23.fejezet-igazságtalan döntés
Sziasztok, hosszú idő után újra aktív vagyok :) Remélem nem haragszotok annyira rám, de volt pár problémám, amelyet kénytelen voltam megoldani, de már ezeket magam mögött tudva kijelentem, visszatértem. Jó olvasást!
Ujjait a homlokomra tapasztotta. Hideg volt, és rémisztő. Átáradt belém a komorsága, majd a következő pillanatban egy teljesen más helyen ébredtem.
Sötét volt, büdös és olyannyira nyomasztó, hogy a bőrömön éreztem a hely minden egyes bűnét.
- Engedj ki, kérlek! - dörömböl az ajtón valaki. - Kérlek, engedj ki, nekem el kell mennem, könyörgöm!
Jobban fókuszálni kezdtem az alakra. Hófehér hajtincs csillant meg előttem.
Ő volt az. Hosszú, régies, szakadt ruhában álldogált a hatalmas és vastag fából készült ajtó előtt. Körülötte hatalmas vértócsa telepedett, amely egészen felém nyúlt el.
Mégis mi történhetett? Hová kerültem? Nos, fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy valami elképesztően nagy titokra derül fény.
Megfordult. Emilia arcán néha-néha megcsillantak a könnyek. Mintha csak én álltam volna ott sírdogálva. Lenyűgöző volt a hasonlóság...
Keserűen rogyott a földre, majd fejét a térdére hajtotta.
- Miért? Miért én, és miért pont te? - zokogta ki magát. - Mi ez az érzés? Bosszús vagyok, ha csak rád gondolok. Egyszerűen...nem, az nem lehet! - kapott ijedten az arcához, amely könnytől és portól volt mocskos. - Ez lenne a gyűlölet? Én képes lennék téged gyűlölni?
Szemei vörösen kezdtek világítani, majd a következő percben a könnyei vérré változtak. Meggörnyedten állt fel, majd az ajtóra tapasztotta a kezét. Éreztem a fájdalmát, a kétségbeesését, de a dühét nem, sőt!
Ő igazából nem is volt mérges.
- Hogy lehetek ilyen? - nevette el magát keservesen. - Dehogy gyűlöllek téged! Ez nem a te hibád, ahogyan az övé sem. Egyedül én tehetek erről. - csóválta meg a fejét. - Nem szabad gyűlölködve meghalnom... - tette hozzá komoran.
Azt hittem, hogy ismét sírva fakad, de nem tette, mert kopogás szakította ki a bánatából.
- Emilia ott vagy? - hangzik fel egy mély, férfias, ám de fájdalmas hang, melyre a szomorú lány felkapja reménykedve a fejét...
***
- Mi volt ez a sikítás? - rontott be ijedten Sam, kezében egy hatalmas karóval.
Meglepetten tanulmányozta fekete keretes szemüvege mögül a zavart tekintetű lányát, aki nemhogy nem ismerte fel, de még észre sem vette. Vállig érő narancs haja fakóan csillogott a halovány gyertyafényben, s kezei görcsösen szorongatták keresztanyja vállait.
- Ne tedd! - kiabálta tébolyultan.
A férfi szíve majd' megszakadt a lányát így látva. Felderengett benne Sally első iskolásnapja. Emlékezett az aprócska lányra, aki fodros rózsaszínű ruhácskájával s gyermeki bajával mindenkit lenyűgözött. Apró kerekded arca az izgalomtól kipirult, kicsiny kezei fájdalmasan gyűrögette ruhája szélét, s bár félt, mégis erőt vett magán, majd átlépte az általános iskola vaskos kapuját.
" Ne izgulj papa, megleszek"
Sosem felejti el vékonyka hangját, ahogyan felbátorodva még visszafordult felé megnyugtatásul, majd megindult az ismeretlen forgatag felé. Büszke volt rá, de még mennyire! A bátor kislány a maga lábára állt, mégis fájlalta azt, hogy elszakad tőle.
