31.fejezet-Az igazság
Elfojtott sikolyok terjengtek a sötétséggel körbefont hatalmas területen. Az órákkal ezelőtt zöldellő réten vakítóan piros pipacsok heverésztek, melyeket üde fűszálak vettel körül. A pasztelkék égbolt mosolyogva fénylett, mintha a világ legboldogabb jelensége lenne.
Aztán a kacajokat s a békés hangulat megtört, és a kopár vidéket holttestek hada temette el...
Jeges őrület lett úrrá a helyen, amit leginkább a felszabaduló erők tömkelege tette. Hirtelen hópelyhek törtek utat a könnybe lábadt mennyboltozatból, mert így siratta meg az anyatermészet az eltávozottakat. Jégcsapok csillantak meg a vakságig eltorzult réten, miközben fenyegetően kiáltották, itt a vég vett magvat a bűnben ázó földek nagyján.
Ott, mindennek a közepén, ahová a patakokban csordogáló vér ömlött, két személy állt. Az egyik lomhán, keserűen, vörösre feslett pecsétes zakójában könyörgött. Magában reményért fohászkodott, bár tudta, nem ér el semmi, csupán fájdalmat.
Előtte gyönyörű lény tántorgott. Hófehér ruhája bűnben ázott, koronája lehullott, már csupán lelke tartotta egybe anyagi testét. Halkan kapkodta a levegőt, majd erejéből kifogyva a földre esett, gyengén, mégis erős hangon szólalt meg.
- Tedd, amit tenned kell...még akkor is ha fáj.
- Megteszem, mesterem - suttogta keményen, meginoghatatlan hangon, ám legbelül olyannyira bizonytalan volt, mint a világ, amely apró pilléreken dűlöngélt - Bevallom, keserű szájízt hagy, ám a boldogság megakadályoz a tiltakozásban...
Ezt az utolsó mondatott próbálta intézni felé, majd kezébe vette a bőrtokban raboskodó ezüsttört, ám mielőtt döfhetett volna, körülöttük aranyló fény villant fel. Hirtelen varázskör rajzolódott ki, s ennek hatására önkéntelenül is elejtette a gyilkos fegyvert.
- Ígérd meg nekem... - nyögte ki gyengén, elhaló sóhajjal, majd amilyen erővel csak tudta megmarkolta az előtte testesülő démon kezét. - ha egyszer valamelyikünk meghal majd, akkor feltétel nélkül feláldozza magát a másikért.
A nő hófehér, seprűszerű szempilláin pár kósza hópehely állapodott meg. A férfi csak szorosan a karjaiban tartotta. Lenyűgöző volt még így, elgyengült állapotban is, ahogyan a porcelán arca szinte könyörgött a beleegyezésért. Skarlát színben pompázó tekintete ellentmondást nem tűnően csillant meg, ez már jelezte felé, nem utasíthat vissza semmit sem.
- Ígérem, mesterem... - mondta, majd csuklóját felhasítva a nő keblére csepegtette a vérét.
A kör egyre nagyobb fényben izzott, szinte elnyelte a két alakot pompájában.
- Az egyességünk megkötődött, most pedig tedd meg.
a tör ismételten kézbe került. Az arany csóvák a semmibe vesztek, s csupán egy nyögés tört utat a nyomasztó némaságban.
Végül a fegyver célba talált, a nő teste pedig semmivé vált. Hófehér liliom szirmok szóródtak szét a pusztulás földjén, mely élettel ajándékozott meg mindenkit.
Újra minden feléledt, s senki sem emlékezett az áldozatra, amely a végzet pereméről hozta el a békét...
***
- Így, valójában, azért szerették meg egymást, mert a tökéletes ellentéteik voltak egymásnak. Mai napig nem látom édesapád szemében azt a boldog csillogást, amelyet akkoriban, kivételesen csak ha veled van. Olyankor érzem, hogy az a fiatal suhanc még mindig itt van közöttünk.
- Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy apám miért titkolta el ezt tőlem? Cordelia volt az első szereleme, nem? - tettem fel a kézenfekvő kérdést.
- Nem olyan egyszerű a történet, drága Sally.
- Dehogynem! Édesanyám előtt miért ne lehetett volna szerelmes? Ez abszurdum! Emlékszem, mikor anya elhagyott minket, apa a padlóra került. Nem volt önmaga, és talán megbánta, hogy vele volt... - hangom egyre komorabbá vált, szinte áradt belőlem a búskomorság.
