6.fejezet

 6.fejezet-testvérek

Szörnyű rémálmok gyötörtek aznap. A sötétségben támolyogtam kábultan. Olyan érzésem volt mintha nem is a magam ura lennék. Csak némán róttam a sötét ösvényt, és szinte semmire sem tudtam gondolni. Homályba burkolózva mentem, s mentem, miközben a világomat sem tudtam.
"Ki vagyok én?"
Nem tudom...
"Hol vagyok?"
Nem tudom...
A puha ösvény keménnyé válik. Egyre perzselőbben égett, s bár látni akarom, mozdulni sem tudtam.
"Merre tartok?"
Nem tudom...
Valami csiklandozni kezdi a talpamat. Nem törődök vele, csupán megbabonázva bámulom az előttem húzódó homályt.
"Mit érzel?"
"Semmit"
Megállok. A lábam viszket, és szúr egyben. Végre a magam ura vagyok, és lepillantok. Üvegszilánkok sokasága vesz körül, a talpamból pedig patakokban ömlik a vér. Én félek a vértől...
"Érzed már?"
"Nem."
Megállíthatatlanul ömlik, s mindent vörösre fest körülöttem. Felsikoltanék, de nem tudok. Ismét megdermedtem, s egyedül csupán a torkomban dobogó szívemet hallom. A vér apró csíkokban folyik le az útról, egyenesen egy bokorhoz. Szebbnél szebb rózsák hada sorakozott fel rajta, melyeket azon nyomban megakartam érinteni. Letértem az üvegszilánkos ösvényről, és kábultan vizslattam a virágokat, amelyek mintha dalolászva hívogattak volna. Mennyei illatok kerítenek hatalmába, mikor odaérek, és végre megérintem őket. Bársony szirmait legszívesebben magammal vinném, hogy örökké hordozzam simítását, de tudom jól, elszáradna egy idő után. Aztán minden megváltozott. A hófehér rózsaszirmok érintésemre vörössé váltak. Rémülten kaptam el a kezemet, és csak akkor vettem észre ujjaimon, hogy csurom véresek, ahogyan a virágok és a bokor is egyaránt.
"Ez a te hibád, átkozott!"
Teljesen leizzadva, lihegve keltem fel az ágyból. Apró fény világította meg az ágyammal szemközti falon csüngő órát. Hajnali 2 óra volt, és mivel képtelen voltam visszaaludni, így kinyitottam az ablakot, majd kiültem a párkányra. Eszméletlenül jól esett az a kevéske friss levegő, amely megcsapott. Ideje volt kitisztítanom a fejemet végre, így megpróbáltam minden eddig történt dolgot kizárni, és csak a sötétségbe borult tájat pásztázni. Ez egy ideig sikerült is, ám egy kis idő múltán önkéntelenül is a gondolataimba révedtem. Először csak az iskola körül járt a fejem, hogy vajon mit adtak fel házinak előzőnap, de sajnos semmire sem emlékeztem. Erősen koncentráltam, hogy felidézzem a történteket. Egy név ugrott be, ami a Totó volt. És onnantól kezdve minden hideg zuhanyként ért. A szőke srác, és a gót lány az akadémiáról, az igazgatónő kutyája, Viola figyelmeztetése, és Castiel.
A nyakamhoz kaptam, ahol nem éreztem semmit sem, így hatalmas lendülettel felpattantam, és csak a csodának köszönhettem hogy nem estem le a mélybe. A tükör előtt állva a félhomályba már látni lehetett két apró sebet  a nyakamon. Abban a pillanatban majdnem összeestem a meglepettségtől. Teljesen másképpen láttam minden dolgot. Nem mondom, hogy nem éreztem félelmet, de valamelyest enyhült a múltkoriakhoz képest. Úgy éreztem mintha, valahonnan egy nagy löket bátorságot kaptam volna, és ez az érzés nem akart csillapodni.
Még egyszer a nyakamhoz nyúltam, amelyet azon nyomban meg is bántam. Annyira szúró fájdalom nyilallt a sebembe, hogy majdnem felordítottam, amely eléggé rossz húzás lett volna egy vámpírokkal teli szálláson. A kezemre pillantva a térdeim remegni kezdtek, és majdnem padlót fogtam. Mióta csak az eszemet tudtam, féltem a vértől. Mikor egyszer apa biciklizni vitt sajnos sikerült hatalmasat taknyolnom, és szegényke nem tudta eldönteni mi bajom volt, mert igazából nem az esés miatt, hanem a vér látványától ájultam el. S akkor, ahogyan a vörösre feslett kezeimet bámultam sikerült úgy megszédülnöm, hogy nekiestem majdnem a tükörnek. Legszívesebben keresztanyának kiabáltam volna, de még véletlenül sem akartam, hogy így lásson. Lerogytam földre, és lassú, erőtlen kúszással a sarokhoz mentem. Hátamat a falnak döntöttem, majd lábaimat felhúzva sírni kezdtem. Nem értettem miért történik mindez velem. Nem tettem senki ellen rosszat, mégis minden összeesküdött ellenem.
-Miért? Miért történik ez?-fáradtan nyúltam ki a szőnyegen miközben egy pillanat erejéig sem hagytam abba a bőgést. Túlságosan nagy feszültség gyülemlett fel bennem ahhoz, hogy szemet tudjak hunyni felette. A gondolataimban kerestem, hogy mégis mi indította el a lavinát. Rossz szokásom volt másokra fogni a saját hibáimat. Mindig kerestem egy bűnbakot, akire minden gondom-bajom rákenhettem, hogy eltudjam viselni mennyire szerencsétlen vagyok igazán. Felkeltem a földről, megtörültem könnyes arcomat, majd a villanyt végre feloltva kerestem egy nyakláncot vagy egy kendőt amivel majd eltakarhatom a sebemet. Megtehettem volna hogy eljátszom a beteget, de nem akartam.
"Nem fogok megijedni!"-határoztam el magabiztosan.
S hogy mitől lettem ilyen bátor? Fogalmam sincs, csupán egy hangra hallgattam, amely belülről jött. Azt hiszem, ezt hívják megérzésnek.

