9.fejezet

Szellem hajsza 2.rész - Lány a festmény túloldalán

 

Csendben sétáltunk végig a kietlen folyosón. Némán magamat hibáztattam, amiért olyannyira szerencsétlen vagyok, hogy ha egy fiú közelében vagyok elpirulok. Lisander továbbra is félszemmel engem figyelt, s eközben egy szót sem ejtett. Nagyon úgy látszott, hogy ő is annyira bőszavú mint én. Vörös arcomat próbáltam elrejteni előle kisebb-nagyobb sikerrel. Eddigi életem során csak Kennel voltam hosszabb ideig egyedül, kettesben. Natanielel jó ha egy órát töltöttem el, azt is azért mert a dolgok úgy jöttek össze, s Castielről ne is beszéljünk. Ha az összes együtt töltött időből kivonom az erőszakos perceket, melyeket okozott, akkor majdnem nullára jövök ki.

De ez más volt. Nem féltem tőle, de nem is bíztam vakon benne. Egyedül csak az átkozott arcom zavart, amely olyan piros színt vett fel, mint a nyári réten kivirító pipacs.

És ami a legjobban zavart a félelem. Csupán a gondolattól rettegtem, hogy egy szellemmel találkozzak, mert szent meggyőződésem volt, hogy akkor azon nyomban elájulnék.

 - Valami baj van? Fázol hogy ennyire vacogsz? - csak akkor veszem észre mennyire is félek.

 - N-em - nyögöm ki nagy nehezen -, csak egy cseppet félek.

Legszívesebben megcsaptam volna magam egy kalapáccsal, amiért megmondtam neki az igazat, de nem tehettem mást. Úgy látszott, hogy én a nagy hazudozó, aki egy szemrebbenés nélkül füllentett egy hatalmas akadályba ütközött, mert abban a pillanatban képtelen voltam egyetlen egy hamis szót is kiejteni. Nem mondott semmit. Megtapasztalhattam végre, hogy milyen érzés a barátaimnak, és az ismerőseimnek, mikor velem próbálnak kommunikálni. Olykor én is hasonlóképpen teszek, mert egyszerűen nem jön az ajkamra szó.

Zseblámpával folyamatosan kereste valamit, de nem találtam. Nekünk az alaksor volt beosztva, és az arra vezető folyosó, s szó mi szó, eléggé megijedtem mikor tudomásunkra adták hogy hová kell mennünk. Azonnal elfehéredtem, de próbáltam pozitívan hozzá állni a dolgokhoz. Minden rosszban van valami jó, s azon a napon legalább nem kellett hallanom Castiel szájából, hogy "csokis muffin". Ettől a névtől a hideg futkosott a hátamon, mert így valóban egy desszertnek éreztem magamat. S ahogyan a folyosó egyik szegletében sem láttam semmi különöset, úgy a rettegés úgy kezdett tovaszállni, s Lisander következő kérdésétől már nem is éreztem félelmet, sőt! Leginkább nyugalmatlan lettem tőle.

-Te Castiel barátnője vagy?

-Nem - vágtam rá azonnal -, de ezt honnan veszed?

- A nyakadon lévő sál nem véletlenül van ott.

-De ez még nem magyarázza meg hogyan kerül Castiel a képbe.

S hiába vártam választ, nem jött semmi. Lisander titokzatos volt. Nem tudtam hogyan kezdeményezzek beszélgetést vele, ezért jobbnak láttam ha inkább csendben maradok, pedig rettentően érdekelt honnan is vehette ezt az eszement tényt.

Az alagsor - meglepő módon - ijesztő volt, ódon, és mocskos, s ami a legmeglepőbb, az ajtaja bevolt deszkázva. Kérdőn néztem a fehér hajú srácra, aki halál nyugodtsággal leszakította az összes fadarabot egyetlen másodperc leforgása alatt. Fejével biccentett, jelezvén, hogy kövessem. Akkorra már a kezemben lévő zseblámpa csurom vizes volt az izzadságtól, s az egész testem úgy remegett, mint a kocsonya. Szívverésem felgyorsult, a levegőt eszméletesen gyors tempóban vettem, majd később már alig-alig halottam valamit. Lisander hátrafordult, és mondott valamit, melyet nem igazán hallottam. Különleges tekintetét az enyémbe mélyesztette, és onnantól kezdve egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem. Mintha egy marék nyugtatót vettem volna be, olyan hatással volt rám az a láthatatlan erőm amit az előbb alkalmazott rajtam.