- Az a nő sosem volt az anyád... - felelte keservesen mire megállt bennem az ütő. Miről zagyvált nekem össze-vissza? - Aki életet adott neked, és nevelt hat éves korodig Cordelia Ardleigh volt. Nem emlékszel rá, a halálos ágyán módosította az emlékedett.
Hátráltam nem egy s nem két lépést, mire megállapodtam a konyhapultnál. Abban a percben lüktetni kezdett minden erem, s fájdalomként éltem meg a testemben csordogáló vér vándorlását. Felderengett bennem a képek anyámról. Mindegyik hideg, érzésektől mentes emlékek, mégis, képtelen voltam hinni keresztanyámnak.
- Ne próbálj hazudni nekem, mint az apám! - tértem észhez végre. Nincs szó arra az érzésre, mely befészkelte magát az egész lényembe. - Meguntam a játékokat!
- Apád elzárva tartott a világ elől, mivel a te léted szabály ellenes. Egy félvérű gyermeket tilos a világra hozni, mégis, ő elérte az ellenkezőjét. A nagymamád tökéletes hasonmása vagy, s hiába tiltakozol, benned csörgedezik a királyi vérvonal, még ha emberként is jöttél a világra.
-Hagyd abba! - ripakodtam rá. A fényes világ sötétbe burkolózott. Vérrel mocskolt igazság tört a felszínre, melyet elakartam felejteni - Mégis mi értelme ennek?
- Nem hiszel nekem? Szerinted mennyi ideig hat egy nemes vére? Három napig, vagy még annyi se. Te mióta vagy ilyen formában?
- Nem tudom felfogni...képtelen vagyok elfogadni.
- Miért éheznek annyira rád? Honnan tudod ezeket a képességeket?
Keresztanyám felállt. Arca megviselt és sanyarú volt. Könnyekkel elhomályosult tekintetéből üvöltött a fájdalom s a kín. Tehát ezért nem akart semmit mondani. Óvni akart attól, ami várt rám. De mégis miért? Miért történt mindez velem oly' sok szenvedés után?
- Én csak hazug személy vagyok...sose léteztem igazából, csupán hamis lapokkal fedett bűn vagyok? - suttogtam, miközben utat engedtem a könnyeimnek.
- Elvesztettem a nővéremet és a legjobb barátomat egyben. Senki és semmi nem pótolhatja, mégis, ha a hangodat hallom ő jut eszembe. A hatalmas szíved, az eltökéltséged, kedvességed s a félő mivoltod bizonyítja, hogy kinek a lánya vagy. Sally Rosaline Lilionne Ardleigh, te vagy a vámpírtársadalom koronahercegnője!
Hercegnő? A lány, akit minduntalan lenéztek, valójában a legmagasabb posztban lévő nemes. Viccesnek mondható a sors iróniája, már csak az én történetemből is kiindulva. Mégis, a legnagyobb kérdésemre sosem kaptam választ. Én léteztem vagy sem? Valóban ez a nevem, vagy más?
- Akkor most én mi vagyok? - kérdeztem megszeppenve, mire keresztanyám szigorú tekintettel pásztázott.
- Nemes és ember egyszerre. A híres vámpírvadász klán leszármazottja vagy, valamint a legnagyobb vámpírcsalád utolsó tagja. Nem tudni miért, de még magam sem tudom, hogy mi lesz veled. Nem kívánod a vért, viszont a normáktól túlmutató erővel rendelkezel.
Túl sok információ volt számomra, mégsem menekülhettem el. Kellett egy ember, aki tudjon rólam, mert éreztem, valaki a hátam mögött igenis figyel.
- Erről jobb ha senki nem tud, hiszen minél később derül ki, annál több csapdát állítunk a tanácsnak, akik megsúgom, ki nem állhatnak téged. Azzal ha felfednéd magadat, csak a helyzeteden rosszabbítasz.
- Nincs, aki segítene nekem ebben? Valaki, aki többet tud a családomról?
Keresztanyám kezei görcsösen mélyedtek az asztalba, amely a hirtelen erő miatt összetört. Hallottam a szívének dühös dallamát, láttam skarlátvörösre feslett tekintetét, s éreztem a levegőben vándorló feszültséget. Megfagyott minden, ami eddig zaklatott vagy keserű volt, egyedül csupán a lépteket hallottul.
Fekete csipke ruha libbent meg az ebédlő ajtaja előtt. Tiszta kék tekintet szegeződött rám, melybe huncutság lapult. Ravasz kacaj hangzott fel, boldogság nélkül.
- Én tudok segíteni neked minden bajodon.