S a kislány felnőtt, a bátorság pedig tébolyba csapott át. Nyoma sem volt mosolynak, sem boldogságnak. Sally az idegösszeroppanás szélére került úgy hogy semmit sem tett. Ártatlanul kellett bűnhődnie, melybe belegondolva Sam éktelen haragra gerjedt.
Menten kifordult a szobából, és az előszobába letelepedve rákönyökölt az asztalra. Egy kósza könnycsepp gördült le borostás állán a fájdalomtól. Kétségbeesetten nem tudott mit tenni, csupán halk suttogással magához próbált hívni valakit.
- Nehogy azt hidd, hogy nem hallok és látok mindent. - lépett a megtört ember felé merő eleganciával a rózsaszín hajú Haruna Misaki.
Földig érő fekete selyem ruhája félelmetes kisugárzást és mély melankóliát adott neki.
- Ezt te csináltad vele?! - rontott neki zaklatottan, s már a kezébe készítette a vaskos karót.
- Szerinted? - kérdezte iróniával a hangjában. - Képtelen lennék bántani a büszkeségemet. Tudod, ezt nem lehet megállítani. Nem adok egy hónapot, már képes lesz használni a képességét, és onnantól nincs megállás.
- Valami ötlet? - kérdezte Sam rám sem pillantva a lányra.
Remegő kezekkel kihalászott a cigis dobozból egy szálat, majd rágyújtott. Próbált csupán a dohányzásra gondolni, nem pedig arra a súlyos helyzetre, amely ott uralkodott, mert tudta jól a vadász, szikla nehézségével vetekedő titkot őriz, melyet tilos volt elmondania.
- Kötést nem lehet kötésre helyezni, ugyanakkor létre tudok hozni egy blokkot, amely megakadályozza őt az emlékezésben.
- Mennyire visszamenőleg tudsz emléket törölni? - kérdezte meglepetten Sam, miközben barna tekintetében a remény apró sugara tört utat.
Haruna Misaki büszkélkedve húzta ki magát. Arca önbizalomtól duzzadt, melyet a vadász egy egy unott sóhajjal jutalmazott.
- Régen még az ösztönöket is képes voltam kitörölni valakinek a fejéből hogy aztán csecsemő módjára védtelenné váljon, és soha ne éljen teljesértékű életet. Sajnos most megvannak kötve a kezeim, mivel az erőm nagy része elvan zárva egy nagyon sötét és nyirkos helyre, rémlik, ugye? - vetett rá megvető pillantásokat a rózsaszín hajú lány. - Tehát ez ugyanúgy a te hibád is.
- Ezt csak magadnak köszönd, amiért akkora nagy szád volt. - oktatta ki bőszen, majd a férfi rájött, hogy ezzel semmit sem ér el, ezért lágyabb, és kedvesebb hangneme váltott. - Most szükségünk van az összefogásra, elvégre Sally sorsa múlik rajta. Azt akarom, hogy onnantól töröld ki az emlékezetét, mikor megharapta a fiú.
- és az utána történtek? Azt is elakarod vele felejtetni, hogy ki mentette meg? Vagy azt, hogy.kiderült az igazság rólad? - Haruna arcán kárörvendő mosoly ült ki. Érezte, hogy ezzel megfogta ellenségét, akit olyannyira megvetett, s egyben mégis tisztelt. Utálta azért amit vele tett, ugyanakkor tisztelte azért, hogy a kislányt tisztességes, megfelelő neveltetésben részesítette. - De megteszem. Természetesen nem miattad, csakis a drága Sally miatt.
Sam kétségek közt dobta el a cigaretta csikkett. Nem érdekelte, hogy a lakásban van, mert a gondok ott keringtek a feje körül. Azt kívánta, bárcsak az összes bajt úgy eltudná pöckölni, mint azt előbbi dohányzás utáni maradvány, ám kiválóan tudta, ez lehetetlen. Nem tehetett semmit, mivel még rengeteg minden várt még rá, elvégre elindult egy olyan folyamat, amely lavinaként zúdult kicsiny családjára.
