. A tanács tagjai úgy határoztak, hogy ha Cordelia betölti a századik életévét, akkor ő lehet a királynő.
 - Szóval, ezért volt annyira fontos...mégse értem, mi köze van apámhoz? Miért rejtegette a fényképét?
 - Hosszú évek múltán hivatalosak voltunk a vámpírok báljába, amelyet itt tartottak nyáron. ebben az iskolában. Nem kell mondanom, hogy egy sereg testőr rejtőzött el az épületben lesben állva. Sose tetszett neki ez, és, hát, sokszor játszotta ki a rendszert. Itt találkozott édesapáddal, s minden itt indult útjára.

Meleg nyári este volt, én pedig távolról figyeltem őt. Nem tetszett a viselkedése e téren, elvégre bárki vagy bármi az életére törhetett volna, ő viszont erre fittyet hányt.
A macskaköves utat pásztázta, így nem figyelt előre, ahogyan soha sem. Mai napig feldereng előttem világoskék selyem ruhája, melynek vékony anyaga a földet seperte. Addigra már több évtizedet töltöttünk együtt békében, ám a tőlem jóval idősebb Cordelia még akkor sem találkozott azzal a férfivel, akit olyannyira várt.
A figyelmetlenségének köszönhetően nekiment egy pincér fiúnak, aki ráöntötte véletlenül a tálcán lévő összes vérrel teli poharat.
Leakartam ugrani és ott teremni, majd jól móresre tanítani, ám a lábaim a földbe gyökereztek. Valami felsőbb erő nem engedett megmoccanni sem, ez volt a sors.
 - Hé, nem néznél a lábad elé? - förmedt rá idegesen a fiú, aki jó, hogy ha volt tizenöt. - Istenem, ennyi kárt okozz te elkényesztetetz apuci kislánya. 

Hajolt le az összetört poharakért, majd a tálcára helyezte őket.
Cordelia szintúgy csatlakozott hozzá, és segített összetakarítani. Egészen biztos, hogy ebből akár sok évnyi börtön járt volna a srácnak. A beszéd stílusa botrányos volt a hercegnővel, nemhogy a bánásmód! Dolgoztatni pont őt? Hát kinek képzelte magát?!
 - Te nem tudod, hogy ki vagyok? - kérdezte meg reménykedve, csillogó szemekkel Cordelia. Előtte még sosem láttam ennyire pompában úszó tekintetett.
 - Mit tudjam én? Biztos a kényes hercegnő egyik bálványozója. - mormogta morcosan, majd barna szemei a leöntött kék selyem ruhára vándorolt. - Istenem, így nem tudok tőled megszabadulni...
Zakója zsebéből egy zsebkendőt vett elő, majd a mellétől egészem a hasáig dörzsölni kezdte a foltot.
Ezer s egy gondolat futott át az agyamon, mégsem háborodtam fel. Megfogalmazhatatlanul furcsa érzés elhinni azt, hogy beletörődtem ebbe. Melegség futott át, ahogyan Cordelia szégyenlős, ám de boldogságot sugárzó arcát megpillantottam. Nem tudtam miért, de nagyon úgy látszott, hogy megkedvelte a fiút.
Ami ezután következett az mindent felül múlt. Sötét aura jelent meg mögöttük, majd az árnyék leple alól egy öreg férfi tűnt fel. Kezében egy hatalmas és vaskos fa léc volt, melyet meglendítve sújtott le a fiúra.
 - Te mihaszna és tiszteletlen suhanc! Hogy képzeled ezt? Nyilvánosan érinted meg a hercegnőt?! - kezdett bele mérgesen.
 - Mégis mennyit nyakaltál be, öreg? - válaszolt gúnyosan, mire még
dühösebb hangulatba hozta.
 - Nagypapának szólíts, kölyök! - sújtott le rá - Leszólód Cordelia hercegnőt, séttegeted és dolgoztatod? Mire neveltelek téged? 
A fiú felemelte tekintetét. Hitetlenség lett úrrá rajta, majd nehezen lábra állva megfogta a kezét. Ezek után kiégett a biztosíték az öreg számára, mivel kezei végig vándoroltak a lány sima arcán.
 - Te lennél a hercegnő? - döbbent meg - Nagyobb durranásra számítottam...
 - Most meghalsz! - kelt ki magából a nagypapa, majd hatalmasat ütött a hátára, ám legközelebb nem ért célt a találat, mivel puszta kézzel állította meg maga a koronahercegnő.
 - Még be sem mutatkoztam. Cordelia Anastasia Elizabeth Ardleigh vagyok, örvendek a találkozásnak! - mosolyodott el gyengéden, majd jobb kezét felé nyújtotta.
 - Sam Raven vagyok, örvendek... - válaszolta fülig elpirulva.
Éreztem, hogy ezután a találkozás után elszabadul majd a pokol, egy hercegnő és egy halandó szerelme vette kezdetét...