 - Most már jobb? - válaszul csak bólintottam - Akkor menjünk, és ne félj, nem fogunk semmit találni.

Engedelmeskedtem neki. Egy szó nélkül követtem, miközben egyre jobban ellazultam, és kicsivel később már úgy mozogtam a sötétségben, mintha verőfényes napsütés lenne. Ezerszer felderengett bennem, hogy valamit keresnem kellene - persze a szellemeken kívül -, de nem jutott eszembe miről is lenne szó. Némán imákat mormoltam, nehogy egyetlen egy kísértettel is találkozzak, mert tudtam jól, hogy az lenne az utolsó napom.

A cipőnk kopogásán kívül nem hallottunk semmit. Egyetlen állat sem mászkált a kietlen folyosón, és még a falakon sem volt egy kósza pókháló, pedig a bedeszkázott ajtó arról árulkodott, hogy régóta nem jártak erre. A falak szürkék voltak, ezzel pedig megadta azt az ijesztő hangulatot, amely abban a szituációban megkövetelt. Visszhangzó folyosó, melynek közepén vörös szőnyeg húzódott. Nem láttam a végét, mert a homályba veszett, és ha hallgatag srác különleges ereje nincs velem, akkor bizonyára már rég elfutottam volna.

 - Mégis hová vezet ez? - kérdeztem félénken,de már választ nem kaptam. Nem mondom, hogy idegesített ez a tény, de bizonytalanná tett. Nem szerettem egyedül dönteni.

 - Fura, nem is tudtam, hogy a suli alatt ilyesmi húzódik.

Több ajtó tárult elénk. Jobbra és balra is egyaránt volt választék, csak nem tudtuk, hogy honnan is kezdjük, végül csak találomra bementünk az egyiken.

A szívem rettentően fájni kezdett, s az összes eremben éreztem ahogy szaporán lüktet a vér. Levegő alig jutott a szervezetembe, de próbáltam visszafogni a kínomat a fiú előtt. Hátrapillantva a mögöttem lévő ajtó résnyire nyitva volt, s bár féltem egy cseppnyit, az előbb alkalmazott varázslat féleség annyira elnyomta az érzéseimet, hogy csak tompán éreztem valamicskét. Megfordultam, majd bekukkantva a kis résen élénk színeket véltem felfedezni, amelytől a kíváncsiságom még jobban erősödött. Benyitottam, de a zseblámpával nem sokat láthattam.

 - Itt vagy? - állt meg mögöttem Lisander egy lámpával - Ezzel jobban látsz, nem?

Ő szerencsés volt abból a szempontból, hogy vámpír volt. Biztos mindent jól látott, ellentétben velem, aki még egy zseblámpa segítségével is alig észlelhetett valamit. Ám volt annyira kedves, és udvarias, hogy valahonnan hozott egy lámpát, amelynek köszönhetően javult a helyzet.

Csodálkozva meredtem a tiszta, rendezett szobára, amely még a régi idők nagy stílusát képviselte. Gyönyörű fodros halványrózsaszín függönyök lengték körül a hatalmas ablakokat, a tapéta halványlila volt, szebbnél-szebb mintákkal díszítve, a plafonról egy hatalmas arany csillár lógott,  s a padlón olyan szőnyeg terpeszkedett, mely alatt besüppedt a lábunk. Ám amely a szoba éke a hatalmas baldachinos ágy volt, amelyet selyem függönyök fonták körül. Mintha csak időutazást tettünk volna, pedig csak a gimiben voltunk. Ki gondolta volna, hogy lent a suli alaksorába poros dobozok, és felesleges cuccok helyet egy hosszú folyosó nyúlik, ahol régi ház maradványai vannak.

 Lisander csodálkozva méregetett, miközben tekintetében gyanakvás csillant meg.

 - Te tudtad, hogy ez itt van?

 - Én? - mutattam magamra meglepetten? - Őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy alaksor van, de miért kérdezted?

