22.fejezet - Az álarc lehull
Az első csókomat nem így képzeltem el, bőrig ázva, lelkileg összeomolva. Teljesen abszurdnak tűnik, de számomra mégis édes és felejthetetlen volt.
Az érintése, szívének heves dobbanása s nyugtató kezei biztonságot adtak számomra. Legszívesebben örökre úgy maradtam volna, ám a hatalmas bódulatomból nemsokára kiszakadtam, mikor megéreztem, ahogyan a szemfogai megnőttek. Megrémültem ettől, mert felvillantak bennem a szörnyű emlékek, mikor Castiel erőszakosan rontott nekem.
És igen, megint pont ugyanott lyukadtam ki. Úgy éreztem, Castielt sosem fogom elfelejteni, mert akárhányszor gondoltam valamire, azt mindig összekötöttem vele. S a puszta tény, hogy rágondoltam, miközben mással csókolóztam, hatalmas bűntudatot keltett bennem.
Elhúzódtam tőle. Igazam volt, mivel nem éreztem úgy iránta, ahogy kellett volna, s mellette még ott volt megannyi probléma, amelyet megkellet még oldanom.
- Sajnálom... - csóváltam meg a fejemet, majd megindultam az otthonom felé.
- Várj! - ragadta meg a csuklómat, és akkor már tudtam, nem úszhatom meg a magyarázkodást.
- Nekem ez most így...
- Nem akarok semmit. - jelentette ki magabiztos hangon, mire meglepett tekintettel fordultam felé. - Tudom, hogy csak barátként kezelsz, ezért én ezt tiszteletben tartom. Legyünk barátok, és az előzőt tekintsük meg nem történtek, rendben?
Bár próbált határozottnak látszani, azért láttam a tekintetében, hogy mennyire csalódott mindenért. Annyira kedves és aranyos volt, hogy nem volt szívem ezt tenni vele, s mindemellett nekem is fájt, nem is kicsit.
- Akarsz még velem a bálba jönni, ugye? - szólaltam meg hirtelen a néma csendben. - Ne értsd félre, de ha mással akarsz menni, akkor megértem.
- Le akarsz rázni?
- Nem, pont ellenkezőleg. Én veled akarok maradni, és azt akarom, hogy együtt menjünk a bálba. - megálltam a beszédben. Elpirultam, és olyannyira zavarban voltam, hogy még rá sem mertem nézni.
Castiel nem volt mellettem, majdnem megölt, és még nem is jött elmagyarázni sem, viszont ennek ellenére én még mindig szerettem, viszont ez nem volt elég. Nem siránkozhattam örökké, és sajnáltatni sem akartam magamat, ezért muszáj volt felkelnem a padlóról, és mindent újrakezdenem. Még ha fájt is, reménykedtem, hogy majd az idő mindent begyógyít.
Viszont amíg ez nem történt meg, addig Lisandert sem akartam megtéveszteni, mert ő túlságosan jó volt hozzám, hogy aztán így átverjem.
- Nem értelek téged, Sally. Most te mégis mit akarsz? - kérdezte tőlem értetlenül. Eléggé zavarosan próbáltam megmagyarázni mindent.
- Szeretem Castielt, és eddig csak ő járt az eszembe, de most...ez a csók összezavart. Nem tudom mit érzek. Egy barátnál több vagy nekem, de fogalmam sincs ezentúl, hogy mégis hová tartozol.
- Akkor maradjunk meg úgy ahogy voltunk, és...
- De csak a vámpírok báljáig. - vágtam a szavába. - Február 5.-én lesz a nagy téli bált, aztán május 12.-én a vámpírok bálja. Kérlek, addig hadd döntsem el, hogy mi a helyzet. - felemeltem a jobb kezemet kézrázás gyanánt. - Nos, akkor benne vagy?
Elgondolkodott egy percre. Mérlegelte a helyzetet, s valami azt súgta, hogy máshogy érez, mint ahogy gondolom. Megeshetett, hogy ő tényleg csak barátként tekint rám.
- Rendben - válaszolta, majd kézrázás helyet megcsókolta a kézfejemet.