Read More

Kalózkodásból jeles 2.rész

A sós levegő lágyan kapott bele vérvörös hajába Scarlettnek, s közben elgondolkodott az életéről. Megannyiszor szorítottak puskacsövet a hátához, sőt, még a fejéhez is! Az ő meglátása szerint az élet egy esély volt az embereknek. Nem tartotta szem előtt a jövőt, csupán a jelennek élt. Ki akart élvezni minden egyes percet. A hajóján akart élni egészen halála napjáig, mivel mindig is azt a hatalmas monstrumot tartotta otthonának. Sosem akart annyit csupán, hogy férjhez menjen és gyermekeket szüljön, mivel ebben az esetben nagyravágyó volt. Hatalmasat akart szakítani az életből, s mivel annyiszor került életveszélyes helyzetbe, ezért ez már meg sem kottyant neki.
Készségesen emelte fel kezeit, majd lassan megfordult. Hibátlan arcára értetlen grimasz ült ki, mintha alaptalan vádakkal illetnék.
- Elnézést uram, talán valami rosszat tettem? - rebegtette meg szempilláit, melynek hatására támadója elbambult.
- Kedves uram jöjjön ide, és mutassa a tenyerét! Megmondok bármit csupán egy aranyért! Van kártyám és minden egyéb szükséges dolgom! - állt közéjük Rosa, és már tudta jól, a férfi leakaszkodik róluk. Scarlett magában azért megjegyezte, bárcsak ilyen hihető módon tudna hazudni fogadott húga. Az igazság az volt, hogy ő valóban egy jós volt, annyi különbséggel, hogy egy Londoni nemesi családba tartozó lány volt, addig a percig míg meg nem szökött otthonról. Rosa elmondásai szerint majd' megfojtották a követelések s a teher, mely ránehezedett, így alig tizennégy évesen ott hagyta az addigi biztos fészkét, hogy elinduljon a nagybetűs élet felé. Első ízben egy cigány asszonyhoz szegődött fél évre, ahol minden praktikát megtanult, s emellett a jóslás összes csínját-bínját elsajátította.
- Nem, köszönöm kis hölgy, csupán összetévesztettem valakivel... - vakargatta meg gondterhelten tarkóját az ismeretlen.
- Csak nem egy vérdíjas szökevénnyel? - csillant meg a zsivány kalóz szeme. - Mert akkor készségesen előkerítem!
A férfi fáradt sóhajt eresztett, majd beletúrt aranyszőke hajába. Az ismeretlen derék fiatalembernek tűnt. Magas volt, jól öltözött, amolyan jómódú kereskedőnek tűnt első ízben. Barna szemei diplomatikusan csillogtak, kezei pedig puhák s melegek voltak. Csupán ennyi elég volt ahhoz, hogy Scarlett levágja, nem egy munkás fazon, mivel azoknak mindig érdes s mocskos szokott lenni a kacsójuk, és emiatt a felfedezés miatt a pénzéhes lány lusta vigyorra húzta a száját.
Sosem tagadta, hogy nagyrészt a vagyon éltette. A kaland mellett a pénz gyűjtés lett a hobbija. Imádta az aranyérmék csörgő-zörgő hangját, ám nem tartogatta sokáig. A legelső adandó alkalommal elherdálta szerencsejátékra, vagy éppenséggel hőn szeretett hajójára, az ezüst varjúra költötte.
- Nem, nincs vérdíj rá, mivel remekül elvegyült, de tudom jól, hogy egy átkozott kalóz... - sziszegte gyűlölettel teli hangon - De ha nyitva tartod a szemedet, és látod, nagylelkűen fizetek neked egy egészen szép summát...
- Mégis mi számít neked szépnek? - játszadozott az ujjain csoportosuló gyűrű tömkeleggel Scarlett - Tudod, én egy egészen rafinált kereskedő vagyok, és ez a kis, mondjuk szívesség sokba fog kerülni.
A férfi intett, hogy hajoljon felé, majd mély baritonjával lágyan megsúgta az összeget. A vörös hajú szeme tágra nyílt, mikor meghallotta az összeget. Kis fáziskéséssel becsvágyó mosoly kúszott arcára, és karjait közben keresztbe fonta.
- Látom tudod mi az üzlet! Rendben, körülnézek, de előtte egy személy leírást szeretnék hallani, valamint egy indokot, hogy miért keresed.
- A húgom miatt. Azaz álnok elcsábította, de mivel a szüleink hülyének néznének, ezért nem tudok mit tenni. Amber egy szent az ő szemükben, és nem akarják elhinni, hogy a lányuk egy kalózba szeretett bele. Én pedig csak védeni akarom őt... - suttogta elhalóan az utolsó mondatott.
- Ez igen, micsoda dráma folyik Marseille-ben! Ugye, húgi? - kacsintott a mellette álló Rosára, aki csak bólogatott némán. - Tetszik a történeted, úgyhogy csak mondd el hogy néz ki.
A férfi elmeredt egy időre, hogy felidézze az alakot. Nehezére esett vissza emlékeznie, mert ez esetben elemi erővel tört rá a düh. Kezeit tiszta erőből ökölbe szorította, ahogyan felrévedt benne a az álnok arca.
- Nagyjából eddig érő vörös haja van - mutatott a válla felé két centivel - Szürke szemei, és az arcán van egy halvány seb. Rongyos ruhákban járkál, de ha jobban megnézed, akkor látod a kalóz tetoválásokat az alkarján.
Scarlett önkéntelenül is lejjebb húzta vékony ingének ujját, hogy eltakarja az árulkodó jeleket. Nagy szerencséje volt, hogy neki egyetlen egy sebe sem volt az arcán, pedig rengeteg veszélyes és vérfagyasztó dolgot vitt véghez.
A férfi felé kezdte nyújtani a kezét semmi bűntudat nélkül. Hidegen hagyta, hogy átveri szegény hiszékeny inast.
- Nos, akkor kezet a kis üzletünkre. - szólalt meg szokatlanul lágy hangján az álnok kalóz, mire a srác megfogta a kezét.
- Akkor megegyeztünk... 