A fiú nem szólt semmit, csak megragadta a kezemet és magával húzott a másik szobába. Mondanom sem kell, apró pír ült ki az arcomra, de ezt szerencsére nem látta ő, ám ez azonnal lehervadt az arcomról,mikor megláttam a szobában lévő, aranykeretes festményt. Az ereimben a vér jobban, és fájdalmasabban kezdett lüktetni, mikor felismertem az ábrázolt személyt.

 - Olyan mintha...

 - Te lennél, vagyis tényleg azt hittem, hogy te vagy.

Igaza volt. Egy másodpercre én is elhittem, hogy a festményen én vagyok, ám aztán feltűnt a különbségünk is, ahogy az is, hogy én nem emlékszem ilyesmire. A zöld szemünk, a pisze orrunk, a vékony szánk, a kerek arcunk, de még az íves szemöldökünk is hasonlított, egyedül a hajunk színe játszadozott más színben. A természetes vörös hajammal ellentétben neki hófehér haja volt, amely eléggé szokatlannak tűnt, ám neki pont ez állt jól. Régies ruhákban volt megörökítve, egy olyan kedves, és lágy mosoly kíséretében, amely bármelyik embert megérint. Ő mégis kicsoda volt?

S ekkor következett be az, amelytől mindvégig tartottam. Mögöttünk sötét árnyak suhantak el, én pedig nem tudtam sikítani, mert valami meggátolt. Mintha valaki szándékosan elakart volna hallgatatni, én pedig első ízben Lisanderre sandítottam, de ő semmit sem vett észre az előbbi kis horror jelenetből, és továbbra is a festményt bámulta. Bár volt egy megérzésem, hogy tudta mi folyik kint, elvégre mégis csak vámpír, csak nem akart megijeszteni engem, ezért inkább tetette az egészet.

 - "Gyere velem"  - suttogta egy ismeretlen lágy női hang.

A fejem tűrhetetlenül sajogni kezdett, ahogyan az egész végtagjaim is. A szívem sajogatott, mégsem tudtam továbbra is megszólalni, de már megmozdulni sem. Kétségbeesetten pásztáztam a nekem háttal lévő Lisandert, aki, mintha megérezte volna a tekintetemet magán. Azonnal felém nyúlt, de valaki hátulról elkapott, befogta a számat, és kihúzott a szobából, s ezek után minden a homályba veszett, ám még hallottam, ahogy Lisander a nevemet ordítja.

***

Lágy ének töltötte be a sötétbe burkolózott folyosót. A némaságba két hangforrás zendül fel, melyek különböző irányból jöttek. A cipőkopogás, és a csengők dallama egyszer csak találkoztak, és egymásba fonódtak, ahogyan majd két személy is találkozni fog. Bal oldalról alacsony, rettentően vékony nő sétál mezítlábasan, csengőkkel díszített kimonóban, miközben rettentően hosszú barna haja lomhán lógott bal vállán. Tőle jóval messzebb, a folyosó másik végén kábultan támolygott az elhagyatott lány. Zöld szemeiben tudatlanság szikrája lobbant meg, mert nem volt tudatánál. A narancs hajú bár elvesztette eszméletét, de testét továbbra is irányította egy megmagyarázhatatlan erő, mely úgy rángatta a lányt, mint bábmester a bábjait. A kimonós nő továbbra is csak énekelt, ezzel szebbé varázsolva a lidérces folyosó kisugárzását. Száját jóízűen nyalogatta, mikor belegondolt milyen régóta nem volt szerencséje halandóhoz, ám a vágyakozás azonnal elhervadt, mikor eszébe jutott a kötelessége, a feladata. Nem akar Sally előtt feltűnni, ezért elbújik előle, de dallamával végig vezeti őt útján. Úgy érezte, hogy végre a tervük kibontakozik,  emellett még mindig kockázatos volt  itt tevékenykedniük. Szíve hirtelen kihagyott egy ütemet. Gyilkos elszántsággal hasított egyetlen egy szó gondolataiba, amely arra ösztönözte, hogy önkéntelenül is lány elé álljon, s megállítsa őt. A nő nem volt már maga ura a testének. Egy harmadik személy irányította őt, s ezzel ő is a bábjáték része lett. Kecsesen húzta végig hosszú ujjait a lány kerek arcán. Szemeiben büszkeség csillant meg. Hosszú narancs fürtjeit ujjai közé vette, és hatalmas boldogság közepette képtelen volt néma maradni.

