1.fejezet

1.fejezet-Új kezdett

Az igazgatónő mélyen elgondolkodva révedt a távolba. Szemeivel semmit mondóan pásztázta az irodájából tökéletesen látszódó tájat. Ezer s egy kérdés kavargott a fejében, amelyre mihamarabb választ szeretett volna kapni. Lassan asztalához csoszogott, ahol rengeteg levél halmozódott föl, és ahonnan képtelenség lett volna bármit is megtalálni. Fáradt sóhajt eresztett el, és megfogadta magában, hogy nagyobb rendet fog tartani. Halántékát óvatosan dörzsölni kezdte, és próbálta felidézni azt a nevet, amely olyannyira érdekelte. Gondolat menete közepette kinyílt az ajtó, mögüle pedig egy szőke srác tűnt fel.

-Jó napot asszonyom.-köszön illedelmesen, majd a kezében lévő iratokat leszerette volna tenni az asztalra, ám mikor meglátta az ott uralkodó káoszt, inkább kérdőn nézett fel a öreg nénire.

-Tedd csak le valahova Nataniel.-int a fiúnak, mire az engedelmeskedik neki.-Egyébként van valami fontos ügy?

Nataniel elgondolkodott egy percre, hogy felidézze az aznap történt eseményeket. Villámcsapásként hatolt belé felismerés, mikor észbe kapott. Némán szidta magát, amiért elfelejtett egy ilyen fontos ügyet, és amiért talán miatta fog csúszni a procedúra.

-Igen, méghozzá nagyon sürgős.

-Mi lenne az?

-Egy héttel ezelőtt érkezett meg Sally Raven jelentkezési lapja, és...

Az igazgatónő csettint egyet, mikor meghallja a lány nevét. Izgatottan kapja ki a szőke hajú fiú kezeiből a kék dossziét, amelyben az adatok voltak.

-Hm...-mormogja maga elé, miközben elmerül a sorokban.

Nataniel érthetetlenül bámul felé. Az igazgató asszonyt még sosem látta ennyire izgatottnak.

-Ahogy gondoltam.-jegyzi meg kis idő múltán az öreg nénike.

-Micsodát? Talán ismeri a lányt?

Sejtelmes mosoly kúszik fel az igazgató arcára.

-Nem ismerem.-rázza meg a fejét még mindig felfelé görbülő szájjal.

A fiú nem hagyhatta szó nélkül az egészet. Túlságosan kíváncsi volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha nem is érdekelné.

-Akkor mi ennyire mulatságos asszonyom?

-A több százéves tapasztalataimnak hála, hogy megérzem a dolgokat. Az iskolát nemsokára eléri a változás szele, és onnantól kezdve minden a feje tetejére fog állni.

Egy másodperc erejéig kikukkant az ablakon, mintha csak várna valakit, majd visszapillant a fiúra. Zavarodott arckifejezését látva, elnevette magát.

-Nem érted amiről beszélek, igaz?-Nataniel bólintott.-Nem is baj...

Az igazgatónő leült, azután pedig elkezdte tanulmányozni az iratok tömkelegét. A szöszke srác jobbnak látta, ha magára hagyja őt, s emellett még várt rá ezernyi apró dolog. Az ajtó hangos nyikorgásba kezdett, mikor kinyitotta azt, ám még ez se zavarta l

meg az öreg nénit az olvasásban. Nataniel becsukta maga mögött

tt az ajtót, az igazgató asszony pedig ismét a kezébe vette a kék mappát. Jól megnézte a képen szereplő lányt. Ismerősnek vélte felfedezni. Az igéző smaragd tekintet, a pisze orr, a vékony száj, az íves szemöldök. Egyedül egy valami mégis különbözött a lány fényképe, és az emlékei közül felidézett arc között. A képen szereplő embernek hosszú, egyenesszálú, narancssárgás haja volt, míg a felidézett nőnek hófehér, és gyűrűs göndör fürtjei voltak.

-Elképesztő.-jegyzi meg magában, majd feltápászkodik a székéből. Az ablakon kipillantva meglátta, hogy egy fekete autó közelít a távolból.

-Ez érdekes lesz...

***

Elgondolkodva bámultam ki a kocsi ablakán. Lassan másfél órája volt, hogy elindultunk, amely eléggé kellemetlen volt számomra, mivel a fenekemet már kockásra ültem. Emellett rettentően mérges és kétségbeesett voltam. Mindezt az a levél okozta, melyet a kezemben szorongattam. Az út alatt legalább százszor elolvastam, és még mindig fájdalommal töltött el az, hogy annyi üres, és hamis szavakat vetett nekem papírra. Próbált hihetően hazudni, és beadni nekem, hogy hosszú időre elutazik a munkája miatt, ezért kell nekem elköltöznöm keresztanyához, s én mindezt benyeltem egészen

az indulásom napjáig. Véletlenül elcsíptem telefonálás közben.