Ez volt Castiel és Lisander között a nagy különbség, amely szakadékként tátongott közöttük. A vörös hajú folyton csokis muffinként hívott, élvezte, mikor eszeveszetten futottam előle és persze sosem volt semmiben sem udvarias, míg Lisander teljes mértékben annak számított.
Sajnos nagyon úgy látszott, hogy kemény hónapok állnak előttem...
***
- Láttad Fedorah, a lányomat? Igazi Ravenként viselkedett. Ha nem ragaszkodna ennyire a barátaihoz...
- És nem egy vámpírba szeretett volna bele... - vágott közbe a lila hajú nő egy hatalmas mosolykíséretében, mire a férfi csak legyintett.
- Majd csak elfelejti, elvégre a gimnázium után ő is csatlakozik a többiekhez, és így talán végre a családom is elfogadja...
Fedorah nem szólt semmit. Jót merengett a lelkes, ám de szomorú férfi szavain, s a jókedvét sosem palástolta előtte. Akkor is tisztán látszott a nőn, hogy mennyire jól mulatt a férfin, aki ezt szóvá is tette előtte.
- Most mi van? Mi annyira vicces ezen? - kérdezte értetlenül.
. Majd csak elfelejti? - pillantott Fedorah rá cinikusan. - Te mikor felejtetted el Cordeliát? Soha, ugye? És ez a duma Sam! - sóhajtott unottan. - Sallyt a nagyszülei már a születése előtt kitagadták, nem? Ha vámpír vadász lesz, akkor is benne marad az a kis darabka a múltjából, ami arra fogja késztetni, hogy végre felébredjen a rózsaszín álomból, és aztán...
- Tudom jól, hogy mi történne. Én nem fogom hagyni, hogy elveszítsem őt. Ha kell még Lisandernek is elmondok mindent, mielőtt bekövetkezhetne a tragédia.
- Hát igen, az eléggé nyugtalanító lenne, ha beleszeretne a lányodba. Akkor az eddig felépített terved romokba dűlne, és akkor a keresztlányom is nagy bajban lenne.
- De ez nem fog megtörténni, Fedorah. Tudom mit kell tennem, hogy továbbra is... - nem fejezte be a mondatott, mert azonnal a pisztolyt húzta elő, és a sötétségbe emelte a fegyverét. - Gyere elő - szűrte ki gyűlölködve a fogai között, majd értetlenül bámult az alacsony, vékonyka lányra. - Te az előbb is ott voltál. Mégis ki vagy?
Haruna önelégülten kacarászott. Vékony, térdig érő rózsaszín ruhája meglibbent, amikor elrugaszkodott a földről, s topánkája hangosan koppant a landolásnál. Kék szemei ravaszságot tükröztek a vadásznak, s megannyi fájdalmat, melyet a férfi ismerősnek vélt.
- Hogy én ki vagyok? - nyögte ki melankolikusan. - Nem ismersz fel, Sam? Hallottam a beszélgetésedet. A drága Cordelia tönkrement melletted. Most már felismersz? - vetett rá egy rémisztően sötét mosolyt, mire Sam az eszét elvesztve rontott neki.
- Ne merj a lányom közelébe menni! Ha meglátlak vele esküszöm, ott azonnal megöllek!
- Képes lennél rá? Nézd, ezt itt nem az én testem. Megtudnál ölni egy védtelen kislányt?
Haruna fölényes mosollyal az arcán, merő eleganciával ült fel az asztalra, csak arra várva, hogy még jobban felhúzza a férfit.
- Te átkozott... - szűrte ki a fogai között. - Mindent kiterveltél, igaz?
- Volt rá időm. Tudod, én most Haruna Misaki vagyok, amelyet senki sem tud megcáfolni. Egy lány vagyok a messzi Japánból, ahol a nagymamámmal éltem, míg ő meg nem halt. Zseniális, nem?
- És még rosszabb, hogy mindenki ártatlannak tart, de előttünk már lehullt az álarcod.
- Nem bánom, elvégre Sam, a te szavad itt semmit sem ér, és te Fedorah, nem tudsz mit tenni, hogy távol maradjak a keresztlányodtól, elvégre az igazgatónő mellettem áll.
