4.fejezet-Az a teliholdas éjszaka...
Sosem voltam erős jellem. Nem birtokoltam a nagyszájúság, és a közvetlenség képességét sem. Mindig is csendes jellem voltam, aki szeretett a háttérben maradni, és nem kitűnni a tömegből. Gyenge voltam, és ezt a szomorú tényt képtelen voltam tudomásul venni. Viszont azon a napon úgy éreztem, mintha teljesen más ember lennék. Néma, ki nem mondott szavaktól hatalmas erőre kaptam, s úgy éreztem, hogy cselekednem kell.
-Engedj el!-lököm el magamtól.-Hagyj békén!
-Most már elhiszed amit mondok?
Hátrálok pár lépést, ha ismét közelebb jönne, eltudjak futni.
-Bolond vagy.-szűröm ki a fogaim között.-Mit akarsz?
-Már mondtam, idegesítesz. A nap folyamán akárhányszor megláttál, olyan arcot vágtál, mintha kísértetett láttál volna, valamint, érdekel a ruhád alatt lévő nyaklánc.
értetlenül bámultam rá, majd hirtelen eszembe jutott mire céloz. Azt a rózsafüzért mondta, melyet édesapám adott nekem az indulás előtt. Kihúztam a pólóm alól, és meglengettem előtte.
-Nem bírjátok a keresztet?
-Ne kérdezz ilyeneket, mert ez egy eléggé tudatlan kérdés. Az anyagával van gond. Ez itt nem hétköznapi rózsafüzér...
Hozzá ért, ám abban a pillanatban megégette az.
-Ezt itt apától kaptam...-próbáltam elterelni a figyelmét.-Az igazságot akartam tudni, de most már nem érdekel. Én félek...
-Nem érdekel. Most hogy már tudod, amit sejtettél igaz, nyugodtan békén hagyhatsz.-hátat fordít, és megindul, ám a hangommal megállítom.
-De még kérdezni akarok vala...
-Castiel...
Egy nyugodt, ám de fagyos lány hang tölti be a kietlen folyosót. A sötétségből vékony női alak lép ki. Rövid, lila haja lágyan körbefonta arcát, s a finom, fehér bőréhez kiválóan illettek füstös szürke szemei.
Azt hittem, hogy morcosan fogja majd fogadtatni a lány, viszont kellemes csalódás ért ezzel kapcsolatban.
-Igen, Viola?-néz rá normálisan, dühtől mentes tekintettel.
-Ivy küldött. Azt mondta, hogy feltétlenül beszélni akar veled.
-Chh...
Aztán se szó, se beszéd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Megkönnyebbülten dűltem neki a szekrényemnek, s próbáltam átgondolni az imént lezajlott dolgokat.
-Még nem láttalak itt. Új diák vagy, nem?
-Igen, még új vagyok itt.
Kínos csend telepedett le ezek után. Kérdezni akartam, mégis egy árva szó sem bukott ki az ajkamon. Szürke, mélyen elgondolkodtató szemei szinte belém folytatták szót.
-Nem fog bántani, nyugodj meg.-szakítja félbe a mázsás súlyként nehezedő csendet.
-Kicsoda?-kérdezem meg ostobán, mivel nem fogtam fel a lány szavait.
-Tudod jól. -suttogja alig hallhatóan, majd közelebb jön, kezét pedig felém nyújtja.-Viola vagyok, és te?
Kezet fogok vele, majd én is bemutatkozok.
-Sally.
Valahogy eléggé furán viselkedett. Végig a távolba révedt, s messziről kerülte a szemkontaktust. Talán dacból, vagy megeshetett, hogy szégyenlőségből kerülte a tekintetemet.
-Akkor én most megyek, mert a keresztanyám már nem tudja, hogy hol lehetek.
-Rendben, szia.
Se szó, se beszéd, még abban a pillanatban eltűnt. Furcsának találtam a lányt, viszont hálát is éreztem iránta, mivel pont jókor toppant be a képbe.