 - Pont olyan vagy, mint amilyennek tudni akartalak...

Meglepődött a szavakon, amelyek elhagyták ajkait. Hosszú évek múltán ismét szavakat mormolt, ám ez az öröm nem tarthatott sokáig,mivel a kimonós nő hatalmasakat kezdett kortyolgatni az éltető oxigénből. Végre ismét a maga ura lehetett, s az új parancs értelmében megállította a lányt, aki az érintésére összeesett, s immáron ő is vissza kapta a teste felett az irányítást.

A csengők csörögtek-zörögtek, mikor a mezítlábas nő köddé vált, magára hagyva az ájult, elhagyatott lányt a sötétben.

9.fejezet vége

Read More

8.fejezet

8.fejezet - Deja vu

 

A bús őszi szép borzolt bele a hajamba. Valamiért rettentő nagy szomorúság kapott el. Komoran bámultam a végtelennek tűnő erdőbe, miközben folyton azon járt az agyam, hogy mit keresek én itt.  Legszokatlanabb talán az volt, hogy még gyermek voltam. Egy kósza könnycsepp csordult ki a szememből, ahogyan nem tudtam mozdulni sem. Annyira szerettem volna elhagyni azt a helyet, ahol voltam, de mégsem tudtam, mintha egy láthatatlan erő vissza tartott volna. Éreztem ahogyan megborzongok a hűvös őszi széltől, és a hideg nyirkos talaj besüpped a meztelen talpam alatt, mikor megindulok.

- Nem szabad kicsim-állított meg egy finom, puha kéz. - Tudod hogy tilos.

Hangja annyira ismerős volt, s már-már őrületbe kergetett, hogy nem tudtam felidézni az arcát. Szavai szintúgy olyannyira szomorúak voltak, mint ahogyan én is éreztem magamat.

- Ne legyél ennyire letört. - simogatta meg lágyan arcomat - Én itt vagyok neked...

Sírva keltem fel az ágyból. A fejemben még mindig zengtek a nő bársonyosan csengő szavai, s mint mindig, úgy akkor is a legrosszabb pillanatban szólalt meg a telefonom. A kijelzőre sem pillantva vettem fel, és kellett nekem jó pár másodperc, hogy felismerjem édesapám hangját a vonal másik végéről.

- Mi a baj? Olyan hallgatag vagy.

Az ablakok tárva-nyitva voltak, én mégis teljesen leizzadtam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni apa szavait, mert még mindig az álombeli erdő előtt éreztem magamat.

- Semmi, csak most nemrég ébredtem fel.

Ezután kínos csönd állt be. Úgy tűnt, mintha apát érdekelné valami, amelyet nem akar az én tudtomra adni. Kíváncsi volt, de a világ összes pénzéért sem nyögte volna ki, hogy miért. Kikászálódtam az ágyból. A találkozó kilenc órára volt megbeszélve, és mivel a kis lila faliórám csupán fél nyolcat mutatott, így még volt időm vacsorázni.

- Apa kérdezhetek valamit?- szólaltam meg a kínos csend közepette. Az utóbbi két hétben szinte alig beszéltünk, s talán ez is rátett egy lapáttal a némaságára.

- Persze mond csak.

- Még meddig tart az üzleti utad? Sokáig kell még itt maradnom?

- Csak nem honvágyad van? - nevette el magát hőn szeretett apám - Sajnálom kislányom, de még mindig az első helyen vagyok. A megbeszélt tíz ülésből még egyet sem lőhettem ki.

- Aha, mindegy. - mormogtam hitetlenül.

Időközben lesompolyogtam a földszintre, hogy egyek végre valamit, mert az ijedségtől egy falat sem ment le a torkomon, és akkorra már majd' éhen haltam.  Elbúcsúztam apától, mert a gyomrom már hívott a frigóhoz. Főztem magamnak egy nagy bögre kávét, sütöttem egy nagy adag bacont, mellé tojást, s mikor mindezt megettem, még megettem az aznapra szánt ebédemet, desszertként pedig benyomtam egy egész adag tortát. Ha ezt egy fiú látta volna, akkor egész biztosan hanyat-homlok menekült volna.

A csengő dallamos hangja szakított ki a falatozás öröméből. Még gyorsan lenyeltem az utolsó falat csokis sütit, majd ajtót nyitottam. Egy igazán váratlan vendég fogadott engem. Ivy éjfekete haja libbent meg a az ajtónyitás okoztam szellőben.