- Tedd meg... - suttogta halkan, mire Haruna Misaki eltűnt, hogy elrabolja a lány emlékeit...
Hallgatag susogás ütötte meg a fülemet. Lágy szellő kúszott fel testemen, s mintha csak egy alattomos kígyó lett volna, úgy hatolt testembe a fájdalom.
A szívem hasogató érzése kí keserves nyögéseket eredményezett, majd a gerincemre áttérve, már-már összeroppantott.
- Sally? - állt fölém keresztanyám. Vörös tekintete áthatóan fürkészett.
Ismerős volt. Tudtam jól, hogy már láttam azt a skarlát tekintetett, csak nem ennyire szelíden.
Igen, az a személy vadállatként követett tekintetével. álnokul méregetett. Az idegennek hófehér bőre volt, melyen szinte világított vérvörös telt ajka. Emlékeztem, s fájt. Szorító érzés roppantott szinte össze, ahogyan felidéztem hegyes állát, és hamuszürke hajkoronáját, mely olyan hosszú volt, hogy eltakarta őt.
Valaki megszorítja a kezemet. Erőteljes és félelemmel teli szorításával belém költözött a rettegés apró szikrája, mely bármelyik percben hatalmas lángra kaphatott.
Közelített a szörnyeteg. Hosszú fekete csuklyája a havas földet súrolta. Kezei véresen csillogtak, s ajkáról.is egy jókora vörös csepp gördült le.
Ijedten ordítottam el magamat, s egy őrült viselkedésével markoltam bele valamibe csukott szemmel.
-Ne tedd! - sikoltom lidércnyomás közepette.
Óvó kezek öleltek át. Megkellet volna nyugodnom, de képtelen voltam. Állatias morgás morajlott állandóan a fülembe. Kétségbeestem, lövésem se volt, hogy mitévő legyek.
Az őrület vékony mezsgyéjére zuhantam. Nem tudtam mi igaz, s mi nem. Emellett pedig bőgtem és könyörögtem, hogy hagyjanak békén.
- Sally, nyugodj meg, kérlek. - simított végig keresztanyám a rövid hajkoronámon.
ő lenne az? De akkor hol is vagyok? Ki volt az a nő az előbb, és ha csak képzeltem, akkor megbolondultam?
Bizakodva, némi megkönnyebbüléssel pillantottam rá, ám rákellet jönnöm hogy bárhol is vagyok, a fájdalmas látomások követni fognak.
A legjobban ezt úgy tudom elmagyarázni, hogy az egész olyan, mintha egy reggeli kávé alkalmával kiülnék az ablakomba. A csészében raboskodó fekete tengerbe két kanál cukrot teszek, amely mélyen leülepszik az aljára, s csak akkor lesz igazán édes, ha felkavarom. Velem is így történt minden. Zaklatott voltam, s mikor a keresztanyám a karjaiba zárt valamelyest megnyugodtam. Viszont amikor kinyitottam a szememet, akkor a mélyen ülepedő rettegés egyszer csak feloldódott, ahogyan a kávéban raboskodó cukor tömeg.
Zöld szemeimbe újabb félelem vert tábort. Mondhatni, az előbb látottak csupán a jéghegynek a csúcsa volt.
Először a falaim zöld színét pillantottam meg, mely keveredett a vér sajátos sötét vörös színével. Keresztanyám óvó kezei kipirosodott arcomon simult végig, és bizton állítom, éreztem ahogyan valami folyadékot ken végig rajta. Megdöbbenten vizsgáltam meg ujjbegyeimmel, s bár előre tudtam, mégsem akartam felfogni, hogy az egész fejem csupa vér.
Kerek szemekkel pillantottam rá, s sikoltva vettem tudomásul, keresztanyám egész arca merő vér volt.
- Ne! - nyögtem ki nehézkesen, miközben könnyes szemekkel figyeltem a vértócsát, amely körülöttem volt.