Gyorsan összeszedtem az elejtett cuccaimat, és amilyen gyorsan csak tudtam, hazafutottam. Sejtettem, hogy keresztanyám nem fog örülni a késésemnek, de azért nem számítottam volna ennyire heves reakcióra sem. Alapos fejmosás után úgy döntöttem, hogy inkább fent a szobámba fogyasztom el a vacsorámat. Hatalmas, megrakott tálcával értem fel, majd a tv-t bekapcsolva nekiláttam. Nem sokáig élvezhettem a nyugodt, csendes estémet, mivel a telefonom nemsokára megszólalt, ám halványlila gőzöm sem volt, hogy hova tettem, s mire megtaláltam, már letette az illető. A képernyőt látva elborzadtam, hogy 18 nem fogadott hívásom volt, s mindegyik egy személytől, apától. Hezitálva bámultam a kijelzőt jó pár percig, majd arra eszméltem hogy ismét megszólalt a kis kütyüből a kedvenc énekesem hangja. Nagyot nyeltem, majd felvettem, hogy meghallgassam a kérdés zuhatagát.
-Na végre hogy felvetted! Mégis mit csináltál eddig? és Fedora miért nem veszi fel a telefont? Falazni akar neked?!
-Apa, nyugodj meg...-sóhajtom a telefonba.-Most értem haza a suliból, a telefont pedig itthon hagytam.
-És a keresztanyád miért nem veszi fel a telefont?
-Te is tudod, hogy ilyenkor mennyire feledékeny. Év eleje van, és szinte alig alszik, annyi teendője van.
Apa hatalmasat sóhajtott a vonal túlsó végén. Bizonyára megkönnyebbült, hogy már tudta, nincs semmi bajom sem nekem, sem a keresztanyámnak.
-Legközelebb elő ne forduljon, és mond meg Fedorának, hogy kapcsolja be azt az átkozott telefont.-szinte láttam magam előtt azt az arckifejezést, mikor kioktat engem.-Egyébként milyen volt az első két nap? Szereztél már barátokat?
-Te is tudod, hogy ez nem megy egykönnyen, de már találkoztam néhány kedves és...-véletlenül felvillant előttem Castiel arca, amelytől önkéntelenül is megborzongtam.-néhány ijesztő fazon...
-Mire gondolsz? Valamilyen szektába keveredtél, vagy talán kényszeríteni akarnak, hogy a tagja légy, mert akkor...
Felkacagtam, ahogyan meghallottam szavait. Apa hajlamos volt egészen elrugaszkodni a valóságtól. Talán tényleg ilyen képzelőerő kellett kellett ahhoz hogy elhiggye nekem valaki a napokkal ezelőtt elkezdődött hihetetlen életemet.
-Vagy talán vámpírok, vagy vérfarkasokkal jársz iskolába?
A viccnek szánt kérdése számomra ijesztő volt. Azt a pár percet, mellyel kiszakított a jelen helyzetemből, bemocskolta a valóság keserű ízével.
-Apa, nincs semmi ilyesmiről szó.
Lassan az ablakhoz sétáltam, mert a szobában kezdett elviselhetetlen lenni a hőmérséklet. Talán csak lenn, a tüzes pokolban lehetett annyira meleg mint ott. Elforgattam a kis kilincset, és utat engedtem a kicsit hűvös levegőnek. A kövérre hízott hold fenyegetően vicsorított rám, mintha azt akarta volna velem közölni, hogy halálra vagyok ítélve.
-Itt vagy kicsim?-szakított ki apa hangja a gondolatok börtönéből.
-Persze, csak éppen az ablakon nézek ki. Olyan szép itt a kilátás.
-Tudom, már láttam.
A lent húzódó hatalmas udvaron egy alak tűnt fel, aki eszeveszettül futott. Kellett egy kis idő, mire megbizonyosodtam róla hogy Kent látom. Nem messze tőle tűnt fel az a szőke hajú lányt, akit a múltkor láttam.