- Minek köszönhetjük a látogatásod, Haruna? - kérdezte teljes bátorsággal a lila hajú nő, s az utolsó szót gúnyosan megnyújtotta. Nem hagyta, hogy a lány fölé kerekedjen.
- Én csak elszerettem volna mondani, hogy Sally miatt vagyok itt. Tudod, Sam, Ő az osztálytársam és a padtársam is egy személyben. Mindennap látom és olyan közel vagyok hozzá, hogy hallom a szívdobbanását, s megtudom állapítani, hogy már elég erős ahhoz, hogy átvegye a megérdemelt helyét.
- Ezt szeretnéd te. Aznap nem voltál itt, ezért nem tudhatod, hogy Cordelia mit akart Sallyvel, ezért azt sem sejtheted, hogy miért nem tudja majd sosem átvenni az örökségét. Fogadd el, vesztettél.
- Lehet... - sóhajtott a legkisebb beletörődéssel sem. - De ez ellen lehet tenni, csak akarni kell. Te pedig, drága Sam, még hallani fogsz felőlem, és ne feledd, nemsokára felébredek, és akkor minden kis piszkos tervedet romba dűtök... - s még abban a pillanatban eltűnt mindkettőjük szeme elől.
- Nyomorult... - suttogta dühében, s még jobban megmarkolta a fegyvert.
***
Egyedül sétáltam át a kerten. Megkértem Lisandert, hogy hagyjon magamra. Mivel egyedül maradtam, ezért előjött a komor énem, amely inden bánatomat a nyakamba zúdította. Ilyenkor nehéz volt minden lépést megtennem, mert a sírás határán még mozogni is alig tudtam.
A táj kopár volt. Továbbra sem éreztem annyira a hideget, ám tudtam, pokoli lehet az időjárás.
Eltekintetem a távolba. Mindent hó borított. Egyszerre volt gyönyörű és nyomasztó. S minden szépben ott a sötétség, s akkor, jelen esetben fekete anyagot láttam meglibbenni. Érdeklődően fordultam be a sarkon. Nem láttam senkit sem, ezért azt hittem, hogy képzelődök, amikor valami az tenyerembe hullott.
Egy fekete rózsaszirom volt. Furcsálva pillantottam fel, mivel az iskola elhagyatott szegletébe tévedtem. Nem féltem valamiért, de nem is repestem az örömtől, hogy ott vagyok.
Pár méterrel fentebb egy terasz húzódott. Felújítás alatt volt a hely, mivel a vámpírok bálja ott került volna megrendezésre. S akkor megláttam meglibbenni azt a fekete ruhadarabot. Kíváncsiságtól vezérelve másztam fel a közeli fára, majd onnan elrugaszkodva ugrottam a hatalmas erkélyre. Csodáltam azt az erőt, amelyet Lisander vérével kaptam meg. Eszméletlenül ügyessé tett, holott testnevelésből kegyelemből engedtek át félévkor, s pont emiatt a jegy miatt romlott le az amúgy kitűnő átlagom.
Nem láttam senkit sem, ezért halkan kinyitottam az erkélyt és a báltermet elválasztó ajtót. Láttam valakit. A szívem olyannyira megfájdult, hogy majdnem térdre rogytam, de erős próbáltam maradni. Megakartam pillantani, hogy ki áll ott, de eltűnt, viszont a nyomasztó érzés maradt. A hátam mögött lágy szellőt éreztem.
Megfordultam, s megpillantottam őt. Nem ismertem őt, sőt, olyan volt mint egy szellem.
Hosszú, hófehér hajzuhatagát pillantottam meg először, s kecses hátát. Megindultam akaratlanul is felé. Már féltem, és megbántam, hogy annyira kíváncsi voltam.
Fájt minden egyes lépésem, mert olyan volt, mintha tűkbe lépkedtem volna, s emellett a szívem hasogatott. Nem voltam a magam ura. Valaki más irányított, s mikor hátrafordult a fehér hajú nő, nem bírtam tovább. Erőteljes fájdalom hasított végig bennem, s a következő percbe a földre estem.
A titokzatos nő pedig felém indult...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése