18.fejezet

18.fejezet-Féltékenység

A hatalmas ingaóra éppen akkor szólalt meg, mikor az ebédlő vaskos ajtaja kinyílt. Elise, az egyik ott szolgáló lány karcsú, megviselt alakja tűnt fel, kinek kezében egy tálca lapult, rajtuk több díszes kis csészével.

Lassan közelített a fehér terítővel burkolt asztalhoz, mert a tegnapi kemény munka miatt szinte alig maradt ép felület a talpán.

- Elise, mire ide érsz, kihűl a tea. - jegyezte meg mormogva a borostás állú férfi, mire a lány megszaporázta a lépteit.

- Elnézést, uram. - felelte udvariasan.

Az asztalnál három személy üldögélt. A szolgálótól balra az öreg Balthazar, vele szemben testvére, Eric, és a legmesszebb pedig Elda, az asztalfő lánya.

Az utóbbi személy merő eleganciával figyelte a szobában lezajló eseményeket, miközben folyton azért fohászkodott, nehogy megjelenjen a számára nem kívánatos húga.

Az ajtó kinyílott, Elda sejtései pedig bebizonyosodtak.

Mindenki tekintete az éppen betoppanó lányra szegeződött. Szépséges mosolya jókedvre derítette a két férfi, és a sérült szolgáló reggelét is.

Emília könnyed léptekkel érkezett meg az asztalhoz, miközben világos ruhája elegánsan illeszkedett hófehér hajkoronájához, és smaragd zöld szemeihez. Elda ezt csak egy alig halható dühös hümmögéssel nyugtázta.

- Jó reggelt kívánok- köszönt kellő illedelmességgel, miközben boldog mosoly villantott a nővérére.

Álnokul viszonozta Elda, testvére gesztusát. Gyűlölte őt, ahogyan csak lehetet. Irigy volt arra az ártatlan, sokat mondó arckifejezésére, és a különleges, jóságos énjére.  Kék szemei jegesen meredtek a fehér asztalterítőre, és mélyen elgondolkodott arról, hogy mi tévő legyen a jóságos lánytestvérével. Támadt egy jó ötlete, mellyel fenntarthatta a szerető nővér szerepét továbbra is. Megfogta a terítőt, úgy hogy senki se lássa, és csigalassúsággal kezdte húzni, hogy az ártatlan lányra ráömöljön a tea.

 - Bocsáss meg, de elvehetném? - hajolt a teáért Eric, mire Elda azonnal elengedte a terítőt. Tudta, hogy a nagybátyja mindent észrevett, ezért nem mert többet lépni a húga ellen. Tudta jól az álnok, eléggé gyerekes lépésre adta a fejét az előbb, de nem bánta. Képes lett volna a végsőkig elmenni  Emilia ellen.

S hiába voltak mások a többieknél, mégis a tetteik, s gondolataik arról árulkodtak, hogy még némely romlott ember is különb volt tőlük. A nemes vámpírok semmiben sem különböztek az egyszerűektől, sőt, rosszabbal voltak tőlük. Sokkal becsvágyóbbak voltak, és a rosszindulat sem hiányzott belőlük. Erő ide vagy oda, a nemesek voltak fentebb a ranglétrán, s amíg nem irtják ki egymást, addig ez így is marad.

Mindannyian csendben üldögéltek az asztalnál, néma csendben, és elmélkedtek, ám végül megtörte valaki a csendet. Az a valaki nem volt más, mint a társaság legfiatalabbik tagja, Emília.

 - Édesapám, tegnap láttam az ablakomból, hogy valaki lovas kocsival távozott tőlünk. Mégis ki volt az? - kérdezte a hófehér hajú kíváncsian, majd belekortyolt a meleg teába.

Baltazar kíváncsian tekintet fel az újságából, s kellett egy kis idő mire eljutott a tudatáig a kérdés. S mikor feleszmélt, elgondolkodva simított végig borostás arcán.

 - Tegnap este John, a komornyik végérvényesen elhagyta a birtokot.

 - Csak egy szó nélkül? - kérdezősködött tovább.

 - Nem. - válaszolta az édesapja, majd ismét az újságba révedt. - Már egy ideje bejelentette, hogy elakar menni, de ez csak most vált lehetségessé, mert ennyi időbe telt egy új komornyikot találnom.