***

-Sally, megoldanád a táblánál az egyenletet?-zökkent ki gondolataimból a tanár hangja.
-Persze.-állok fel a helyemről, majd a tábla felé indulok.
Szerda volt, első óra, ami a sok tantárgy közül pont matek óra. Az agyam folyton a nyakamon lévő sebre gondolt. Egy halvány rózsaszín kendővel próbáltam eltakarni azt a két apró lyukat, és csak reménykedni tudtam hogy senki sem látja meg. A táblára tekintve egy hosszú egyenlet fogadott, amit próbáltam minél gyorsabban megoldani, ám nem ment egykönnyen mert Amber pillantásai szinte felnyársaltak. Tudtam jól, hogy valamit forral ellenem, de a várakozáson kívül semmit sem tehettem.
-Mi van fiam, talán eltévedtél, vagy méltóztattál végre bejönni egy matematika órára?-szólalt meg az öreg tanár úr az ajtó felé fordulva, mire én is odakaptam a fejemet. Megbántam, de még mennyire hogy megbántam! Castiel volt az, melynek hatására majdnem kiugrottam az ablakon, mert a fene nagy bátorságom csupán addig tartott, míg meg nem láttam őt.-Ha nem óhajtasz válaszolni, legalább ülj le a helyedre és másold le ami a táblán van.-fáradtan sóhajtott az öreg, bizonyára nehezen tudta kezelni a srácot.-Legalább tegyél úgy mintha érdekelne...
A vörös hajú egy szó nélkül a helyére indult, ám előtte szürke szemeivel végigmért, és egy hatalmas büszke vigyorral ült le, de továbbra is engem bámult.
-Készen vagyok tanár úr, jó lett?-az öregember a táblára pillantva bólogatott, majd intetett, hogy menjek a helyemre, ám mikor elhaladtam Amber mellett egy eléggé kellemetlen szóval kezdte meg a csatánkat.
-Ribanc...-suttogta halkan felém, mire hatalmas késztetést éreztem, hogy visszaszóljak neki.
-Nálad nem nagyobb.
Az osztály hatalmas nevetésben tört ki. Lehetett látni rajta mennyire meglepődött a válaszomon, de én nem törődtem vele. A helyemre visszaülve Natanielre pillantottam, aki mindent hallott. Nem akartam megszólalni, ezért egy cetlin bocsánatot kértem tőle.
„Bocsi nem akartam. Tudom hogy a húgod és rosszul esett neked. Tényleg nem akartam...”
Átcsúsztattam neki, majd nem sokkal később vissza is írt.
„Nem haragszom mert tudom, hogy Amber kezdte, de azért ne hagyd figyelmen kívül a megjegyzéseit. Te sokkal értelmesebb vagy mint ő...”
Mosolyognom kellett Nataniel mondatán. Úgy látszott, hogy már elege van a húga állandó viselkedéséből, s sejteni lehet hogy fontolgat egy alapos fejmosást.
A kicsengő után sétálgatni kimentem kicsit kiszellőztetni a fejemet, és megakartam keresni Violát is a tegnapi figyelmeztetése miatt, mikor hirtelen Ken termett előttem.
-Sally már mindenhol kerestelek.
-Rég nem láttalak Ken, hol voltál eddig?
-Búcsúzni jöttem. Apám elvisz egy speciális iskolába.-a kis szemüveges srác már-már sírva mondta nekem a szavakat. Nagyon sajnáltam, hogy elmegy, elvégre ő volt az egyetlen személy akivel az előző iskolámban is jó kapcsolatot ápoltam vele.
-Mégis mit takar a speciális iskola?
-Az titok. Apa azt mondta senkinek sem beszélhetek róla. Csak elakartam búcsúzni, és átadni ezt a macit. Ne felejts el, és megígérem ha visszajövök, akkor megvédelek ezektől a szörnyetegektől!
Ken elfutott úgy, hogy én nem tudtam rendesen elköszönni tőle. Mosolyogva pillantottam a plüss medvére, amelyet gondosan megőriztem.
-Csak nem elmegy a barátod?-állt meg hirtelen mellettem Amber, és a két barátnője-vagy csicskásai?-
-Ez mind a te hibád.-nem förmedtem rá, csak óvatosan, higgadtan kijelentettem. Én mindig így adom tudtára az embereknek a dühömet.-Miért nem hagytad békén?
-Mert nem volt jobb dolgom, egyébként pedig nehogy azt hidd, hogy az előbbit megúszhatod.
-Én nem mondtam semmit, csak megvédtem magamat ennyi.
-Kitekerem a nyakadat!
-Nocsak Amber, csak nem fenyegetőzünk?-állt meg mögöttem a tegnapi gót lány.-Mondhatnám hogy öröm téged látni, de akkor hazudnék.-lesütöttem a szememet, nehogy bárki meglássa mennyire jól szórakozom az egészen.
-Mit keresel itt Ivy? Menj vissza felügyelni az akadémiára, elvégre ez a dolgod, nem? Az igazgatónő kutyája vagy.
