A végzeten túl 1.felvonás
Késés
A nyugalom legfinomabb mozdulataival bújtam fele a hollófekete iskolai egyenruhám kabát részébe, miközben észre sem vettem, hogy a kétszárnyú ajtón besompolygott Lysander. A hatalmas bézs színű falakkal határolt, finom ízlésű nappaliban olyan nyomasztó magány áradt szét, mint még soha. Csend honolt, olyan némaság, amely leginkább a temetőkben szokott sátrat verni. S ezt kényelmes hangtalanságot a telefon üzenetrögzítője szelte ketté.
- Üdv, ha ezt az üzenetet hallja, akkor Sophie Cross kisasszony házon kívül van... - csendült fel Lysander mély hangja a szerkezeten át - Ha valami fontos mondani valója van, akkor kérem, hogy a sípszó után hagyjon üzentet...
Fittyet hányva nyúltam a vörös karszalagomért, amely a törtfehér színű kanapén hevert, s mindeközben még akkor sem vettem észre a mögöttem álló démont. Először csak vizslattam kristálykék tekintetemmel a vörös árnyalatát játszó finom anyagot, amelyen egy egyedi embléma állt. Egy Vastag fekete kontúrral keretezett szürke N betű volt rajta, melynek felfelé kunkorodó szárát egy C betű keresztezte. Night Class, vagyis a nagy titokban tartott speciális osztály, amelybe ördögűzést tanítanak. A Sweet Amoris szalagját felhelyeztem a bal felkaromra, és már indultam keresni egy hajcsatot, mikor az előbb felcsendült férfi hang immáron élőben szólalt meg.
- Nem óhajt rá válaszolni?
Megborzongtam a váratlan meglepetéstől, és már szórtam volna rá a rosszmájú megjegyzéseket, mikor az üzenetrögzítő sípszója után felcsendült egy kissé reszelős mély hangtónus.
- Drága Sophie, rég beszéltünk, nem gondolod?
- Bácsikám? Mi ügyben kereshet ez megint? - néztem rá Lysanderre, hátha van valami sejtése, de nem volt. Talán akadhatott valami ötlete, ám azt mélyen eltitkolhatta előlem, mert semmit mondó mimikája az valóban semmit mondó volt. Ha azt mondtam volna, hogy ég a ház, akkor valószínűleg ugyanolyan fapofával intézkedett volna.
- Képzeld, ma kaptam egy felettébb furcsa hírt...- ezzel pedig megszakadt a hang, mivel kihúztam a szerkentyűt.
- Jobb ha ezzel inkább iskola után terhelem magamat, mivel ma kell a legjobb formámat hoznom.
- Hogy megint eltiporja az ellenségeit? - tette hozzá csípősen, mire elégedett vigyor ült ki arcomra.
- Igen, azért... - vágtam büszkén a képébe, majd intettem, hogy induljunk, mert hosszú az út, az idő pedig oly kevés, főleg az én esetemben...
Ahhoz, hogy eljussunk a Sweet Amorisig le kell fordulni 5 percnyi autókázás után egy nem annyira forgalmas utcába, amely egyenesen a főtérre vezet. Általában emberek hatalmas tömege álldogál a buszmegállóba várva, hogy a hatalmas ódon járgány beguruljon. Hófehér egyenruhák sokasága virított ki a tömegből, mely jelezte, Sweet Amorisos diákkal néz szembe valaki. Ami az én véleményemet illeti, nem érdekeltek ezek a személyek, mivel szinte soha, semmi értelmeset nem csinálnak. A normális osztályba tartozó diákok normális tanmenet szerint tanultak, míg mi, a speciális osztályba tartozóak, kaptuk meg a Sweet Amoris sötét tudását, az ördögűzést. Érezzük, látjuk s halljuk azokat a kellemetlen kis lényeket, amely a világunkba törnek fel. Néha emberekbe költözve garázdálkodnak, míg megesik, hogy saját alakot öltve próbálnak mindenhol kárt tenni. Ők a fattyak, amelyeket nekünk, a kiképzett személyeknek kell megsemmisítenünk. Minden esetre, számomra tökéletes munka, mert engem senki és semmi sem tud meghatni, egyszóval kegyetlen vagyok,
- Már most gyülekeznek... - sóhajtottam unottan, majd a sofőrömre sandítottam. - Esküszöm, Lisander, veled csak a gond van...