"Muszáj volt hazudnom Sally-nek."

Ezek után már semmit nem akartam elhinni neki, még azt sem, hogy a tej fehér. Mikor megérkezett értem az autó átölelt, és egy rózsafüzért akasztott a nyakamba. Azt mondta, hogy őrizzem meg, mert egy napon szükségem lesz rá.

Hirtelen bekanyarodtunk egy poros útra. Kíváncsian bámultam ki az ablakon. Először nem láttam semmit sem, csupán a kecses virágok hadait. A szebbnél szebb növények nem csak szemgyönyörködtetően színes kinézettel, hanem fenséges illattal kápráztattak el. Mögüle a távolból kezdett feltűnni a Sweet Amoris. Még csak egy apró épületnek tűnt, mégis hatalmas volt a környezetében elhelyezkedő dolgokhoz képest. Az az iskola volt az új életemnek a kezdőpontja. Ahol talán magamra találhatok, új barátokat szerezhetek, és talán a szerelem is rám talál. Talán...

Kár hogy ettől az egésztől borsódzott a hátam. Féltem minden idegen dologtól, s ettől úgy éreztem, hogy az egész addigi életem kezdett összedűlni.

-Megérkeztünk.

Szakít ki gondolataimból a sofőr öreg hangja, aki udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Lassan kikászálódtam az autóból, és egy mélyet nyújtóztam.

-Sally!-szalad felém keresztanyám, s mikor éléggé közelnek érezte a köztünk lévő távolságot, a nyakamba ugrott. Mondanom sem kell, hogy majdnem a másvilágra küldött szorító ölelésével.

-Jó napot kívánok tanárnő.-köszön mosolyogva a sofőr.

-Á, Alfred magának is. Mond csak, mész még a mai nap folyamán a városba?

-Persze, miért?

-Elvinnéd ezt a levelet a postára?-nyújtott felé egy levelet, amelyen hirtelen édesapám nevét véltem felfedezni.

-Önnek bármit tanárnő.

Furcsálva hallgattam a beszélgetésüket. Keresztanyám tegezte az öreg bácsit, míg ő pont az ellenkezőjét tette.

Alfred bácsi mosolyogva ült be a kocsiba, majd lassan elhagyta az iskola területét.

-Nos, menjünk be.-javasolja nekem, mire megindulok, ám pár lépés után ledermedek az épület láttán.

Apró porszemnek éreztem magamat a hatalmas méreteket öltő iskola előtt. Az egykoron kastélyként üzemelt épület mélyen elvolt zárva a külvilágtól, az erdőség közepén. A kastély egyszerűen lenyűgöző volt. Elbűvölt minden egyes kidolgozott része. A hatalmas, félelmetes kapun túl húzódott egy hosszú macskaköves út, melynek két oldalán szobrok húzódtak. Számomra rémisztőek voltak azok a "műalkotások". Leginkább gyűrűk urából szméagolhoz tudtam volna hasonlítani őket. Végig úgy éreztem, hogy árgus szemekkel vizslatnak engem, ám letudtam a képzelőerőmnek. Egy másodpercre megálltam, és körülnéztem. Látszott, hogy a növényeket gondosan ápolták. A sövények kicsire voltak levágva, a virágokat szépen elkerítették, és alaposan gondozták őket. Láthattam emellett az iskola egyik tantermét is, ahol egyenlőre még nem folyt tanítás, de már lázasa  készültek a sulikezdésre. Egy lány eléggé belemerült a munkájába, és szorgalmasan magyarázott körülötte lévő embereknek. Ekkor történt az a dolog, amelyet nem igazán tudtam felfogni. Keresztanyám kizökkentett a leskelődésemből, és megkért, hogy siessek utána, mert már jócskán lemaradtam. Véletlenül az egyik Szméagol szobor szemébe pillantottam, amely éppen abban a másodpercben pislogott. Kerek szemekkel meredtem a szoborra, amely az imént mozdult meg. Ha nem lettem volna egy cseppet szkeptikus, egészen biztos,hogy hanyatt-homlok menekültem volna keresztanyám mögé. Mégis egy alapos szemdörzsölés után, szimplán a fáradságra fogtam az egészet.

Bementünk az épület hátsó részén, amely egyenesen a tanárok lakásainak szárnyába vezetett. Ám ahhoz, hogy feljussunk a mi otthonukban, fel kellett küzdenem magamat a hosszú és végtelennek tűnő csigalépcsőn. Mit ne mondjak, élvezetes volt felkúsznom a bőröndömmel. Mikor vége lett a lépcső terrornak, lihegve követtem keresztanyámat, akinek meg sem kottyant az egész. Kinyitotta az ajtót, majd beljebb tessékelt. Végre megszabadulhattam attól az átkozott poggyászomtól.

-Íme az új otthonod.