Read More

információk és önvallomás

Jóestét kívánok mindenkinek...
Sokszor elgondolkodtam azon, hogy rávegyem magam erre a bejegyzésre, de úgy hiszem, ez kutya kötelességem.
Az elmúlt pár hónap olyan volt nekem, mint a pokol mind alkotás, mind pedig magánéleti szempontból egyaránt. Mint ahogy látjátok, az oldal pang, és inkább haladot hátrább, mint előre.
Első, amit tisztázni szeretnék, az A véredre éhezem. Gondoljátok el ezt az egészet, mint a kocsonyát. Megfőzöm, majd hagyom megdermedni, ám mikor várom az eredményt, akkor a kezeim között szétfolyik. Nos, több hónap után sikerült felfedeznem a receptet, amitől minden megszilárdulhat, és Sally sorsa beteljesedhet végleg, és szerencsétlen nem marad a kegyetlen fordulatok kereszttüzében.
A második dolog, az maga a hiányosságok. Úgy gondolom, hogy mielőtt bármit is tennék, előtte egy új, személyes sablont készítek, ahová rengeteg új információt tálalhatok. Valamint szeretném újra érvénybe iktatni a chat ablakot.
Végül legutolsó sorban, egy pályázatra is készülök, és remélem, hogy mindent beletudok majd adni, mert szeretném ha végre elindulnék egy úton.
Továbbá tudatni akarom veletek, hogy nagyon szépen köszönöm a látogatást, mivel minden nap rengeteg megtekintésem van. Hálás vagyok azért, hogy nem mondtatok le rólam, ezért viszontásul minden héten 2-3 új fejezettel szolgálok majd.
Remélem írtok majd pár levelet, ahol a történetekről vagy akár másról is kérdezhettek :)
És így utóirat gyanánt, elkezdtem A véredre éhezemre egy pár kockás képregényt. Illusztrációnak szántam, hogy megszálljon az ihlet xd
További szép estét, remélem jelez vissza valaki :3
Eamil címem: chikachan240@gmail.com

Read More

29.fejezet-Összeesküvés

29.fejezet-Összeesküvés

A sötétség lepel szerűen terült el a terembe. A helyiségben srégen, lépcsőfokonként sorakoztak a padok, melyeken a normáktól eltérően nem a széken, hanem az asztal tetején ücsörögtek a lények. Skarlátvörös szemük szinte ragyogtak a néma feketeségben, miközben a levegőben feszültség terpeszkedett szét. Vadállatias ösztöneikkel vetekedve mélyedtek gondolataikba, és titkon remélték, elkerülhető még a sorscsapás, amely vészes gyorsasággal közeledett az öreg épület felé.  Minden vámpír hajcibáló idegben ült karót nyelve, miközben várták a parancsot, ami a jövőre nézve döntő szerepet játszik majd.

Lent a táblánál egy férfi állt. Magas volt, szikár s gondterhelt. Az általában zafírkékben pompázó tekintete akkor vörösre feslett, és gyomorgörcse közepette próbálta tartani magát. A fájdalom s bűntudat belülről szinte mardosta, ám ezt nem mutathatta ki, mivel a gyengeség legapróbb szikráját sem akarta a tudtukra adni. Vezetőjük révén mindig egyenesnek és magabiztosnak kellett tűnnie, még akkor is, mikor a vérében ott lüktetett a bűn fájdalmas emléke. A tett, mellyel nem egy személynek a keserűségét okozta.

- Ne aggódj Eric, mi melletted állunk, és bízunk benned! - törte meg a csendet egy fiatal szőke nő, Alisha. Bár nem látszott rajta, azért gesztenye szemeiben ott örvénylett az elmúlt évszázadok tapasztalatai.

- Igaza van, hosszú évekkel ezelőtt már bizonyítottad a hűségedet, mikor elzártad az unokahúgodat! Benned minden feltétel nélkül bízunk! - szólt hozzám még egy öregebb vámpír, mire Eric idegesen vonta fel a szemöldökét.

- Emilia teljesen más tészta volt. Őt a fájdalom hajtotta a végzetbe, míg Harunát nem. Benne önös érdekek játszódnak közbe, mert ahogy kiismertem ártatlan embereket sodor veszélybe. Nem is sejtitek, hogy milyen jól forgatja a kártyáit, és mennyire mesterien rángatja madzagon a hozzánk hasonlóakat.

- Én szemtanúja voltam a mesterkedéseinek. - érkezett meg a szobába egy hosszú éjfekete hajú lány, akire a táblánál álldogáló férfi azonnal felfigyelt. Keskeny ajkaira abban a pillanatban felfelé görbültek, majd jobb kezét felé tartva hívni kezdte.

- Drágám, téged vártalak. - mondta kedvesen.

- Mondjuk, az Ivy is megteszi, de a drágám eléggé kecsegtető szó... - nevetett szégyenlősen, mivel az előbbi szó kissé zavarba ejtette, ahogyan az is hogy hátulról átkarolta az ősi vámpír.

- Nocsak Eric, csak nem megállapodtunk?

- Szép a nyelv, amelyet most beszélünk, de szerintem a régi, hivatalos beszédünk sokkal kifejezőbb volt. Az angol kötöttebb és szegényesebb szókincsű, így egyes helyzeteket nem lehet kelőképen szavakba önteni, mint például a mostani ügyünk, ami rettentő sürgőséget igényel.  A régi idők elmúltak, ahogyan a családom körüli szóbeszéd is. A tettes megbűnhődött, és már mint egy poros könyv, annyira érdektelenné vált az egész.  A jelen fontos nekünk, azt kell megvitatnunk.

- Igazat adok Ericnek - szólalt meg az addig zavarban lévő gót csaj - Most csak a jelenre koncentrálhatunk, mert ha a megérzéseim nem csalnak, akkor sötét árnyak közelednek.

- És ezek az árnyak nem fognak senkin sem könyörögni, s ezt jobb ha még csírájában fojtjuk el! - fejezte be biztató beszédét Eric, majd lágy csókot lehelt kedvese arcára.

Ivy ezt magában örömmel nyugtázta. Boldog volt és kiegyensúlyozott kedvesével, Erickel. Ám mégis volt egy tényező, amellyel még azt a felhőtlen állapotot is tönkre lehetett tenni. Egy nő, aki képes volt saját hasznáért tönkre tenni bárkit.

  - Itt az a baj kedves, hogy ez a dolog már réges-régen kicsírázott, sőt! Levelet is eresztett! - gúnyolta ki erélyesen a betoppanó nő. - És a legmegdöbbentőbb az, hogy még te magad is tudod, hogy miről van szó.

- A hasonmásra gondol? - vonta fel szemöldökét a fővámpír.

- Kire másra? Sally Raven minden tekintetben más a többi ember diáktól. Vad és kezelhetetlen, ezt pedig nem alaptalanul mondom.

- Anya látom agyadra ment a fiad elvesztése. Amint látod, velem ellentétben neki elég volt puszta tizenhét év, hogy ellened forduljon. Egyébként pedig ismerem jól a szóban forgó személyt! - nézett körbe a termen, ahol csupán vörösen izzó szempárok díszelegtek még mindig. - Sally nem ártalmas senkire sem nézve. Szemtanúja voltam, hogy egy ártatlan ember, akinek nincs semmiféle ereje sem. Kérem az itt jelenlévőket, hogy ne higgyenek ennek a nőnek, mivel őt is csupán önös érdek hajtja. Ismerem őt már a születésemtől kezdve. Nem állok mellette, mert nem a korrupciót hanem az igazságot pártolom.

 - Neked meg drága kislányom tudnod kell, hogy hol a helyed. Most nem az édesanyáddal, hanem egy magas rangú tanácstaggal állsz szemben, tudtommal pedig az én feladatom közben járni hivatalos ügyekben.

Jeges szavaknak hatottak a sötét hajú  asszonynak lánya közleménye. Fájt neki az előbbi kijelentés, ám ezt elnyomta azaz elemi düh, amelyet érzet. Sértet volt e téren, mert elhatározta, visszaszerzi gyermekeit, de akárhányszor csak próbálta, mindig kudarcot vallott. Mégis ennek ellenére lassú mosoly ült ki szépen kifestett ajkára. Az aduászát még nem játszotta ki, s eljött az ideje, hogy megmutassa, a nagy vámpírok előtt, az ő állítása igenis helytálló.

Az ajtó kicsapódott, és egy női alak tűnt fel a sötétségbe. Ijedten lépdelt a tábla felett, miközben próbálta játszani a sértet felet. Aranyszőke göndör haja eltakarta arcát, ám a jelenlévők egyből felismerték őt. A szent tanács egyik tagjának becses lánya, aki akkor pont az egyik oldalt pártolta ki. A legmeglepőbb viszont nem ez volt, hanem a barna blúza alatt futó kötés tömkeleg, amely egészen a nyakáig felfutott. Sebezetnek s megviseltnek tűnt így, miközben belülről nagyon is örvendezett fájdalma ellenére.

- Elnézést kérek a zavarásért, de nem hiába jöttem ide. Nyomós okom van azt állítani, hogy Sally Raven veszélyes ránk nézve is. - kezdett bele vékonyka hangján a lány. Ártatlanság sugárzódott ki belőle, mikor mindeközben ördögi elégedettség lett úrrá rajta.

- Amber, kérlek meséld el, hogy mit tett veled az a némber, még a jó múltkorában. - szólalt meg sajnálkozó hangon Amelia, mire Ivy undort kezdett érezni a saját tulajdon édesanyja iránt.

- A téli bálon történt minden. Megszóltam őt, amiért csak úgy nekem jött, mikor dühtől feldúlva rontott át a tömegen. Megmondom az őszintét, sosem gondoltam volna, hogy az akkori idillt felrúghatja egy ember. Minden tökéletesnek tűnt, ahogyan a barátnőimmel cseverésztem, és jókat nevettünk, amikor Sally mindent tönkre tett. Annyit tette csupán, hogy utána szóltam, mire mérges arckifejezéssel tekintett rám. A szemei tele voltak gyűlölettel, igen, ez örökre belém égett... - mondta remegő hangon, mintha már-már a sírás kerülgette volna. - Mondott valamit, amit nem értettem, mert szúró, szorító érzés sújtotta a mellkasomat, amely egészen a nyakamig sugárzott. Nem kaptam levegőt, valamint az ő hangja kezdett csengeni a fülemben ahogyan azt mondja: Most végzek veled. És itt van a bizonyíték is. Három hónapja történt mindez, mégis, ezek a kék-zöld foltok itt vannak. Valamiért alig akartak elmúlni, és ha azt nézem, már sokkal szebb, mint hetekkel ezelőtt.

Néma csend telepedett le. A gót lány próbálta feldolgozni agyában a hallottakat, mert nem hitte el az előbbi beszédet. Tudta jól, Amber és Amelia összejátszottak, mivel a szőkeség ajkaiból minduntalan hamis szavak áradtak, mégis annyira mesterien adta szerepét, hogy a többiek elhitték. Emiatt pedig olyan méreg kapta el, hogy hajszálhíján múlott, hogy nem ölte meg Ambert. Kezei ökölbe szorultak, szemeibe pedig könny szökött az igazságtalanság miatt. Ennyi az egész? Az igazság csupán egy szó, melyet meg sem vizsgálnak? Hát ezért küzdött oly sok éven át?

- Ne hazudj, te rohadék! - ugrott neki, ám Eric előre látta ezt, s még időben visszafogta hátulról. - Sally aznap nem is ideges, hanem pont szomorú volt! Te tetted ezt Amelia, mivel sértegetted őt! Elmondta nekem, és tudom, hogy hazudsz most te mocskos kis...

- Látjátok, még a szegény lányomat is a markában tartja... - sóhajtotta gondterhelten a rúzsozott hölgy. - El sem hiszik mennyire fáj így látnom őt, de megakarom menteni. Az a lány több mint egy egyszerű ember. Olyan mintha egy két lábon járó pusztító fegyver járna-kelne a folyosókon, hát nem így gondolják?

- Melletted állok! - állt fel egy kissé idősebb kinézetű fêrfi.

- Ahogyan én is! - követte példáját még egy, majd később mindenki felállt.

- Akkor ezt eldöntöttük... - sóhajtott Eric szomorkásan, ahogyan a karjaiban ledermedt lányt figyelte. - Ezentúl megfigyelés alatt tartjuk őt, ám gyanúnkat nem szivárogtatjuk ki. A megbeszélést pedig egyenlőre felfüggesztem...

Egy sötét folyosón találták magukat. A tetőtől talpig feketébe öltözött lány remegett a benne felgyülemlő feszültségtől. Szinte felemésztette azaz információ tömeg, amely az előbb érte, s pont emiatt döntött úgy, hogy végleg lemond az előkelő rangról. Nem akarta tovább szolgálni azt az oldalt, ami fájdalomba taszítja az egész társadalmat. Így gondolta ezt a sebzett Ivy, aki a maga bátorságával és vasakaratával megtette a szükséges lépéseket.

 - Ennyit ér az a rengeteg munka, amit tettem mindenért? Eric, ezt neveznéd te biztonságos életnek? Mindenki retteg, a fiatal vámpírok nem léphetnek ki az akadémiáról, mert az árnyak itt ólálkodnak. - vágta hozzá morcosan a nő, majd hangja még erősebben kezdett zengeni - Egymás életére törünk, gyilkolunk és ártatlanokra kenjük! Ez mégis milyen élet?!

 - A való élet, drágám. A vámpírok amíg csak élnek, addig gyötrődnek, és a végén nem többek egy rongyos zsebkendőnél. Képtelenek vagyunk hosszú ideig elviselni ezt, még ha testünk mást diktál is. Fogadd el, és kelj fel az álom világodból.

Eric, mint már az elmúlt évszázadok alatt, megpróbálta kordában tartani az eseményeket, ám most teljesen más helyzet állt elő. Kedveséből rémisztő düh áramlott, s minden porcikája azt sugallta, ha kell, még veled is szembe szállok.

 - Nem fogom ezt tenni, mert egyszer az álom valóra válik majd, és akkor mindenki megtudja, hogy milyen is igazából az a világ, amit a nyakamba akasztottak. Te is tudod, hogy igazából hány életem volt, nem? - a férfi bólintott - Hát persze! Hiszen te is ott voltál végig, mert te is ugyanezt a súlyt cipeled! Akkor meg miért teszed ezt?

- Ne nézz rám ilyen dacosan. Tudom, hogy hazudnak, elvégre mégis csak neked hiszek. Látom és érzem a hamisságot.  Ám sajnos van bennem némi kétség is. Sally minden tekintetben olyan, mint az egykoron élt unokahúgom. Szelíd, mint egy apró madárfióka, kedves és nagylelkű. Sosem tudtam elképzelni, hogy megtudna ölni bárkit is, erre mivel szembesültem?

- Azzal, hogy lemészárolta az egész családot. - suttogta megrökönyödve a gót, majd fáradtan dűlt neki kedvesének, aki készségesen a karjaiba zárta.

- Ne bízz meg senkiben sem Ivy. Nem akarom, hogy csalódjál és szenvedj  úgy ahogyan én.

- Én meg azt akarom, hogy bízz valakiben. Ne fojts magadba semmit se, mert azzal csak rosszabb lesz. Nincs is csodásabb dolog annál, mikor megszabadulsz a vállaidra nehezedő súlyoktól. Hidd el, én is ilyen voltam. Egyik szemem nevetett, a másik sírt, amíg fel nem fedeztem hogyan is kell boldognak lenni...

- Szeretnék hinni a csodákban, de hidd el, túlságosan nehéz a múltban történtek miatt. Viszont megígérem, melletted állok, és segíteni fogok Sallynek, még ha kételkedem is benne. Adok esélyt arra, hogy megismerjem, és a bizalmamba férkőzzön.

Ivy arcára halvány mosoly kúszott fel. Elégedett volt, hogy sikerült Ericket jobb belátásra térítenie, bár egyben nyomasztotta is valami. Félt valamelyest az árnyaktól, és titkon remélte, a vihar elvonul majd csendesen a fejül felől.

Ám ép esze azt súgta, nem lesz ilyen egyszerű, és amit a szíve súg az nem több csupán balga álmoktól.

S észre sem vették, hogy az ablakból elröpült egy fekete holló, aki egyenesen az udvarra szállott egy lányka kezére. Karcsú alakját a felkelő nap narancsos színe fogta körül, s a gyér fényben megcsillantak rózsaszínű hajtincsei. Arca rezzenéstelen volt, ahogyan végtagjai is. Haruna Misaki megbénult a felismeréstől, mikor meghallotta az előbbi beszélgetést hű szolgája által.

- A démon itt a közelünkben Hedwig... - suttogta madarának. - Bárcsak te is végre a saját testedben lennél, mert akkor erősebbek lennénk. Biztos hogy előbb vagy utóbb engem is eltűntetnek majd. Sebaj, nemsokára felébred ő. Igen, ha ez megtörténik, akkor nem lesz esélyük ellenünk. Elindul a véres hajsza, és félek, hogy mindenre fény derül majd. Ha Sally rájön az igazságra, akkor elbukunk mind.

- Ne legyél derűlátó Haruna. Ha ő felébred, akkor képes lesz egy időre elzárni még a démont, és akkor Sally továbbra is a mesevilágában élhet egy időre még.

- A vér viszont nem válik vízzé. - dörmögte a lány aggódóan, miközben a fejéhez kapott.

- Igen, és a Raven klán követelni fogja őt, így...

- Sikerülhet eltakarnunk egy időre az igazságot! - csattant fel boldogan - Zseniális vagy Hedwig, még így hollóként is! - ujjongott.

- Semmit sem változtál úgy látom - mormogta szarkasztikusan a madárka, majd felröpült az égre - De ez így van rendjén. Mi akárhogyan is törekszünk, sem testileg, sem pedig lelkiekben nem tudunk változni.

- Ez az átkunk és áldásunk egyben! - meredt el a távolban a gyönge lány, majd lefagyva vette észre a távolban mozgó férfi sziluettet.

Mázsás koporsó sújtotta hátát, melyben ott lapult a végjáték aduásza. Az a személy, aki megváltoztatja s átírja a játék szabályokat, hogy még ha csak egy kis időre, de elkergesse a szörnyeteget, és igazságot osszon. A bűnös bűnhődjön, az ártatlan szabaduljon. Talán ez csupán egy bolond kitaláció volt!

Vagy mégse...?

Read More

Kalózkodásból jeles- Marseille

Lehet, hogy valaki látta az egyik oldalon, hogy ez a történet futott egy darabig, és félreértés ne essék, én voltam az, aki beküldte :) Tudom, hogy mostanában elhanyagoltam az oldalt, de mentségemre legyen, nem tétováztam. Megírtam pár fejezetet A véredre éhezemből, A végzeten túlból, valamint a Toxic Melodyt is elkezdtem kidolgozni :) Most viszont útjára indítok egy mini sorozatot is, jó olvasást!

A kora reggeli napsütés melengetően járta át Marseille városát. A kikötőben már megannyi ember járkált, a piacokat pedig már megtöltötték a lakók apraja nagyja. A teret árusok hadának kiáltása lengte körbe, ahogyan friss áruikat kínálták. Női szolgálók hosszú szoknyája szinte seperték a poros utat, ahogyan az aznapi ételt próbálták becserkészni a munkáltatói családjának. 
Az árusok zajától valamennyire távolabb, egy jómódú háztól pár lépésre álldogált egy férfi. Ruházata kissé szakadt volt, mint egy koldusé, ám ha valaki jobban megszemlélte tudta jól, ő egészen más. Alkarja tetoválással volt ömlesztve, s állán egy halovány seb díszelgett. Szürke szemei vadul és kalandra éhesen csillogtak, miközben türelmetlenül várt valakire. A szépen faragott elegáns ajtó kinyílott, mögüle pedig egy kecses női alak bukkant elő. Díszes s jómódú ruhájával kitűnt a tömegből, ám őt ez nem zavarta. Feje tetejére kalap helyett egy kék selyem kendőt tett, amivel valamelyest eltakarta arcát. 
Megindult a part felé, és úgy tett mintha észre sem vette volna a férfit. Bársonyos kendője alul kikandikált néhány rakoncátlan szőke hajtincs, amely nem érdekelte, mivel minél hamarabb oda akart érni a parthoz, ahol találkozhat a kedvesével. Mikor megérezte cipője alatt a part homokos talaját, szinte abban a minutumban lerántotta magáról az anyagot, amellyel csupán fedezni próbálta magát a társaság előtt. 
A vörös hajú mikor meglátta, hogy nem figyeli őt senki sem türelmetlenül állt oda a lányhoz, és lágy csókot lehelt ajkára. 
- Alig vártam, hogy találkozzunk, kalózom... - suttogta lágy, engedelmes hangon - Nem bírom tovább otthon, vigyél el...
- Tudod hogy lehetetlen még egy ideig. Amíg a legénység vissza nem ér, addig sehová sem tudok menni, emellett még nem intéztem el egy dolgot...
- De...
Ám nem tudta folytatni a mondani valóját mert messze a tengeren egy hajó tűnt fel...

***

- Szárazföld! - kiáltotta az árbócról egy nyurga inas, mire egy hosszú fehér hajú lány is felkúszott. - Ismétlem kapitány, szárazföld a láthatáron!
- Hallom! - kiáltott a fedélzetről egy magas és szikár lány. 
Scarlett, a hajó kapitánya örömmel nyugtázta a helyzetet, majd a hosszú gyűrűs göndör vörös hajába túrt. Fekete kendőjét a fejére helyezte, majd egy elegáns mozdulat erejével megkötötte. Távcsövébe pillantva egy időre elidőzött a tájon, majd nagy levegőt véve kiáltani kezdett.
- Figyelem mindenki! Marseille partján kötünk ki! Azonnal cseréljétek le a zászlót!
A legénység eleget  téve kapitányuknak cserélték ki a fekete halálfejes zászlót. Rosa az árbócról lemászva odafutott legjobb barátnőjéhez, akit mint nővére úgy szeretett.
- Érdekesnek tűnik - suttogta.
- Igen, sőt, talán ez lesz az eddigi utunk legizgalmasabb állomása...
Scarlett arcára kalandos mosoly kúszott fel. Szíve hevesen vert, s testét éltető adrenalin járta át, mely villámcsapásként érte.
Kis idő múltán a hajó kikötött. A legénység a legapróbb mozdulattal is bizonyították,hogy ők csupán átutazók, semmi több. Rosa, a másik vakmerő kalózlány izgatottan karolt bele vörös  barátnőjébe. Hosszú fehér hajzuhataga engedelmesen simult két vállára, ruházata pedig inkább gyérebb volt. Hosszú fehér szoknyáját már-már megsárgult, s  ruhája felső részéből szinte alig lehet látni valamit, mivel hatalmas rojtos kendő takarta. Fülében hatalmas karika fülbevaló lógót, így úgy nézett ki mint egy átutazó cigány jós, aki éppen csak hogy érkezett Marseille városába. Ez volt álcájuk tökéletes részlete. Átutazó kereskedők, akik a legkisebb részben sem hasonlítanak az álnok kalózokra.
Csupán pár lépést tettek meg, mikor Scarlett bőszen indult meg a piac felé. Korgó gyomra szinte égett a vágytól, hogy végre valamilyen friss ételhez jusson, mikor hátulról jéghideg érzés kapta el. Puskacső szegeződött rá.
- Ne mozdulj kalóz... - sziszegte utálattal teli hangon egy férfi.

Read More