A gót  lány elővett egy jegyzettömböt és egy tollat, majd írni kezdett valamit.
-Ugyan, ne beszéljünk így egymással, rendben? Ma úgyis megyek a szüleidhez, majd ott társalgunk, egyébként pedig az öcsémhez jöttem. Nem segítesz megkeresni Sally?
-De, persze.
Egy szó nélkül elmentem vele, pedig fogalmam sem volt kicsoda ő, csak a nevét tudtam, és ennyi. Ám az is igaz volt, hogy tegnap megvédet, szóval valamelyest mégiscsak jobb volt vele, mint egyedül. Az iskolából már azt is kinéztem, hogy a falak is életre tudnak kelni, ám ez igazán nagy sületlenség volt részemről.
-Egyébként jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz?
-P-persze.
-Tudod tegnap eléggé fura lehetett neked, úgyhogy beszéltem Natanielel, aki azt mondta hogy már mindenről tudsz.
-Igen, nemrég mindent elmondott, én pedig megígértem, hogy titokban tartom.
-Ez király!-állt meg hirtelen. Arcán hatalmas mosoly termett.-Tudod még sosem volt ember barátaim, mert nem akartam, hogy véletlenül kiderüljön bármi is.
Mosolyognom kellett Ivy lelkesedéséért. Amber miatt nagyon szimpatikussá vált számomra, és amilyen közvetlen és vicces volt tudtam jól, hogy remek barátok leszünk egyszer.
-Miért akarsz ennyire emberekkel barátkozni?
-Te nem is tudod mennyire unalmasak ás sekélyesek vagyunk. A legtöbbjük megrekedt a régebbi koroknál, így rettentően régi módúak és fárasztóak. De az emberek jó fejek, és érdekesek.
-Tényleg nem sok mindent tudok rólatok.-vakargatom meg a tarkómat.-Majd csak megokosodok ezen a téren.
-Majd csak.-Ivy szürke szemei az ablakhoz tévedtek, és úgy tűnt nagyon keres valakit.-Amúgy tetszik a kendőd.
-Kösz.-válaszoltam, majd megindultunk valahová, mert megígértem, hogy segítek megkeresni a testvérét. Bárcsak tudtam volna, hogy ki a testvére. Hamarabb megtaláltunk volna.
-Az eszem megáll. Tegnap egész éjjel ügyeltem, és mikor végre hazaértem elolvastam azt a fránya levelet! Megállt az eszem mikor megláttam. Figyelj csajszi, ha meglátom őt, egészen biztosan, hogy megfojtom.
Csak bólogattam, pedig fogalmam sem volt kiről beszél, de azért jót szórakoztam rajta.
S ez a jókedv azonnal elpárolgott, mikor a távolból megláttam Castielt. Bátorság biztos jó dolog lehet, de nekem egy cseppnyi sem jutott, és legszívesebben elfutottam volna. Ám ehelyett csak megdermedtem.
-Hm, mi a baj?-fordul felém Ivy.
-Bocsi, de én nem akarok arra menni.
-Te most remegsz? Mi a baj? Félsz valakitől?
-Dehogy is!-legyintek, miközben próbáltam hihetően mosolyogni, amely valahogy akkor nem ment. Hátat fordítottam, majd visszafelé fordultam. A gót csaj nem engedett, és maga felé fordított, de nem őt néztem, hanem a felénk közeledő vörös hajú srácot. Ivy kapcsolt, s felé fordult, majd vissza felém. A selyem kendőt szó szerint letépte a nyakamból, és a sebemet kezdte pásztázni. Másodperceken át így maradt, mintha elmerengett volna gondolataiba, és mikor végre megmozdult, enyhén megcsapta homlokát.
-Mit kersel itt? Nem úgy volt hogy ma pihensz?-ér oda hozzánk Castiel. Meglepődtem milyen közvetlen volt a lánnyal. Úgy látszott, hogy itt mindenki ismer mindenkit, kivéve engem.
Valahogy olyan furán kezdtem érezni magamat. Ivy nagyon ideges lett, ahogyan a fiúra tekintet. Kezeit ökölbe szorította, fogait csikorgatta, és nagyon úgy tűnt, hogy éppen magában számol, hátha lenyugszik tőle. Castiel hirtelen hátrálni kezdett, ám a nagy lendülettől majdnem elesett. A gót lány hatalmasat próbált behúzni neki, de a vörös hajú kivédte az ütését. Én csak értetlenül bámultam kettejük harcát, s bár fogalmam sem volt miért kezdődött el, azért néztem őket.
-Megöllek.-szűrte ki a fogai közt Ivy.-Nem érdekel, hogy az öcsém vagy!
-Micsoda!-csúszott ki kissé hangosan az ajkaimon a szó. Hatalmas szemekkel bámultam feléjük, majd kissé hülyén éreztem magamat, amiért hamarabb nem esett le, pedig még a vak is megállapíthatta már a rengeteg utalásból. Esküszöm, mióta a Sweet Amorisba járok semmi sem lepett meg még annyira, mint az a tény hogy Ivy és Castiel testvérek. Azt hittem, hogy ott menten megkövülök.