- Sally, kérlek nyugodj meg - suttogta, miközben átkarolt. - Hunyd be a szemedet, és próbáld eloszlatni az előbbi gondolatokat. Ez csak szemfényvesztés, ne hagyd hogy tönkre tegyen. Mély levegő, és koncentrálj!
Nem tudtam engedelmeskedni. Túl nagy volt a lidérc nyomás. Inkább átengedtem magam a bénító félelemnek, és hagytam, hogy egész este sakkban tartson.
Emlékszem, mielőtt elaludtam volna, még láttam, hogy a plafonról vér csöpög. Jéggé fagyott ág alakját vette fel, mintha csak megszerette volna értetni velem, én is olyannyira magányos és dermedt vagyok, mint az ág, majd egy feliratot képezett.
"Öld meg!"
Vajon kit? A sápadtakra értette, vagy esetleg másra, ám egyvalamibe biztos voltam. Sosem leszek gyilkos. Nem leszek a Raven klán büszkesége, mert nem akartam hogy a a kezeimen vér száradjon. én csak egy átlagos lány akartam lenni, aki bizonytalanul él a nagy világban, szerelmesen, barátokkal körülvéve.
éreztem, hogy ez a szerelem reménytelen, ahogyan azt is, hogy emiatt szerencsétlen vagyok. Emiatt pedig olyannyira legyengültem, hogy mozdulni sem tudtam.
Mielőtt még elnyomott az álom, a nagy becsben tartott rózsafüzéremre gondoltam, s az istenhez fohászkodtam, hogy túléljem az éjszakát.
A szívem hasogató érzése kí keserves nyögéseket eredményezett, majd a gerincemre áttérve, már-már összeroppantott.
- Sally? - állt fölém keresztanyám. Vörös tekintete áthatóan fürkészett.
Ismerős volt. Tudtam jól, hogy már láttam azt a skarlát tekintetett, csak nem ennyire szelíden.
Igen, az a személy vadállatként követett tekintetével. álnokul méregetett. Az idegennek hófehér bőre volt, melyen szinte világított vérvörös telt ajka. Emlékeztem, s fájt. Szorító érzés roppantott szinte össze, ahogyan felidéztem hegyes állát, és hamuszürke hajkoronáját, mely olyan hosszú volt, hogy eltakarta őt.
Valaki megszorítja a kezemet. Erőteljes és félelemmel teli szorításával belém költözött a rettegés apró szikrája, mely bármelyik percben hatalmas lángra kaphatott.
Közelített a szörnyeteg. Hosszú fekete csuklyája a havas földet súrolta. Kezei véresen csillogtak, s ajkáról.is egy jókora vörös csepp gördült le.
Ijedten ordítottam el magamat, s egy őrült viselkedésével markoltam bele valamibe csukott szemmel.
-Ne tedd! - sikoltom lidércnyomás közepette.
Óvó kezek öleltek át. Megkellet volna nyugodnom, de képtelen voltam. Állatias morgás morajlott állandóan a fülembe. Kétségbeestem, lövésem se volt, hogy mitévő legyek.
Az őrület vékony mezsgyéjére zuhantam. Nem tudtam mi igaz, s mi nem. Emellett pedig bőgtem és könyörögtem, hogy hagyjanak békén.
- Sally, nyugodj meg, kérlek. - simított végig keresztanyám a rövid hajkoronámon.
ő lenne az? De akkor hol is vagyok? Ki volt az a nő az előbb, és ha csak képzeltem, akkor megbolondultam?
Bizakodva, némi megkönnyebbüléssel pillantottam rá, ám rákellet jönnöm hogy bárhol is vagyok, a fájdalmas látomások követni fognak.
A legjobban ezt úgy tudom elmagyarázni, hogy az egész olyan, mintha egy reggeli kávé alkalmával kiülnék az ablakomba. A csészében raboskodó fekete tengerbe két kanál cukrot teszek, amely mélyen leülepszik az aljára, s csak akkor lesz igazán édes, ha felkavarom. Velem is így történt minden. Zaklatott voltam, s mikor a keresztanyám a karjaiba zárt valamelyest megnyugodtam. Viszont amikor kinyitottam a szememet, akkor a mélyen ülepedő rettegés egyszer csak feloldódott, ahogyan a kávéban raboskodó cukor tömeg.