Nem válaszolt, csak pironkodva elfordult. A csudába is! Remek színész volt! Képes volt eljátszani az ártatlan, szégyenlős fiút, mikor eközben rendületlenül jót mulatott rajtam, és a bosszúságomon.
-Viszont sokszor hasznunkra vált ez a kis kellemetlenség, nem?
- De - vallottam be a nyilvánvaló tényt.
Az iskola elé érve az iskolába járó lányok éhező vadként pásztázták, hogy mikor szállunk ki végre, s mikor ez megtörtént, rájöttem, hogy egy év után jobb ha megszokom, mert ezek a személyek sosem fogják megunni Lysandert.
Az úgymond régi rajongók egyenként visítottak fel, mint a fába szorult férgek, míg az újoncok kissé pironkodva s csodálva vizslatták hű szolgámat, aki örömmel villogott előttük. Bizony, a démonok képmutató lények az biztos, viszont Lysander nem játszotta túl a szerepét, hanem a maga természetes színésztudásával teljesen elhitette mindenkivel, hogy önzetlen gondoskodással tart velem.
- Az iskola végéig tart igényt a szolgálataimra,, kisasszony? - pillantott rám ravaszul, miközben segített kikászálódni a hatalmas hófehér autóból.
- Nem, Lysander, az iskola végeztéig szabad vagy, viszont pontban három órakor elvárom, hogy itt legyél. - feleltem a lehető legfagyosabb jeges közönnyel.
A démon bólintott, majd a kocsiba szállva elhajtott a Sweet Amoris elől. A sok balga lány egyszerre visított fel, mikor Lysander mosolyogva köszönt nekik. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mégis hogyan lehet ennyire megszállottan rajongani valakiért.
Csodálkozva meredtem a hatalmas épületre, melyben annyi sötét és titkos dolog rejtőzik. A hófehér egyenruhás diákok még legvadabb álmukban sem gondolnák, hogy a speciális Night Class valójában messze nem a normál anyagot tanulja. Sokszor megfordult a fejemben, hogy mégis milyen lehet normálisan élni démonok és egyéb varázslatok nélkül, Éreznék valamit az élet iránt, ha családom lenne, ahol boldog vagyok? Nem, a végzet furcsa fintora évekkel ezelőtt megpróbált megölni, és ha én nem lettem volna a magam sorsának kovácsa már nem élnék. Igen, én Lysandert választottam akkor s ott, mikor a boldogság kapuja várt, mert nekem itt még dolgom van, és majd ezek után csupán egy semmi leszek, aki szenvedni fog az űrben, amíg az idő pereg. Örökre...
- Sophie! - ugrottak hátulról a nyakamba, s nem kellett nagy ész ahhoz, hogy a hangjáról, valamint édeskés parfümillatáról felismerjem őt.
Rosa kanárisárga szemei boldogan csillantak a kora reggeli napsütésben, miközben nem tudott betelni boldogságával. Tőlem csupán egy "üdv" kifejezést kapott, amelyet hatalmas öleléssel jutalmazott. Sokszor elrévedtem már azon tényen, hogy talán van benne valamiféle démoni dolog már csak a szemeiből kiindulva, egészen a fura túlpörgő temperamentumáig. Túlságosan pontos volt és sebes, ez pedig nem egy emberre jellemző.
- Idén nekünk kell selejtezni, nem? - tette fel a számomra igencsak érdekes kérdést tíz perc múltával a lány, mikor már kezdett megnyugodni.
- De. - feleltem szűkszavúan, majd kissé megigazítottam a fekete egyenruha felsőjét, a karján díszelgő vörös szalagot pedig fentebb tűztem, mivel lecsúszott valahogy a könyökhajlatáig.
- Hú, köszi! Késésben voltam és csak úgy magamra kaptam az egész egyenruhát.
- Nincs mit, de most jobb lenne a mi szárnyunkba menni. - céloztam a nézőközönségünkre, mivel a hatalmasa fehér ruhás kavalkádban igencsak kitűntünk, melyet jól meg is néztek.