 -

6.fejezet vége

Read More

5.fejezet

5.fejezet-A rettegés ára

 Kint ültünk a kertészklub egyik elhagyatott részén. Nataniel a biztonság kedvéért kétszer is körülnézet nehogy kihallgassanak minket. Kényelmesen elhelyeszkedtem az egyik fa tövében, majd mikor a aranyhajú srác is leheveredett kérdőn néztem rá. 
-Nos jobbnak látom ha te kérdezel, én pedig válaszolok a kérdéseidre, így időt is spórolunk, és csak azt hallod amire éppen kíváncsi vagy.-agyamba kattogni kezdtek a piciny fogaskerekek. Ezer s egy kérdésem volt, mégsem tudtam mivel kezdjem.-De előtte én szeretnék valamit megtudni. Mióta gyanakodsz ránk?
-Az első nap óta, mikor megláttam azt a szőke hajú lányt és Castielt, ahogyan a vérét szívja.
Nataniel szemei elkerekedtek, majd keserűen a tenyerébe temette arcát. Nagyon úgy tűnt hogy eléggé szörnyű hírt hoztam számára. Arra gyanakodtam talán szerelmes a lányba, ám a következő mondata lerombolta ezt a felvetésemet.
-Nem hittem volna  ezt a húgomról...
Hirtelen kővé dermedtem. Csodálkozva pislogtam egy párat, mire teljes egészében befogadtam az információt. Natanielnek, aki kedves okos, figyelmes, és legfőképpen nagyon jószívű, van egy húga. Egy hárpia testvére van, aki pont az ellenkezője a bátyának.
-Mi a baj? Talán rosszul érzed magad?
-Amber a húgod!?
Igen, de miért olyan meglepő ez?
-Tudod a  nem igazán hasonlítotok...
-Én és Amber olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, de akkor is a testvérem. Nagyon rossz nézni, ahogyan kihasználják, én pedig semmit sem tudok tenni a  makacssága ellen.-a fiú felnézett az égre, mintha csak tőlük kérne segítséget.-De térjünk vissza rád. Kérdezz amit csak akarsz.
Nem tudtam mi kérdezzek. Biztosan mindenkinél volt már olyan hogy annyi mindent akart tudni, de nem tudta megfogalmazni.
-Mindent tudni akarok. Mesélj el mindent amit csak akarsz.
Nataniel egy percre elgondolkodott, bizonyára azon morfondírozott mivel is kezdje.
-Nos, az iskolának két része van. A gimnáziumi részbe ember és vámpír diákok egyaránt járnak, akik veled egy idősek. Igaz, hogy a hozzánk hasonlóknak rettentő nagy fegyelem kell, hogy senki ne kezdjen gyanakodni. A másik szárny az akadémiai rész.
Nataniel gondolkodva túrt bele szőke hajába. Elgondolkodott hogyan tudná nekem tisztán, és érthetően elmondani az igazat, és a vele járó súlyt.
-Sally most mondom neked, kerüld el azt a helyet. Nincs rá biztosíték, hogy nem fognak bántani.
-Miért? Ott tanít a keresztanyám is.
-Oda olyan vámpírok járnak, akik már legalább 100 éve élnek, vagy öreg korukra változtak át, így nem tudnának beilleszkedni. Ők a maguk uruk, és nem fognak veled kegyelmezni. Ígérd meg hogy nem fogsz arra menni. Inkább kerülj, mintsem a közelébe menj. És este se császkálj egyedül, mivel ezen időtájt sokan vannak kint.
Mélyen elgondolkodtam a hallottakon. Nem akartam üres ígéreteket tenni, de ha késésben vagyok nincs rá biztosíték, hogy akkor is betartom. Mégis bölcs dolog ha elkerülöm, és csak reménykedni tudok, hogy apa "üzleti útja" hamarosan végett ér az életem pedig újra a régi lesz. A kérdés az: valóban ezt akartam én?
-Ígérem.-szólalok meg kis idő után hallgatag hangon.-Megpróbálom elkerülni az akadémiát amilyen messze csak tudom. Most viszont mennem kell, a keresztanyám biztosan halálra aggódja magát.
Gyorsan felpattantam a helyemről, és egy széles mosoly kíséretében elköszöntem, majd nekiiramodtam a hazafele vezető útnak. 
-Várj!-ránt vissza Nataniel. Barna szemeiben aggódás csillant.-Még egy percre sem tettél ígéretet, de máris megszeged? visszakísérlek, rendben?
Bólintottam, majd megindultunk. Nem mondtam semmit, mivel gondolataim keresztanyám körül forogtak. Ő az akadémián tanított, vagyis ő tudta a választ, mégis eltitkolta. Szerettem volna rákérdezni  dologra, de valami azt súgta belülről hogy hallgassak. Nem tudtam választ adni rá mégis miért jó hallgatni, de nem is érdekelt. Megfogadtam: Mielőtt visszamennék a városba előtte mindenféleképpen lerántom a leplet róla. Igazságot akarok és válaszokat. Miért kell nekem ebbe az átkozott iskolába járnom, ahol már lassan mindenhol veszély fenyeget? Nos, ez volt a feladatom. Ki kellett derítenem mindezen dolgokat, szépen és lassan...