Zöld szemeimbe újabb félelem vert tábort. Mondhatni, az előbb látottak csupán a jéghegynek a csúcsa volt.
Először a falaim zöld színét pillantottam meg, mely keveredett a vér sajátos sötét vörös színével. Keresztanyám óvó kezei kipirosodott arcomon simult végig, és bizton állítom, éreztem ahogyan valami folyadékot ken végig rajta. Megdöbbenten vizsgáltam meg ujjbegyeimmel, s bár előre tudtam, mégsem akartam felfogni, hogy az egész fejem csupa vér.
Kerek szemekkel pillantottam rá, s sikoltva vettem tudomásul, keresztanyám egész arca merő vér volt.
- Ne! - nyögtem ki nehézkesen, miközben könnyes szemekkel figyeltem a vértócsát, amely körülöttem volt.
- Sally, kérlek nyugodj meg - suttogta, miközben átkarolt. - Hunyd be a szemedet, és próbáld eloszlatni az előbbi gondolatokat. Ez csak szemfényvesztés, ne hagyd hogy tönkre tegyen. Mély levegő, és koncentrálj!
Nem tudtam engedelmeskedni. Túl nagy volt a lidérc nyomás. Inkább átengedtem magam a bénító félelemnek, és hagytam, hogy egész este sakkban tartson.
Emlékszem, mielőtt elaludtam volna, még láttam, hogy a plafonról vér csöpög. Jéggé fagyott ág alakját vette fel, mintha csak megszerette volna értetni velem, én is olyannyira magányos és dermedt vagyok, mint az ág, majd egy feliratot képezett.
"Öld meg!"
Vajon kit? A sápadtakra értette, vagy esetleg másra, ám egyvalamibe biztos voltam. Sosem leszek gyilkos. Nem leszek a Raven klán büszkesége, mert nem akartam hogy a a kezeimen vér száradjon. én csak egy átlagos lány akartam lenni, aki bizonytalanul él a nagy világban, szerelmesen, barátokkal körülvéve.
éreztem, hogy ez a szerelem reménytelen, ahogyan azt is, hogy emiatt szerencsétlen vagyok. Emiatt pedig olyannyira legyengültem, hogy mozdulni sem tudtam.
Mielőtt még elnyomott az álom, a nagy becsben tartott rózsafüzéremre gondoltam, s az istenhez fohászkodtam, hogy túléljem az éjszakát.
***
- Mi volt ez a sikítás? - rontott be ijedten Sam, kezében egy hatalmas karóval.
Meglepetten tanulmányozta fekete keretes szemüvege mögül a zavart tekintetű lányát, aki nemhogy nem ismerte fel, de még észre sem vette. Vállig érő narancs haja fakóan csillogott a halovány gyertyafényben, s kezei görcsösen szorongatták keresztanyja vállait.
- Ne tedd! - kiabálta tébolyultan.
A férfi szíve majd' megszakadt a lányát így látva. Felderengett benne Sally első iskolásnapja. Emlékezett az aprócska lányra, aki fodros rózsaszínű ruhácskájával s gyermeki bajával mindenkit lenyűgözött. Apró kerekded arca az izgalomtól kipirult, kicsiny kezei fájdalmasan gyűrögette ruhája szélét, s bár félt, mégis erőt vett magán, majd átlépte az általános iskola vaskos kapuját.
" Ne izgulj papa, megleszek"
Sosem felejti el vékonyka hangját, ahogyan felbátorodva még visszafordult felé megnyugtatásul, majd megindult az ismeretlen forgatag felé. Büszke volt rá, de még mennyire! A bátor kislány a maga lábára állt, mégis fájlalta azt, hogy elszakad tőle.
S a kislány felnőtt, a bátorság pedig tébolyba csapott át. Nyoma sem volt mosolynak, sem boldogságnak. Sally az idegösszeroppanás szélére került úgy hogy semmit sem tett. Ártatlanul kellett bűnhődnie, melybe belegondolva Sam éktelen haragra gerjedt.