Mit ne mondjak, eléggé otthonos volt. Először egy keskeny folyosón találtam magam, ahol egy kis cipős szekrény, pár fogas, és egy tükör volt. Kék tapétával volt határolva, falain pedig néhány tájkép volt. Tovább lépve beleshettem a konyhában, amely narancssárga volt, és minden bútora világos színű volt, így teljesen pozitív energiát sugárzott felém.

Miközben csodáltam a ház összes zeg-zugát, addig a hőn szeretett keresztanyámnak nyoma veszett.

-Itt vagyok fenn Sally!-kiabál nekem az emeletről.

Követtem a hangforrását, fel. Egy kis nappaliban találtam magamat, ahonnan három ajtó nyílt. Nem volt kérdés, hogy hova menjek, mert az egyik szoba ajtaja tárva-nyitva volt, és egy kéz integetett nekem onnan.

-Tetszik?-kérdezi tőlem elégedetten.

Elbűvölt minden egyes apró részlete. Nem volt hatalmas, ám éppen elég volt számomra. A fal pont olyan halvány lila árnyalatú volt, mint amilyet mindig is akartam volna a szobámban. A földön kék szőnyeg terült el, s mikor ráléptem, a lábam besüppedt alatta. Egy szép és nagy ágy terült el a sarokban, mely zöld színű ágyneművel volt fedve, mellette pedig egy gardrób szekrény terült el, amelyre már legalább két éve fájt a fogam. A szoba másik végében terpeszkedett egy fiókos szekrény. Jobban megnézve halványan pillangók voltak festve. Mellette egy íróasztal volt, melyen egy piros kötetes füzet, és egy ékszeres ládika hevert. Az asztal előtt elhúztam a kék függönyt, a szám pedig széles mosolyra húzódott. Az ablakomon kinézve elém tárult az iskola területe, és a kastélyon túl húzódó dimbes-dombos erdőség. Egyszerűen lélegzett elállító volt a kilátás.

-Csodálatos!-csapom össze boldogan a tenyeremet, elfeledvén egy időre a rosszkedvemet.

-Tudtam, hogy tetszeni fog.-mosolyog ő is boldogan.-Ezt itt édesapád küldte -mutat az ékszeres dobozra, majd a mellette lévő füzetet felkapta.-és ezt pedig tőlem kapod. Úgy gondolom, hogy a napló vezetés megkönnyebbíti majd az elkövetkezendő napokat.

Bólintottam, majd átvettem a füzetet.

-Köszönöm szépen nénikém.

Szavaim nem csak naplóra utaltak. Mindent megköszöntem amit értem tett. Ha ő nincs, lehet, hogy a nagyiékhoz kellett volna mennem, akikkel egész életem során talán 2-3 mondatott váltottam velük. Nem az én hibámból nem beszéltünk. ők voltak azok akik nem beszéltek velem, és úgy viselkedtek velem, mint egy idegennel.

-Nincs mit.-mosolyodik el ismételten.-De most hagylak kipakolni. Nekem úgy is le kell szaladnom bejelenteni, hogy megérkeztél.-bólintottam, majd elviharzott.

A karórám pontosan egy órát mutatott. Kinyitottam az ablakot, hagy jöjjön be egy kis friss levegő. Akaratlanul is kinéztem az ablakon, és élveztem a perzselő nap fényét, és a lágy szellőt, mely végigsimította az arcomat. Teljesen elfeledtem minden bosszantó tényezőt. Végül mikor eléggé kiélveztem az újdonsült kilátást, neki kezdtem kipakolni azt a rengeteg cuccot. A gardrób szekrényem teljesen megtelt ruhákkal, felsőkkel, nadrágokkal, szoknyákkal, papucsokkal szandálokkal, cipőkkel és csizmákkal. Nem azért volt ennyi cuccom, mert annyira nagyon szerettem vásárolni, sőt még a világból is ki tudtak űzni ezen szó hallatán. Apám szerint sokáig a nénikémmel kell majd laknom, így elvitt bevásárolni, hogy vegyek meg minden szükséges ruhát. Így történt, hogy öt bőröndöm lett, amelyből szerencsére csak egyet kellett elcipelnem, mivel már négyet hamarabb elhozatott.

Este hat órára végeztem mindennel. Fáradtan tántorogtam el lezuhanyozni, majd a kedvenc vámpíros pizsamámat felvéve, melyen a felsőn egy fogsor volt, amin a megnőtt szemfogak véresen mutattak, alatta pedig a Bite me! felirat volt.

Álmosan huppantam be az ágyba, kezemben a naplómmal. Előkerestem egy tollat, majd leírtam az egész napomat, amíg csak tudtam, majd úgy a vége felé elnyomott az álom, és elaludtam felette. Az első napom volt a legnyugisabb a Sweet Amorisban, mert ami az elkövetkezendő hetekben történt velem, az valami hihetetlen volt...

1.fejezet vége