***

Három hét telt el, mióta beszéltem Natanielel. Azóta csendesedni látszódtak a kedélyek, ám a napok múlásával valami nem változott. Amber ugyanazzal az ádáz tekintettel figyelt, ahogyan már az első napon. A történtek után pedig pláne hogy gyűlölt, mindemellett már Castiel sem figyelt rá. Igaz, hogy fogalmam sem volt róla, hogy az érkezésem előtt hogyan viszonyultak egymáshoz, de a fiú visszautasító viselkedésével azt tükrözte, hogy még a háta közepére sem kívánta a lányt. Keresztanyámtól továbbra sem kérdeztem meg, hogy tud-e valamit az iskoláról, mivel féltem. Rettegtem attól hogy nagyot fogok csalódni.
Kezdtem megszokni a koránkelést. Mióta a Sweet Amoris-ba jártam minden napfelkeltét megnéztem. Amint kinyitottam a szemeimet, azonnal az ablakhoz rohantam és kitártam a szoba ablakát, majd a párkányra ülve csodáltam a  felkelő égbolt csodáját.
Azon a reggelen is eszerint a procedúra szerint zajlott a nap első percei, majd visszatérve a valóságba, megindultam készülődni. Szokás szerint keresztanyám reggel kószálódott haza. Este ment el, és másnap tért csak vissza. Biztos voltam abban a tényben, miszerint ő az esti tagozatos diákokat tanítja. Az akadémia tagjait, akik egytől egyik vámpírok.
-Jaj, annyira fáj a fejem!-pattan le a fekete bőrkanapéra egy hatalmas ásítás kíséretében.-És olyan fáradt is vagyok...
-Miért mész el mindig este? Talán akkor is tanítani kell?-célozgattam óvatosan, vicces hangnemben.
Egy pár másodperc erejéig mintha megdermedt volna, ám azután vissza tért a bohókás, hangos beszédstílusa.
-Dehogy is! Csak a szokásos év eleji káosz. Az órarendek szervezése, az értekezletek, és az a rengeteg papír munka rendesen kifáraszt, és ne haragudj...-ásít ismételten- de most megyek egy picit aludni. Kész hulla vagyok.
Választ nem várva tőlem törtetett be. Nem tudtam mit tenni, így szemet hunytam keresztanyám lerázásán. Felkaptam a táskámat, és suliba indultam. Mióta ígéretet tettem Natanielnek, azóta egyszer sem közelítettem meg az akadémiát. Inkább hamarabb indultam suliba, mintsem a biztos halálba fussak. Ám még a legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy milyen feladat vár rám. A gimi ajtaját kitárva léptem volna át a küszöböt, ám valami szemtelenül megelőzött. A lábamat súrolta csupán a kutyus  aki ugatva futott el az akadémia felé. Csodálkozva pillantottam a távolodó állat felé, mert tudomásom szerint nem lehetett állatot tartani a kollégiumba.
-Raven kisasszony, nem látta véletlenül a Totót?
Kissé húztam a számat a vezetéknevem hallatán, mivel nem szerettem mikor így hívtak.
-Ha a kutyára gondol, akkor most szaladt el.
A öregasszony kétségbeesett arca vörösre feslett, a ráncos arcára pedig még több ült ki. Szemei összehúzta, érces hangját pedig kiengedte.
-És miért nem kapta el?! Figyeljen jól Sally Raven! Ha nem hozza nekem vissza a kutyámat nem állok jót magamért!
-De a kutyus az akadémia felé futott.-mutattam abba az irányba ahová az állat eltűnt
Nem akartam szembeszegülni a Natanielnek tett eskümnek, ám az igazgatónő parancsát eléggé necces volt kikerülni, sőt! Egyáltalán nem láttam utat arra, hogy ellenszegüljek neki.
-Talán van valami kifogásolható dolog az iskola másik szárnyával? Gondokat vélt felfedezni?
"Igen. Ott az egész diák egytől-egyik vérszívó szörnyeteg."-gondoltam magamban.