Menten kifordult a szobából, és az előszobába letelepedve rákönyökölt az asztalra. Egy kósza könnycsepp gördült le borostás állán a fájdalomtól. Kétségbeesetten nem tudott mit tenni, csupán halk suttogással magához próbált hívni valakit.
- Nehogy azt hidd, hogy nem hallok és látok mindent. - lépett a megtört ember felé merő eleganciával a rózsaszín hajú Haruna Misaki.
Földig érő fekete selyem ruhája félelmetes kisugárzást és mély melankóliát adott neki.
- Ezt te csináltad vele?! - rontott neki zaklatottan, s már a kezébe készítette a vaskos karót.
- Szerinted? - kérdezte iróniával a hangjában. - Képtelen lennék bántani a büszkeségemet. Tudod, ezt nem lehet megállítani. Nem adok egy hónapot, már képes lesz használni a képességét, és onnantól nincs megállás.
- Valami ötlet? - kérdezte Sam rám sem pillantva a lányra.
Remegő kezekkel kihalászott a cigis dobozból egy szálat, majd rágyújtott. Próbált csupán a dohányzásra gondolni, nem pedig arra a súlyos helyzetre, amely ott uralkodott, mert tudta jól a vadász, szikla nehézségével vetekedő titkot őriz, melyet tilos volt elmondania.
- Kötést nem lehet kötésre helyezni, ugyanakkor létre tudok hozni egy blokkot, amely megakadályozza őt az emlékezésben.
- Mennyire visszamenőleg tudsz emléket törölni? - kérdezte meglepetten Sam, miközben barna tekintetében a remény apró sugara tört utat.
Haruna Misaki büszkélkedve húzta ki magát. Arca önbizalomtól duzzadt, melyet a vadász egy egy unott sóhajjal jutalmazott.
- Régen még az ösztönöket is képes voltam kitörölni valakinek a fejéből hogy aztán csecsemő módjára védtelenné váljon, és soha ne éljen teljesértékű életet. Sajnos most megvannak kötve a kezeim, mivel az erőm nagy része elvan zárva egy nagyon sötét és nyirkos helyre, rémlik, ugye? - vetett rá megvető pillantásokat a rózsaszín hajú lány. - Tehát ez ugyanúgy a te hibád is.
- Ezt csak magadnak köszönd, amiért akkora nagy szád volt. - oktatta ki bőszen, majd a férfi rájött, hogy ezzel semmit sem ér el, ezért lágyabb, és kedvesebb hangneme váltott. - Most szükségünk van az összefogásra, elvégre Sally sorsa múlik rajta. Azt akarom, hogy onnantól töröld ki az emlékezetét, mikor megharapta a fiú.
- és az utána történtek? Azt is elakarod vele felejtetni, hogy ki mentette meg? Vagy azt, hogy.kiderült az igazság rólad? - Haruna arcán kárörvendő mosoly ült ki. Érezte, hogy ezzel megfogta ellenségét, akit olyannyira megvetett, s egyben mégis tisztelt. Utálta azért amit vele tett, ugyanakkor tisztelte azért, hogy a kislányt tisztességes, megfelelő neveltetésben részesítette. - De megteszem. Természetesen nem miattad, csakis a drága Sally miatt.
Sam kétségek közt dobta el a cigaretta csikkett. Nem érdekelte, hogy a lakásban van, mert a gondok ott keringtek a feje körül. Azt kívánta, bárcsak az összes bajt úgy eltudná pöckölni, mint azt előbbi dohányzás utáni maradvány, ám kiválóan tudta, ez lehetetlen. Nem tehetett semmit, mivel még rengeteg minden várt még rá, elvégre elindult egy olyan folyamat, amely lavinaként zúdult kicsiny családjára.
- Tedd meg... - suttogta halkan, mire Haruna Misaki eltűnt, hogy elrabolja a lány emlékeit...