- Viola?
- Később jön, nem akar jelenetet rendezni a nappalisok előtt.
S hogy miért voltunk éjszakai tagozat? Egyszerű, mint az egyszer egy: Este melózni mentünk. Akkor tudtuk elmélyíteni azt a tudást, amelyet nap közben szereztük. Ezzel viszont dupla annyit töltöttük tanulással, mint a nappalisok.
Átgyalogolva a nappali tagozatos szárnyon egy kisebb fajta kertbe tévedtünk. Ide bárki lejöhetett társalogni, vagy pihenni, ám a mi csapatunk inkább előnyben részesítette a csupán két emeletes melléképület tetőjét. Itt nem hallott vagy látott minket senki sem. Az a hely varázslatos volt, mivel mindig pontban délben egy fehér holló röpült fel hozzánk, valamint mindent láttunk ami lent történt. Jót derengtünk a lányok gyerekes veszekedésein, a "nagy" szerelmi viaskodásokon vagy csupán az erőltetett menőségen, melyet néhány az évfolyamunkra járó fiú színlelt. Viszont leginkább komoly és mély dolgokat vitattunk meg.
- Sophie! Rosa! - kiabáltak a hátunk mögül kórusban. Armin és Alexy volt úgymond, a csapatunk lelkei. - jó titeket újra látni! - értek oda elénk, majd míg Armin intett köszönése jeléül, addig Alexy szorosan a nyakunkba borult, majd mikor már kiszorította belőlünk az életet jól végigmért mindkettőnket.
- Úristen, Sophie! - hüledezett Alexy, melyet csak egy unott sóhajtással jutalmaztam. A hátam közepére sem kívántam őt abban a helyzetben, mivel állandóan a bácsikám telefonhívásán járt az eszem. Mikor ő telefonált, akkor általában hatalmas kalamajkába keveredtünk Lysanderrel, melyből igencsak különös módon menekültünk ki. - Hallod amit mondok?
- Nem, elgondolkodtam, de ismételd el, ha akarod.
- Ez az a kegyetlen és hidegvérű Sophie, akit szeretek! - mosolyodott el - Azt mondtam, hogy a szünet alatt nőtt a melled!
Megrándult a szemöldököm, és a kezem ökölbe szorult, ám nem ütöttem meg, csak a lehető lejegesebb tekintetemmel fordultam felé
- Mit mondtál az előbb? - válaszoltam a világon a legkimértebb, ám de fenyegető hangszínben.
- Semmit... - hátrált el tőlem, mire Rosa elnevette magát és elhurcolta a kék hajú srácot.
Igen, észrevettem, amit Alexy mondott. Hülyén hangzik, de nagyon nem örültem neki, mivel az az átkozott a mellkasomra véste rá a jelét még tíz évvel ezelőtt, és az idő teltével a mellemen kötött ki az ötágú csillag. Nincs rosszabb ha kitudódik a félten őrzött titkod, főleg az én életemben. Egy lány, aki a démonűző szakon lepaktál az ellenséggel. Mit ne mondjak, eléggé röhejesen hangzik s akárhányszor gondoltam erre, hasonlóképpen éreztem magam.
Az óra pontban nyolcat ütött, s az ezüst csengő csilingelve kelt életre jelezve, itt a ideje elkezdeni az órát. Szerencsére két nappal ezelőtt lezajlott az évnyitó, ezért az újoncok aznap végre megmutathatták, hogy miért is vették fel őket ebbe az iskolába.