- Úgy hallottam, hogy a tanács árgus szemekkel figyel téged, Haruna Misaki - keresztanya hangjában sem kímélet, sem pedig jóindulat volt kivehető. Valamiféle távolságtartást követelt ezzel a viselkedéssel, ám nem tudtam miért.
- A tanács a legfőbb erők vérebei - ült le kényelmesen a konyhapultra, mintha csak egy családi csevejbe csatlakozott volna. - De amilyen keveset érnek, úgy annyi ész is munkálkodik bennük. A rendszerükön egyértelmű rés van, ezért is tudjuk kijátszani az úrnővel.
A lány velem egy idős lehetett. Törékeny testű, gyermeteg bestia volt. Vár kinézetre átlagos, úgy tekintete annyira alattomos.
- A szemeid állandóan az unokahúgomat követi. A varjak őt figyelik, a két szolgád pedig minden lépéséről beszámolnak. Mit akartok tőle?
- Micsoda? - nyögtem ki, mivel az utóbbi hónapokban valóban úgy éreztem, mintha követnének. Paranoiáknak tudtam le, elvégre kit érdekelne satnya kis életem?
- Nem kertelek, szükségünk van rá. A vére elengedhetetlen a tervünkhöz, elvégre a legtisztább erő lakozik benne. - mosolyodott el vérszomjasan.
- Szerinted mi lesz, ha felébred ő? Nem fogja hagyni a sorsára. Az első dolga lesz kitépni a szívedet, majd a kutyáknak dobni. Csak szólok, hogy ide érezni a vérszomját messze földről.
- Emilia csak egy kiszáradt múmia manapság. Az egész iskola vére sem lenne elegendő ahhoz, hogy az ereje a régi legyen.
A feszültség befészkelte magát az egykoron meleg konyhába. Vérszomj lett úrrá mind két vámpíron, s nagyon úgy tűnt, szempillantás alatt egymásnak rontanak. vörös szemeik között szinte villámok cikáztak. Öklük görcsösen szorultak, erőtől duzzadtak. Készen álltam, akár az életem árán megvédeni keresztanyámat, azt a személyt aki bátorított és vigyázott rám.
Vér fröccsent rám, a citromsárga falra, a padlóra és minden bútorra. A cinóber vörös folyadék eláztatott mindent, amelynek hatására megszédültem. Újonnan megint előjött a fóbiám. Rettegtem attól, amit láttam, ám nem akartam felejteni, elvégre megfogadtam, nem tántorodok el semmitől se.
- Istenem, ezeket az alakváltó kis férgeket nem bírom kiirtani... - szólalt meg a hulla mögött álló rózsaszín hajú lány. - Ebben a hónapban ez a harmadik - sóhajtotta gondterhelten.
- Vártam már, hogy mikor jössz elő, Haruna.
- Jó volt hallgatni a tudatlan hegyi beszédét. Még hogy az úrnő egy tikkadt múmia...milyen világban élünk. Amúgy jól érzed magadat?
A kép homályosult. Mégis mi folyik körülöttem? Hova csöppentem? És mégis ki igazi s ki nem?
Az utolsó megmérettetés akkor ért, mert a testem felmondta a szolgálatot, én pedig ájultan zuhantam a véres padlóra.
***
- Így ni, most már nem tudják bemérni a vér illatát - csapta össze két kezét Haruna Misaki boldogan, miközben a holttest porrá vált - Csak kicsit aggasztó a helyzet, nem gondolod? - tekintett rá a nőre, aki összeszűkült tekintettel pásztázta őt.
- Tudom, hogy nem tartoznak az élők közé, de mégis mi a francért kellett Sally előtt tenned? És mi ez az esernyő? - Kérdezte Agatha, miközben a gyilkos eszközre nézett. - Abszurd dolog egy ilyen éles eszközzel szaladgálni...
- Az úrnő adta. " Ha Sally bajba kerülne, ne habozz használni " - utánozta a hangját - De a viccet félretéve, áruló van a tanácsban.
- Ezt hogy érted?
- Amióta itt voltak a bálon, szinte egy tucat ehhez hasonlót küldtem a pokolra. Valamint, tény és való, hogy figyeltetem, de ez szükség szerű. Egyébként pedig mindegy, a küldetés teljesítve...
- Végül is, a frászt hoztad rá. Nincs ezzel semmi gond - felelte cinikusan, miközben a vérrel maszkírozott lányt pásztázta. - A lényeg, mindenki készüljön a legrosszabbra. Készenlétbe állítom Samet, és az egész Raven klánt, te pedig tartogasd az energiádat.
- Mégis mire?
- Háború lesz, ahol valakinek halnia kell...