-Ne haragudj apa, de most mennem kell, majd felhívlak később, oké?
Választ nem várva letettem a telefont, majd lerohantam a nappaliba. Keresztanyám furcsálva kérdezte meg, hogy mi bajom, ám én nem válaszoltam neki, csak kiléptem a bejárati ajtón, és a kert felé vettem az irányt. Ken veszélyben volt, s bár nem sok mindent tudtam volna érte tenni, valami azt súgta nekem mennem kell, én pedig hallgattam erre a sugallatra...
A kis szemüveges srác rémülten szelte át a folyosót. Az imént látott három lány szórakozni kívánt. Mindig is örömüket lelték benne, ha egy-egy emberre ráhozhatták a frászt. Nem a vérét kívánták venni, hanem azt a rémületet óhajtották látni, mely minden földi halandó arcára kiül. Persze minden ötlet a kis csapat vezére, Amber fejéből pattant ki, aki kifejezett élvezte az egészet.
Ken sikeresen kiért az iskolából, és belevetette magát az iskola udvar rengetegébe. Árnyékként követték őt, és néha-néha fellökték őt. Végül nyakon csípték az egyik odvas fánál.
-Megvagy kis pápaszem.
A szőkeség jobb lábával erősen megrúgja a fiút.
-Ne-ne bánts.-könyörög neki a gyönge srác.
Amber egy másodperc alatt elkobozta a fiú zsebében rostokoló pénztárcát, majd megszámolva a pént elfintorodott. Sovány vigasz volt az a kevéske zöldhasú.
-Csak ennyid van?!-háborodik fel, majd egy gunyoros mosoly kíséretében a barátnőihez fordult.
-Csóringer srácot fogtunk ki.
-Ne vedd el kérlek! Ez az egész havi pénzem!
Amber nem szólt semmit, csak még egyszer megrúgta a srácot.
-Add neki vissza a pénzt!-érkezik meg a színre Sally.
A szőkeség sosem mutatta volna ki a lány iránt érzett mélységes irigységet, amely miatt a pokolba kívánta. Állmosolyt erőltetett porcelánnak tűnő arcát, majd a lányhoz lépett.
-Nocsak, nocsak, csak nem megint a leskelődő. Mi van, talán megakarod védeni a pâpa szemest?
-Segíts Sally!-suttogja halkan a lány felé, akibe minden reményét belefektette.
-Sally? Milyen ócska név...-pökhendin megforgatja a szemeit.-Pont hozzá illő.
-Nyugodtan mondj rám amit akarsz, de add neki vissza azt a pénzt és engedd el őt, kérlek.
A "hercegnő" csak a szemeit forgatta, s nem adta vissza neki a pénztárcát, de meg sem tartotta, hanem a síró fiú előtt szét tépte. Gazdag lány révén sosem voltak pénzügy gondjai, ám a rettentő tanulmányi eredményei miatt megvonták a szülei tőle minden zsebpénz, így égető szüksége volt, hogy erővel vegye el a gyengébbtől, mert ez a módszer sokkalta könnyebbnek bizonyult, mint tanulni. Mégis az a csekély vagyon nem lett volna semmire sem elég, viszont ha darabokra tépte nem csak a fiúnak okozott volna szomorúságot, de az unszimpatikus lányt is felbosszanthatta.
Sally mélységesen felháborodott, mikor miszlikbe aprította kis barátjának az egész vagyonát. Önzőnek látta a démoni szőkeséget, s bár félénk lány volt, szót emelt a fiúért.
-Ezt most miért csináltad?!-förmed rá bosszankodva, mire Amber egy mozdulattal a földhöz csapta, majd a nyakánál fogva még egyszer a falhoz taszította.
-Szánalmasan gyenge vagy, emellett pedig nagyszájú is. Vagy visszafogod magad, vagy...
Szemfogait megvillantotta előtte, hosszú körmeivel pedig végig akarta szántani a lány porcelánbaba arcán, ám kezei mozdulni sem tudtak. Egy erős fiú kéz sakkban tartotta a lányt, miközben egyre szorosabban, és szorosabban fogta a csuklóját.
-Nem meg mondtam, hogy hagyd békén az embereket?-teremti le kishúgát Nataniel, hangja pedig ellenállást nem tűrően csengett.
-Hagyj békén Nat!
A srác nem szólt semmit, csak elhúzta a lány közeléből húgát, majd Sally elé állt.
-Most menjetek haza.-mordul rá a három gráciára.-Az iskola területén vért szívni szigorúan tilos, ahogyan az is, hogy felfedjük az igazi kilétünket. Ha nem akartok bajt, azonnal megindultok, és meg nem álltok a szobátokig.
-Pff...-fordít puffaszkodva hátat testvérének Amber.
-Gyerünk csajok, kezd unalmassá válni a "party"-szavai gúnytól fűtöttek voltak, s bár bosszantotta Natanielt a húga viselkedése, mégis tűrt neki, mivel a szeretete nagyobbnak bizonyult.
Éppen megindulna az aranyszőke hajú lány, mikor fenyegető szemekkel visszafordul, s tekintetét a narancs hajúéba mélyeszti.
"Ezt még megbánod"
Mintha ezt közölte volna vele, s Sally határozottan tudta, hogy az elkövetkezendő napok maga lesz a kénköves pokol.
Szempillantások alatt nyomuk veszett, s mikor már teljes mértékben megbizonyosodott arról, hogy jó messze járnak, lassan leguggolt, majd sarok ülésbe helyezkedett. Fogalma sem volt hogy hogyan tovább, csakis egyfolytában kérdezgette magát, miért vele történik ez. Rengetegszer eljátszadozott a gondolattal, hogy az élete egy napon kitör a megszokott medréből, ám még álmában sem gondolta volna az akkor történteket. Ki akart néha-néha tűnni a tömegből, de soha nem gondolt bele, hogy egyszer ő lesz az áldozat.
-Jól vagy?-kérdezi meg óvatosan Nataniel, ám szinte azon nyomban meg is bánta, mikor meglátta a pityergő lány arcát.
-Nem igazán...-törölgeti meg könnyes arcát.
A fiú felé nyújtotta a kezét, majd felsegítette. Perceken át húzódó sötétség következett. Nataniel kínosan érezte magát, és nem tudott mit kezdeni a pityergő lánnyal. Zavarában inkább a gömbölyded holdat pásztázta. Végül Sally törte meg a némaságot egy lényegre törő kérdéssel.
-Te is olyan vagy?
Nataniel azonnal vette az adást, és nagyon jól tudta, hogy mindent tagadnia kell, s el kell játszania a tudatlan embert, aki semmiről sem tud.
-Milyen vagyok? Hogy érted?
A narancshajú megrázza a fejét. Hirtelen annyi gondolat tört rája, hogy még nem tudta fel fogni sem.
Megkönnyebbülten mosolyodott el, mikor a fiú válaszolt neki. Megvolt róla győződve, hogy Nataniel semmit sem tud az egészről, ám akkor felidézte a suli után történt eseményeket. Castiel szürke szemeiben ismeretlen csillogás volt, amelyet soha egy embernél sem látott. A szőke hajú lány szemei is hasonló képen mutattak, és Sally látta is, ahogyan kivillantja szemfogait, így nem volt kétsége afelől, hogy Amber is az éjszaka teremtménye. S mikor Nataniel szemébe nézett, ugyanazt a megmagyarázhatatlan csillogást látta, melynek hatására megrázta a fejét, majd smaragd szemeit a fiú sajátos csokoládé barna tekintetébe mélyesztette.
-Ne hazudj, tudom hogy mi vagy.-A srác meglepetten bámul Sally felé.
-Mégis honnan tudod?
-A szemeid. A hozzád hasonlóaknak van egy megmagyarázhatatlan fény a szemében. Olyan mintha a szemetek folyton mosolyogna.
A fiúban rengeteg kérdés ötlött fel, amelyet megakart kérdezni a lánytől, de a szemüveges fiú félbeszakította őket.
Ken alig bírt menni. A bokája kificamodott, a ruhái pedig sárosak lettek. Natanielnek már nem voltak titkai előttük. Mindkettő látta, ahogyan a húga felfedte igazi kilétét, így már nyugodtan használhatta a képességeit. Szempillantás alatt a sérült mellett termett, és mikor meggyőződött arról, hogy nem esett komolyabb bántódása, Sally felé fordult.
-Tudsz segíteni?
-Persze.-siet oda a fiúhoz.-Mit kell tennem?
-Gyorsan beviszem az orvosiba, és addig nem néznéd meg, hogy Amber nem-e hagyott valami nyomot maga után? Sietek ahogy tudok, és megbeszéljük a látottakat.
-Rendben.
Bólint Sally, majd Nataniel eltűnt Kennel.
A narancshajú nekikezd a keresésnek, és még hálát adott a teliholdnak, hogy adott neki némi fényt, amellyel könnyebb volt a keresés. Az iskola udvarán tilos volt este nyolc után tartózkodni, ezért reménykedett benne, hogy nem fülelik le. Talált valamit. Amber nyakláncának egy darabja nyugvott a kezében. Zsebre vágta a díszt, hogy véletlenül sem hagyja el. Gondolta, amíg Nataniek vissza nem tér, addig sétál egy kicsit. Körbe-körbe járkált a környéken, majd az egyik fánál megállt, és nekitámaszkodott a törzsének. Csodálta az éjszaka csendjét, és báját. Az a különleges érzés, amely ekkor fogta el, egyszerűen megbűvölte. Úgy érezte, mintha már történt volna valami egy ehhez hasonló éjszakán.
Gondolatai elkalandoztak a jelen helyzetből, amelyből egy rémisztő dolog húzta ki. Hirtelen egy kéz tapadt a jobb lábára, amelytől az egész teste megborzongott. Az ijedsége akkor volt, hogy még sikoly sem hagyta el a száját. A kéz irányába pillantott ahol egy szürke szempár fogadta. Castiel üldögélt a fa tövében, s közben zenét hallgatott, melyet kivett a füléből, mikor meglátta, hogy a lány felé néz.
-Egyszerűen nem tudok betelni ezzel az ijedt arckifejezéssel.-mosolyodik el szemtelenül.-Nem tudom hogy bosszantson vagy inkább mulattasson ez az arc.
-Hagyj békén!-távolodik el tőle, mire a srác felnyújtotta a kezét.
-Most békén hagylak.-Sally még mindig gyanakodott rá, mégis kissé közelebb ment hozzá, mert tudni szeretet volna valamit.
-Te láttad ami az előbb történt?
-Azt hogy ide-oda járkáltál? Hát nem volt annyira érdekes.
-Nem arról beszélek.-szólal meg kicsit mérgesen amiért hülyének nézi a fiú.-Ami előtte történt.
-Az eléggé vicces volt. A Dök elnök idióta feje, ahogyan megmondtad neki, hogy tudod az igazat.
-És az a lány?
-Melyik?-ráncolja össze a vörös hajú a szemöldökét.
-Amber.
-Irritál.
-Akkor miért ittál a véréből?
-Csak.
-Szereted az egyszavas mondatokat?
-Igen.
Sally elmosolyodott a srácon. Talán az éjszaka miatt volt, hogy valamelyest normálisabbnak tűnt. Kezdte másfelől nézni őt, nem csak a rémisztő oldalát látni. Sally visszasétál arra a helyre, ahol nemrégiben még veszekedés volt. Nataniel már ott volt, Sally pedig már felkészült a kérdéseivel, és készen állt arra hogy megtudja az igazságot...