Legszívesebben a képébe vágtam volna ezt a számomra nyilvánvaló tényt, ám nem akartam leleplezni előtte magamat. Jobb volt így, hogy egy tudatlan, ártatlan és naiv lánynak tart.
-Nem, dehogyis.-sóhajtottam, majd megindultam az elkóborolt eb után.
Fogalmam sem volt róla, hogy mégis merre induljak. A hosszú kanyargós folyosón egyhamar ellehetett tévedni. Minden lépésemet félve tettem meg. Tisztán hallottam a cipőm kopogását, amely elvegyült szapora, egyenetlen légzésemmel. Meg kellett pár percre állnom, hogy megnyugtassam magamat. Figyelmemet a folyosó részleteire irányítottam. A barackszínű kőre harsányan szűrődött át a lekerített ablakok üvegein a nap halovány fénye. Kilátás nyílott a suli kertjére. Láttam a zöldellő sövényt, és pompás szökőkút formáját. A falakra is kissé átterjedt a tüzes égitest fénye, így egy időre szépnek, és békésnek láttam az akadémiát. Még pár hétig így fogom látni az egészet, de később minden melankólikussá fog válni. A fák kopaszon fognak álldogálni, az égbolt szürkére feslik, az idő pedig egyre cudarabb lesz, s én még jobban félni fogok mint valaha.
-Hm, milyen bájos leány kódorog erre felé?-szólal meg mögöttem egy ismeretlen fiú hangja.
Tekintetem azonnal felé irányul, és csak akkor veszem észre, hogy mennyire közel vagyok hozzá. Megriadtam furán csillogó kék szemeitől, melynek hatására hátráltam pár lépést.
-Csak nem félsz tőlem?-közelebb lép felém, én pedig jobban féltem tőle mint valaha.-Mit keresel erre? Gimnazista, ugye?
-I-igen. Az igazgatónőnek kell segítenem ezért vagyok itt.
-Csak nem megint elszökött a kutyája?-bólintottam.-Nem tudtam hogy ennyire szép lányt küld el a házi kedvencéért.
Nem foglalkoztam a bókjaival mert csakis azon járt az agyam hogyan is szökhetnék meg. Bár meg kell vallanom, eléggé helyes srác volt hatalmas kék szemeivel, fényes szőke hajával, és bronz barna bőrével.
-Ne haragudj, de most mennem kell...
-Várj!-megragadja a csuklómat, és magához húz.-Miért ver ilyen hevesen a szíved? Zavarban vagy? Netán félsz tőlem? Miért ellenkezel? Tudod mi vagyok, igaz?
-Kérlek engedj el.-próbáltam ellenkezni, de nem sikerült. Erôsebb volt nálam és kész.
-Hé te!-hasítja ketté a némaságot egy lány hang.-Tudtam jól, hogy megint veled lesz gond. Ez már a harmadik esett a héten.
-Ugyan Ivy, ne legyél ennyire szigorú.
Végre elengedte a kezeimet, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a megmentőmre pillantottam. Egy másodperc töredékéig Castiel villant be nekem, mikor megpillantottam a lány szürke szemeit. Bizonyára megkavart az ugyanolyan árnyalatú tekintet, így önkéntelenül is tettem két lépést hátra.
-Jól vagy?-siet hozzám a lány.
Jobban szemügyre vettem őt. Elképesztően hasonló tekintete volt. Még az az egyedi csillogása is olyan volt mint a fiúé. Hibátlan kerek arcát hosszú, éjfekete tincsek fonták körbe. Magamba fekete lánynak neveztem el az öltözéke és a sminkje miatt, mivel minden cucca fekete volt.
-Megvagyok.-válaszoltam egyszerűen. Fittyet hányva az előbbiekre, visszatértem az eredeti küldetésemre.-Mond csak nem láttál erre egy kutyát?
-Totót? Nem hiszem.
-Akkor indulok és megkeresem. Az igazgatónő leveszi a fejemet ha nem találom meg. Ja, és köszönöm az előbbit.
Mosolyogva pillantok rá, majd elindulok a folyosón, hogy végre megtaláljam azt az átkozott ebet.
-Várj!-kiállt nekem, mire visszafordulok.-Hogy hívnak?
-Sally vagyok. Sally Raven.
Azzal megindulok, és vissza se nézek, nehogy faggatózni kezdjen.