- Te meg hogyan...

- Az akadémia történelem tanára, Agatha Evens keresztlánya vagy, - jelentette ki nemes egyszerűséggel - és még mielőtt megkérdeznéd, számos hírforrásom van, melynek köszönhetően bármit kideríthetek.

- Komolyan?- néztem rá kerek szemekkel. - Jó ezt tudni.

- Nyugi!- veregette meg a vállamat olyan erővel, hogy azt hittem meghalok. Bizonyára elfelejtette, hogy ember vagyok. Csak ezt akartam tudni, mivel említetted, hogy a keresztanyád itt dolgozik. Egyébként pedig indulhatunk?

- Ilyen hamar?

- Ja, asszem' indulhatunk korábban is. A gimiben már leoltották a villanyt.

Lerángattam az egyik fekete pulcsimat a fogasról, majd Ivy a kezembe nyomott egy elemlámpát. Kiérve a lakásból remegni kezdtem. Természetesen nem a hidegtől, hanem az idegtől. Ha valamit megtanultam az elmúlt egy hónap alatt, az az volt, hogy ebben az iskolában semmi sem az, aminek látszik. A régi sulimba ha azt mondtam volna, hogy vámpírok léteznek, akkor azzal a lendülettel ki is rögnek, itt viszont minden más. A Sweet Amorisban egy szelet véres steak voltam kidíszítve, nem pedig egy ember. S ha már vérszívók léteznek, akkor szellemek mért ne?

- Mi a baj?- nézett rám Ivy. Szürke szemei világítottak az éjszaka sötétjében.

- Semmi - szakítottam el tekintetemet róla - Kissé félek emiatt.

Nem szólt semmit. Nem tudott mit mondani erre, mivel még ő maga sem tudta, hogy mi fog történni.

Óvatosan baktattam le a lépcsőn, miközben arra ügyeltem, hogy meg ne csússzak, és le ne guruljak. Figyelem elterelés gyanánt próbáltam az éjszaka csendjére összpontosítani. S mégis a nagy félelem mellett egy cseppnyi boldogság is adódott. Egy baráttal volt programom. A Sweet Amoris óta senkivel sem barátkoztam, sőt! Lilyn kívül senki mással sem alakítottam ki baráti kapcsolatot.

Az oszlopos csarnok mellett elhaladva az izgalom egyre jobban fokozódott. A cipőnk kopogása visszhangzott a helyiségben, s heves lélegzetemet meghallotta a mellettem haladó gót lány.

- Nyugi csajszi, még a végén összeesel itt nekem. Nem leszünk egyedül.

- Akkor? Ki lesz velünk?

Abban a pillanatban megpillantottam az egyik oszlopnál ácsorogó vörös hajú srcácot. Lazán támasztotta magát, s mikor meglátott a morcos arcán még több ideges ránc jelent meg.

- Te is jössz csokis muffin?

- Ne hívj kérlek így - hátrálok pár lépést.

- Ma nem csinálj semmi hülyeséget, rendben? - csatlakozott be eszmecserénkbe Ivy.

Nem akartam egy testvérpár közé szólni, ezért hallgattam. Kétségbeesetten néztem az éjfekete hajúra, aki csak feltartotta a kezét.

- Nyugi, ő egy másik csoportba van osztva.

- Csoport? Mégis mennyien leszünk?

- Összesen hatan. Én, te, Viola, Nataniel, Castiel és Lisander.

Kissé megkönnyebbültem, mikor meghallottam a létszámot. Mégis más ha többen vagyunk, mintsem ketten. S bár nem ismertem az utolsó nevet, mégis arra kényszerültem önkéntelenül, hogy a gondolataimba révedjek. Annyira ismerős volt a név, hogy már-már a hajamat téptem, amiért nem jutott eszembe.

Lassacskán mindenki befutott. Nataniel és Viola pár perc eltéréssel, ám az idegen még tíz perc múltán sem jelentkezett.

- Ugye nem felejtette el, hogy velünk jön? - sandított öccsére a gót.

- Nem, dehogy is.

És mikor ezeket a szavakat kimondta, valaki megszólalt a hátam mögött.