- Csendet kérek gyerekek! - lépett ki a tömegből Mr. Faraize. A magas szikár tanár tetettet szigorral az ercán fordult a tömeg elé, melyen elmosolyodtam, mivel egy cseppet sem volt vaskalapos, sőt! Kedves volt, és igazán társasági személy, aki nagyon sok esetben engedett a diákok marhaságainak, persze nem az óra rovására. Amit követelt azt megtanulta mindenki, ám ettől eltekintve igazán szórakoztatóak voltak a tanórái. - A mai napon hivatalosan is a Sweet Amoris tanulói vagytok. A speciális osztályok, mint ahogy tudjátok, démonűzésre szakosodnak, ezzel védelmezve a világunkat. Nagy felelősséggel jár ez, mert nem csak a saját életetek, hanem akár több ezer vagy millió ember lelke lehet majd a kezeitek között, ezért kiemelkedően fontos itt a figyelem valamint a magatartás. - kezdett bele a megszokott szövegébe, miközben a vonásai egyre keményebbé váltak. Mi, a régebbi diákok csak magunkban nevettünk, miközben a gólyák megszeppenve figyelték a beszédet. Mr.Faraize elmosolyodott. - De ezek az évek lesznek a legszebbek, rengeteg kalanddal, bulikkal és szórakozással! - itt már a tömeg fütyült és ujjongott a tanár lelkesítő beszédétől. - Köszönöm, szépen gyerekek, most pedig felszeretném kérni Cross kisasszonyt, hogy ismertesse a beosztást.
A magam laza járásával léptem a tömeg elé, hogy mindenkit a helyére tereljek, mivel egy kisebb hiba miatt törlődött az osztályok névsora, és ez a mostoha feladat pont rám maradt.
- Remélem senki sem dobta el a kapunál kapott kártyákat, mivel azokkal tudtok bejelentkezni majd az osztályotokba. Mindenesetre, ha valaki megtette remélem emlékszik, hogy mi volt azon a lapon, mivel akkor képtelen lesz megvárni a besorozás végét, amely megsúgok, pokoli hosszú. - pásztáztam át a tömegen, miközben állandóan a barátaimon állapodtam meg, akik leghátul állva egy kisebb cirkuszt csináltak. Bár mosolyogni nem mosolyoghattam, azért magamban jót derengtem rajtuk. - Szóval, a kártyán egy betű és egy szám van. Vegyük az első osztályt. A-1 vagy A-2. Ez mit is takar? A lényeg, hogy az A osztályba kerültél, és ezen belül varázstan órán valamint az esti gyakorlaton az első vagy második csoportba tartozol, mivel ezek nagyon nagy jelentőségű órák, ezért ilyenkor az osztály szétosztódik. Akkor, hogy ezt megbeszéltünk, mindenki menjen ahhoz a táblához, amilyen kártyát kapott, rendben?
A tömeg oszolni kezdett, én pedig felhívtam a többi jelöltet segítségért. Pontosabban Rosát, Kimet, Nathanielt. Viola még nem érkezett meg, pedig nagy szükség lett volna rá, mivel az egyik osztály az ő felügyelete mellett volt.
- Figyeljetek, semmi szórakozás, minél hamarabb selejteznünk kell, mert rengetegen vannak. A legjobbakat írjuk fel, mert talán bővülhet a csapatunk, ez pedig a javunkra válna, mivel mióta Melody elment sokkal nehezebb minden...
- Jól van Sophie, nyugodj le. - veregette meg a vállamat Rosa - Értjük mi, inkább összpontosíts. Te kapod a C osztályt, mert onnan jeleztek a legtöbb ügyes újoncot. Legalább addig is lefoglalod magadat... - lökött az adott tábla felé. - Sok szerencsét!
Az összes gólya rám meredt mire összeráncoltam a szemöldökömet, és számolni kezdtem. - Harminchárom... valaki hiányozna? - mormogtam.
- Ott mindenki megvan Sophie? - megráztam a fejemet. - Érdekes, itt minden rendben, ahogyan a többieknél is. - mondta Rosa.
- Ajaj, azt hiszem ennek nem lesz jó vége. - vakargatta meg a tarkóját idegesen Nathaniel - Te utálod a késéseket...
Abban a minutumban kinyílt az ajtó, s mögüle egy fiatal srác tűnt fel bőr cuccban.
- Késtél! - mordultam rá, mire a szürke szemei összeszűkültek...
Nos, jelentkezem! Meghoztam az új fejezetet, amely végre útjára indítja ezt a történetet. A végzeten túl 3 nagy észből fog állni, melynek a legelső címe: Kárhozottak színháza.
Hogy ez mit is takar? Az kiderül később, mikor láthatóvá teszem a blogon az információkat, csak sajnos még nincs kész teljes egészében. A következő fejezetig is sziasztok!