-Istenem! Totó merre vagy!-kiabálom kétségbeesetten a gimi folyosóján, nem törődve vele hogy teljesen bolondnak néznek. Már legalább két órája hajkurásztam de sosem sikerült elkapnom. Már kutyajátékokkal is próbálkoztam, de még csak rájuk sem hederített.
-Sally miért nem jössz be órára?
Áll meg mellettem Nataniel, mire hatalmas bűntudatom támad az esküm megszegéséért.
-Jó hogy itt vagy.-sóhajtok fáradtan.-Nem tudod hogy kaphatnám el az igazgató nő házi kedvencét?
-Ne haragudj, de nem értek a kutyákhoz.
-Azért kösz...-Totó előttem futott el, mire utána eredtem őrült iramba, megfeledkezve Natanielről. Az udvaron kötöttem ki, ahol a lila hajú lánnyal futottam össze.
-Szia véletlenül nem láttál erre egy kutyát?
-De. A kert felé futott.
Azonnal az adott irányba siettem. Minél hamarabb megakartam találni, hogy végre részt vehessek a tanórán
Talán furán hangzik, de szerettem iskolába járni. Amíg a tanárt és Natanielt egy terembe tudhattam, teljes biztonságba éreztem magamat. A kutyus előjött az egyik bokorból. Farkasszemet nézve próbáltam sakkban tartani őt. Tudom jól, hogy hatalmas butaság, hogy egy kutyával szemezgetek, de bíztam benne hogy beválik.
-Most elkaplak!
Mit is mondjak? Hát...majdnem megvolt. Az eb valahogy átfurakodott a két lábam közt, én pedig elestem. Szerencsésnek véltem magamat, mert azt hittem senki sem látta, ahogyan egy kutya legyőz engem. Nos csak annyit mondok, hinni a templomba kell.
Castiel nevetve lépet ki az egyik fa mögül. Mondanom sem kell, hogy eléggé szégyelltem magamat az esésem miatt.
-Kérlek ne nevess. Ez nem vicces.
-Azt hittem hogy a múltkori jelenet után szerencsétlenebb már nem is lehetsz, de tévedtem...
Ahogyan rám pillantott megijedtem a szemében csillogó vérszomjtól. Bár nem adta tudtomra, tekintete elárulta, hogy nem békés szándékkal jött. Reflex szerűen elakartam futni, ám amint megpróbáltam felállni, a bokámba éles fájdalom hasított bele. Fájdalmasan felszisszentem, majd távolabb vonszoltam magamat a sráctól.
-Kérlek hagyj békén.-suttogom alig hallhatóan, számára viszont eléggé érthetően.
Hatalmas vigyor kúszik fel arcára.
-Milyen fura vagy mikor rettegsz. Látni akarom még ezt az arcot, de nem most.
Hallottam ahogyan félelmetesen gyorsan ver a szívem
Majd' kiugrott a rettegéstől a helyéről. Ám mire összeszedtem a bátorságomat és erőmet, addigra Castiel eltűnt. Még egy ok arra, hogy már a gimiben se érezzem magamat biztonságba. Legszívesebben sírtam volna, de nem voltam képes rá, így csak szomorúan görnyedtem össze, és az előttem heverő parányi üvegházat pásztáztam. Összesítettem a pár órája történt dolgokat. Az akadémián majdnem levadásztak, kaptam egy halálos fenyegetést, és még a lábam is kibicsaklott, s mindemellett még Totót sem találtam meg.
Némán gratuláltam magamnak, amiért megint csak bajt hoztam a fejemre. Aztán a kutyus előjött. Felém trappolt, majd végig nyalta az arcomat. Bűnbánóan nyöszörögni kezdett. Gondoltam, ez nála a bocsánat kérés. Megsimogattam, majd nehézkesen felállva elkaptam, és bicegve vissza vittem az igazgatónőnek.
Két és félórányi keresés után még egy köszönömöt sem kaptam, hanem csak közölte velem, hogy siessek órára. Mivel csak tíz perc maradt az órából, és éppen tesi óránk volt, jobbnak láttam ha inkább kihagyom, mivel járni alig tudtam. Felcsoszogtam az osztálytermembe, ahol egy nem várt személlyel találkoztam.
-Hogy hogy nem vagy tornaórán?-kérdeztem meg a magányosan üldögélő Violától.
-Ezt én is kérdezhetném.-mosolyodott el halványan.-Egyébként én nem tornázhatok a betegségem miatt.
-Beteg vagy?-kérdezősködök kíváncsian, hátha sikerül kiszednem valamit a hallgatag lányból.
-Mindegy, hagyjuk...-hirtelen kipillantott az ablakon, mintha csak észrevett volna valamit.-Láttam az esésedet. Eléggé vicces volt.
-Meghiszem azt.
-Egyébként láttalak Castielel.
-Te jól ismered őt, ugye? Sokszor látlak vele beszélni, és a múltkor is egy szó nélkül engedelmeskedett neked.
-Mondjuk azt, hogy szoros kapcsolat van köztünk.
-Szerelmes vagy belé?
Viola felém pillant, arcára pedig fura grimasz ült ki. Mintha valamilyen valószerűtlen dolgot mondtam volna.