- Sziasztok. - köszönt hallgatagan, mire megfordultam.

Fogalmam sincs honnan, de mintha ismertem volna már őt. Persze nem úgy, hogy futólag láttam, hanem mintha beszéltem is volna vele. Egy másodperc erejéig elgondolkodtam, azon hogy talán elmegyógyintézetbe kellene vonulnom, mert mindent kísértetiesen ismerősnek véltem.

És hogy hogyan is nézett ki Lisander? Az első benyomásom róla az volt, hogy nála furább embert még nem láttam. Ruházatával kissé kilógott a sorból, ám aztán felderengett bennem, hogy ő egy vámpír. Náluk talán ez teljesen normális volt, és ahogyan ezt felismertem magamban, utána nem is nagyon érdekelt a ruházata.

Viszont ennek ellenére ő teljesen elvarázsolt. Különleges tekintete volt. Bal szeme zöld, a jobb pedig sárga színben pompázott. Hogy valóban ilyenek voltak-e a szemei azt nem tudom, de ez nem is számított. Az elgondolkodó arckifejezésével, ábrándos tekintetével, és kisugárzásával egy olyan érzés fogalmazódott meg bennem, amelyet addig még sosem éreztem. S mindemellett mikor tekintetemet az övéjébe mélyesztettem egy szó jutott eszembe: Deja vu

Ez magába foglalta minden addig átélt érzésemet vele kapcsolatosan. Kár, hogy lövésem sem volt honnan is jött ez, de biztosra tudtam, hogy gyanúim nem alaptalanok.

-Ó, ti még nem is ismeritek egymást?- pattant elénk Ivy. Kicsit irigy voltam a temperamentumára, és arra is mennyire közvetlen tud lenni az emberekkel - Szóval ő itt Sally  - veregetett hátba, majd egy határozott mozdulattal közelebb lökött hozzá. - Nemrég jött a gimnáziumi részbe, így még nem sikerült beilleszkednie teljesen. és ő nem más, mint Lisander. - mutatott be neki.

- Örvendek. - nyújtotta felém a kezét, melyet készségesen viszonoztam, majd én is köszöntem neki.

Szégyenlősen hajtottam oldalra a fejemet, mivel fülig elpirultam, mikor nem engedte el a kezemet. Csak bámult rám elgondolkodva, mintha valakit felismert volna bennem.  S később már nem csak nekem volt kínos., hanem a többieknek is, mert úgy álltunk, mint két szobor.

- Nekem te nagyon ismerős vagy. -  nyögte ki végül, miközben összeráncolta a homlokát, így még aranyosabbnak tűnt mint valaha.

- Lehet. Talán futólag már láttuk egymást. - vetettem fel egy lehetséges dolgot, melyben még én magam sem hittem.

- Lehet...

Látszott, hogy ő sem hitte el. Ki tudja? Talán egyszer már beszéltünk így, s akkor sem tudtuk egymásról hogy kik vagyunk. Végül elengedte a kezemet, és hogy leplezzem a zavaromat, Ivy felé fordultam, aki mindent észre vett rajtam, ezért elkezdte felvázolni a tervet. Három felé kellett válnunk, egy fiú, egy lány párosításban. Mivel Natanielel jól megértették egymást, ezért Ivy és ők egy csapatban voltak. Castiel folyton rám pillantott. Látszott, hogy velem akar egy csapatban lenni, de ez lehetetlen volt.

"Nincs az az isten, hogy én egy csapatban legyek vele" - gondoltam magamban.

És így is lett. A nővére mellém Lisandert osztotta be, s akkorra már el is szállt a róla alkotott véleményem. Már nem tűnt ismerősnek, és már semmi sem rémlett vele kapcsolatban. Meglehet, hogy csak a fáradság miatt gondoltam így. A gót lány határozottan, és érdekesen jelentette ki testvérének a párját.

- Castiel, te Violával leszel, elvégre ez a kötelességed.

S hogyan érthette ezt Ivy? Sajnos nem tudtam, de elhatároztam, hogy amint alkalmam adódik rá megkérdezem tőle.

S ahogyan rápillantottam újdonsült páromra, majd az előtte húzódó sötét folyosóra valamiért nem féltem annyira, mint ahogy kellett volna, pedig a mélán besütő hold fényében egy árny suhant el...

-8.fejezet vége- 

Read More