Emilia szomorú szemekkel pillantott a kezében raboskodó teás csészére. A vén John nem csak megértette őt, de még segédkezet a lány által dédelgetett szabadságában. Az öreg mindig megtalálta a módját, hogy a kisasszonya ne legyen a birtok nyomasztó és unalmas légkörében. Mindig megtudta győzni Baltazart arról, hogy a kislányának éppen szüksége van valamire, hogy magával vigye a városba, mert ha nem lett volna ő, akkor talán csakis a szobájában őrlődhetett volna. Igen, ez egy szokás volt, hogy nem hagyhatták el a birtokot az esetleges veszély miatt, ám az öreg mindig rávette főnökét, hogy ezt megszegje.

Ám ahogyan Emilia meghallotta édesapjától a hírt, miszerint az öreg John nem tér vissza, nyomasztó mélabú öntötte el szívét. Talán a múltkori vásárlása volt az utolsó olyan nap, mikor a birtok falain kívül volt. Talán örökre az ódon kőfalak mögé lesz utasítva, míg az édesapja meg nem gondolja magát.

 - És itt van most? - kérdezte tetettet unalommal a nagyobbik testvér, aki igazából majd' kiugrott a bőréből az izgalom miatt, na meg persze azért, mert  tudott a húga titkáról, és arról is, hogy akkor mennyire rosszul érintette a komornyik távozása.

 - Nemsokára megérkezik, de most inkább fejezzétek be a reggelit. - zárta le a témát az asztalfő.

Elda boldogan kortyolt bele a vörös folyadékkal teli pohárba, amely nem bor volt. Úgy gondolta, már nem lehet rossz napja, elvégre a reggel csodálatosan indult.

Mind a négy személy egy emberként fordult a hatalmas ablakhoz, amely éppen a birtokhoz vezető útra nézett. A távolból egy lovas kocsi tűnt fel, úton az új komornyikkal, akinek hatására minden megváltozott...

***

 - Ugye ez most csak egy vicc? - mormogtam magamban, még mindig az előbbi sokkhatásnak kitéve. - Nyugodj meg kérlek . - kuncogott jóízűen Viola.

 - Mégis hogy lehetnék nyugodt mikor, sze-sze, vagyis kedvelem a vőlegényed?! Ez nem olyan egyszerű, mert az egyik legjobb barátnőm vagy, és ezért...

 - Mondtam, hogy nyugodj le. - sóhajtott. - Én utazni akarok, látni a világot, és azt, hogy mégis milyenek igazából az emberek és a vámpírok.  Emellett pedig festő szeretnék lenni, akinek az alkotásain mindenki elcsodálkozik. Érted már? Nekem Castiel olyan, mint egy testvér, ezért hívom haza a szüleimet. Ezt már régóta eldöntöttük, de amíg nincs felbontva az eljegyzésünk, addig így kell viselkednünk.

 - De...

 - Semmi de. Én azt akarom, hogy a téli bálba együtt menjetek, mert így lesz a legjobb. - mondta szelíden, bátor mosoly kíséretében. - Egyébként pedig eléggé összeilletek.

 - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem pironkodva, mire csak sejtelmesen elmosolyodott. - Szerintem meg nagyon nem illünk össze. Annyira különbözőek vagyunk mind stílusban, mind pedig lelkiekben. A legfőbb probléma pedig az, hogy ő ételnek néz. Olyan vagyok neki, mint egy muffin. - sóhajtottam fáradtan, majd Viola felé fordulva rájöttem, eléggé jól szórakozik a bánatomon. Mondjuk, az is megeshetett, hogy az előadásmódom miatt lett ennyire jókedvű, mivel a sarokba zuhantam a meglepettségtől, s ott kuporogva beszéltem hozzá olyan fura, fanyar hangon, amelyen még én is kinevettem volna magamat.

 - Sally, ha ételnek nézne, akkor nem koslatna utánad, és nem adott volna neked karkötőt sem. Vagy erőszakkal megharapna, vagy Ambernél kötne ki, elvégre ő egy szó nélkül ugrik. Érted már, Sally?

Elgondolkodva meredtem ki az ablakon, ahol két ember már régóta járkált úgy, mintha keresne valakit vagy valamit. Jó volt nézni őket, mert lefoglalták a gondolataimat, így nem kellett azon rágódnom, hogy mitévő legyek. A Castielel való kapcsolatom a holtponton volt.

 - Nem igzaán, de az igazat megvallva, még örülök is ennek. Én világosan kijelentettem, hagyjon békén, és kész. Fáj, de így lesz a legjobb... - felkeltem a székről, majd kinyitottam az ablakot, hátha meghallom a két ismeretlen beszédét, amely csak úgy ömlött be.

 - Kisasszony, kérem, jöjjön elő! - kiabálta az egyik.

 - Haruna kisasszony, ne rejtőzködjön előlünk! - szólalt meg a másik is.

Kíváncsian dugta ki a fejét Viola is, mivel eléggé nagy hanggal voltak. Gondoltam, jobb ha szólok nekik, mielőtt átfésülik az egész udvart, holott Harunának órája volt.

Kiléptem a piciny házikóból, majd eléjük érve láttam csak meg, mind a ketten ugyanolyan származásúak voltak, mint Haruna. Az egyik lány éppen hófehér hajába túrt, s átkozta magát, míg a másik elgondolkodva meredt a hatalmas udvarra.

 - Elnézést, de nem Haruna Misakit keresitek véletlenül? - kérdeztem hallgatagan.

Mindkét személy egy emberként fordult felém, amely miatt kissé zavarba jöttem, ám ezután a kíváncsiság lett úrrá rajtam, mivel nem tudtam miért bámulnak rám csodálkozva. Kellett pár másodperc  mire feleszmélnek a bambulásból, és válaszolni tudjanak.

 - D-de! - kiabálták egyszerre, majd a magasabb, hosszú barna hajú lány megfogta a vállamat.

 - Mond azt, hogy nem csinált az úrnő semmi rosszat sem?

Meglepetten meredtem rá. Haruna csendes és visszahúzódó lánynak tűnt, nem pedig egy bajkeverőnek. Meglepett a kérdése.

 - Dehogy is, most órán van. - világosítottam fel őket. - Még messze van a tanítás vége, úgyhogy nem akarjátok valahol megvárni, mert itt eléggé hideg van. - dörzsöltem meg fázósan a kezeimet, miközben ráleheltem.

Mindketten bólintottak, majd egyenesen a társalgóba vezettem őket, hogy ellegyenek egy darabig, mi pedig betudjunk menni a következő órára, de mielőtt ez megtörtét volna, még kérdezősködni akartam egy kicsit. Jó, sok mindent akartam tudni, csak sajnos az már túl feltűnő lett volna, így amíg a kijelölt helyre értünk , összeszedtem egy csokorba, hogy mik is az alapvető kérdéseim.

S mielőtt nekikezdhettem volna a "kihallgatásnak", várnom kellett, míg kiámuldozzák magukat, mert teljesen megbabonázta őket a társalgó. Igaz, először én is így reagáltam, mert egyszerű gyönyörű volt. Fekete-piros párosítás a bútorok kapcsán,  mesterian faragott asztalok és székek, szemgyönyörködtető festmények, és a terem közepén lógó arany csillár. Talán a vámpírok miatt, de ablak alig volt.

 - Szóval, hadd mutatkozzunk be. - lépett elém a barna hajú. - Mei vagyok, az úrnő testőre.

 - Az én nevem pedig Shizu,, Haruna kisasszony másik testőre.

Megszeppenve néztem őket. Mei magas volt, hosszú barna hajjal, és sötét szemekkel. Ő tipikus japán lánynak látszott a szememben, aki kissé konzervatíbb típus volt öltözködés terén, míg a társa pont az ellenkezője volt. Tű egyenes, vállig érő hófehér haj olyan halványkék szemekkel, amely miatt fázni kezdtem az amúgy eléggé meleg társalgóban. Mintha a tekintetében egy jéghegy lett volna, s ezzel szerintem Viola is egyetértett. Rózsaszín, térdig érő kabát volt rajta, és fekete cicanadrág. Hajában egy rózsaszín szíves csatt díszelgett, ujjain pedig rengeteg gyűrű.

 - Sally Raven, örvendek. - mutatkoztam be, és már tettem volna fel az első kérdésemet, mikor megszólalt a kicsengő, s két perc múlva már Haruna állt mögöttük mosolyogva.

 - Mei! Shizu! - ugrándozott örömében, majd mindkettejüket szorosan átölelte. - Nem is tudtam, hogy eljöttök hozzám!

Képtelen voltam elhinni azt, hogy nekem kerülnöm kellene őt. Annyira ártatlannak tűnt, hogy nem akartam Lisander kérésének eleget tenni. Haruna olyan volt, mint én. Csendes, szégyenlős, és belülről igencsak magányos. Éreztem, mi akar nagyon jó barátok is lehettünk volna.

 - Képzeljétek, már van egy barátnőm! - lépett mellém. - Ő itt a padtársam, és a legjobb barátom egyben, Sally.

 - Igen, már volt szerencsénk egymáshoz. Ő vezetett minket ide.

 - Ó, értem! - örvendezett tovább a lány, majd hirtelen két kéz ragadott meg hátulról, és húzott el a rózsaszín hajútól.

Lisander felemás tekintete jegesen fúródtak a enyémbe. Majdnem elsírtam magamat, amikor eszembe jutott, hogy mennyire hadilábon állok vele és Castielel. Mondjuk, a legkézenfekvőbb az lett volna, ha lemondtam volna a báli meghívást, de sajnos nem tehettem meg. Mohó mohon vágytam arra, hogy vele lehessek, hogy beszéljek vele. Többet akartam tudni róla, mert nem bírtam az, hogy annyira titokzatos előttem.

 -Lisander - suttogtam meglepetten. - Hát te?

 - Megkértelek, hogy ne legyél a közelében, ugye? - bólintottam - Akkor meg mit keresel itt?

  - Nyugi, csak képzelődsz. Haruna nagyon kedves, és szerintem a légynek sem tudna ártani.

 - Ne bízz benne vakul, kérlek higgy nekem. - azzal pedig elengedett. - Ma este gyere a tóhoz, elmondom neked milyen az igazi Haruna Misaki. - azzal pedig eltűnt. Legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat, amiért folyton ilyen dolgok érnek engem.

Gondoltam, ettől rosszabb már nem lehet, ám mégis süllyedhetett még mélyebbre az a nap. És ki miatt is, ha nem a szeretett Castielem miatt feketedhetett tovább az amúgy is borzasztó keddem.

 Amint megláttam elindultam órára, átküszködve magamat a tömegen. Reménykedtem abban, hogy békén fog hagyni, de rájöttem, ennél nagyobb hülyeséget nem is gondolhattam volna, A vörös olyannyira kitartó volt, hogy képes volt órákon át követni, amíg be nem adtam volna a derekamat.

Aznap viszont dühös volt, láttam a szemeiben. Haza szerettem volna menni, távol minden gondtól, ezért átvágtam a folyosón, és egyenesen a lakások sorai felé igyekeztem. Útközben kikotortam a lakáskulcsot a zsebemből, majd a rengeteg lépcsőn felküszködve magam, fáradtan indultam meg a házunkhoz.

 - Te mit keresel itt? - kérdeztek remegő lábakkal, miközben hátráltam pár lépést, mikor megláttam Castielt.

Ő csak lazán felállt, és szikrázó szemekkel vizslatott. Hirtelen előttem tűnt fel, és erősen megragadta a két csuklóm.

 - Mi van köztetek? - kérdezte dühtől és féltékenységtől forrva.

 - Eressz el! - kiáltottam, majd megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, ami természetesen nem sikerült. - Semmi közöd sincs hozzá, hogy kivel vagyok, rendben? Egyébként pedig arcátlan vagy, amiért folyton engem zaklatsz, amikor...amikor... - kiabáltam torkom szakadtából, könnyben ázó szemekkel. - Amikor menyasszonyod van. Tudod mit? Hagyj békén, mert már így is eleget bántottál.

 - Még nem válaszoltál a kérdésemre! Mi van közted és Lisander között, halljam!

 - Miért, mi lesz? Megölsz? Rajta tegyed akkor! Csak hogy tudd! - mélyesztettem dühös tekintetemet az övéjébe. - Lisanderrel megyek a bálba!

Sosem hittem volna, hogy idáig jutunk. Szeretni valakit csodálatos és egyben fájdalmas dolog, főleg ha a mi példánkat vesszük. Egy vámpír fiú és egy tehetetlen gyönge lány szerelme. Szánalmas, és lehetetlen, már csak azért is, mert a fiú bármelyik gyenge percében megölheti a lányt. Féltékenység ide vagy oda, nem mentség a tetteire.

Fájdalom hasított a hátamba, ahogy erőből a földhöz vág, és ugyanazzal az energiával leszorít a hideg padlóra. És az utána jövő fájdalom semmihez sem mérhető. Szó szerint majdnem átharapta a torkomat. Tisztán éreztem ahogyan kegyetlenül belém mélyeszti a fogait, és a lehető legfájdalmasabb módon iszik belőlem. Éreztem a szívének dobbanását, amely éppen olyan gyorsan járt, mint az enyém.

Nem volt jól ez így. Szédültem, és homályosan láttam. Túl durva volt, és nagy sebet ejtett, akárcsak a ragadozó az áldozatán. Sok vért vesztettem, s kezdtem feladni a küzdelmet. Fájt, nagyon fájt minden egyes dolog, ami körülvett.

Eltávolodott tőlem. Csak akkor döbbent rá, hogy mit tett. Döbbentem ért hozzá a nyakamon lévő sebhez, én pedig sírva kérleltem, hogy hagyja békén. S mielőtt elájultam volna, láttam, ahogyan kétségbeesetten szólítgatott, de nem érdekelt. Én már akkor nem tudtam mit tenni, így hagytam hogy elnyeljen az örvénylő sötétség, az összes érzésemmel együtt.

18.fejezet vége