-Azt hiszem nem. Én csak figyelmeztetni akartalak.
-Castiel miatt?
-Is.
-És még kitől kellene tartanom?
-Amber féltékeny rád. Tudom, hogy bántani akar. Soha ne menj egyedül a folyosón, és ne császkálj a kerti tónál sem. Veszélyes tud lenni egy féltékeny vá...-elharapta a nyelvét, nehogy elszólja magát.-akarom mondani lány.
-Vámpírt akartál mondani?
Meglepetten néz felém, s mielőtt kérdezhetett volna, én már rávágtam a választ.
-Az első napon láttam valamit amit nem kellett volna.
-Akkor te is tudod hogy milyen lehet.
-De miért kerüljem el ezeket a dolgokat?
-Csak.
Leszállt a padról majd az ajtó felé indult, ám még a válla fölött visszanézett.
-Ha a tanárok keresnének, akkor rosszul éreztem magamat, és hazamentem lepihenni.-aztán köddé vált.
Eléggé fura szerzett volt Viola, mégis volt benne egy megmagyarázhatatlan dolog, amelynek köszönhetően megbíztam benne.
A maradék négy órán próbáltam  összpontosítani. Bár nem igazán ragadt meg a tananyag, de azért próbálkoztam. Az utolsó óra után elkértem Natanieltől a jegyzeteket, és a teremben maradva másoltam a őket. Addigra már meg is feledkeztem Viola figyelmeztetéséről, és csak arra a rengeteg  jegyzetre tudtam gondolni, amelyet egy irodalom órán írtak le.
Mire végeztem addig már a nap is lemenőfélben volt. Örültem hogy végre hamar végzek a suliban, erre az igazgatónő kutyusa mindent tönkre tett. S mikor végeztem a tananyag másolásával, hihetetlenül megkönnyebbültem. Hatalmas sóhajt eresztettem el, majd a füzetembe borulva lazítottam egy kicsit.
Felálltam, közben pedig belesöpörtem az összes cuccomat a hátizsákomba. Soha nem szerettem a.rendetlen táskát, de abban kimerült helyzetben nem volt ez volt a legkisebb problémám. A hátamra kaptam a nehéz pakkomat, majd az ajtóhoz csoszogtam. Mozgásom egy zombi mozdulataival vetekedett, de talán az is megeshetett hogy az én járásom közelebb állt egy előhalottéhoz.
-Á, hát itt vagy.-nyit be a.tanterem ajtaján Castiel. Ösztönösen hátrálni kezdtem.
-Mi-mit keresel itt?
Hirtelen beugrottak  szavai, melyeket még délelőtt mondott.
"Látni akarom ezt az arcot de nem most"
Becsukta óvatosan maga mögött az ajtót. Kósza, elégedett vigyor kúszott fel arcára. Láttam, ahogyan szemfogai megnőnek és éreztem, hogy a nyakamat bámulja. Már-már átdöfte szürke szemeivel a nyaki ütőeremet, és én ennek hatására megpróbáltan elfutni. Ám mi esélye van egy egyszerű embernek egy vámpírral szemben? Megsúgom neked: semmi!
Éreztem ahogyan egy másodperc alatt ott termett előttem. A hirtelen támadt szellő hatására meglibben hosszú narancssárga hajam, mellyel óvatosan végig simított, és az összeset a jobb vállamra söpörte. Aztán erős fájdalom hasított a hátamba. Kellett egy kis idő, hogy feleszméljek. Erősen az egyik padra nyomott. Ujjai a felsőm alá vándoroltak, ahonnan kihalászta a rózsafüzéremet. Gondoltam, ha a ruhám alá rejtem akkor biztonságban leszek. Castiel viszont egy szisszenés kíséretében kitépte a nyakamból, majd eldobta.
-Erre nem lesz szükséged.-tekintete újra rám téved, vagy inkább a kicsiny nyakamra. Megigézve bámulta egy apró pillanat erejéig, majd szürke tekintetét az enyémbe fúrta, arcomat pedig finoman végigsimította.
-Kér-kérlek Castiel ne csináld...-rimánkodok neki de nem hallgat rám.-Hagyj békén!
Próbálok kiszabadulni alóla, de hasztalan.
-Ne ellenkezz!
Két csuklómat megragadt, és erősen a padhoz nyomott. Mikor belepillantottam csillogó füstös szemeibe nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nincs menekvés.
Mond, szerinted milyen érzés mikor megharap egy vámpír? Mikor feléd hajol csiklandoz a forró, perzselő lehelete, majd minden idegességed,félelmed, és kétségbeesésed tovaszáll.  Bűbájról lenne szó? Nem, egyáltalán nem. Szimplán beletörődtél az egészbe. Szíved hevesen ver miközben fogait beléd mélyeszti. Ez veszted. Minél gyalázatosabb gyorsasággal ver, annál vonzóbb leszel a szemükben. A félelem volt az a dolog, amellyel miatt Castiel vonzónak tartott. A külső szélsőséges dolog a vámpírok számára.  Számukra a vér az első, s ők ezzel képtelenek betelni.
S mindemellett elindul egy olyan folyamat, melyet soha nem lehet megállítani...

5.fejezet vége

Read More