12.fejezet

12.fejezet-Rejtélyes idegen

 

Mérgesen rohantam fel az irodákhoz. Keresztanyám percekkel ezelőtt ott állt a hatalmas oszlop csarnokban, engem lesve, miközben keresztbe tett nekem. Az akadémia ajtaját átlépve még mindig eltökélt szándékkal igyekeztem a tanári felé, ám aztán hirtelen a bizonyosságom, miszerint ő égette el a kezemben tartott levelet, hirtelen eltűnt. Minden egyes lépéssel, mintha elhomályosodott volna az emlékek, s az irodába becsörtetve mát csak álomnak tűnt, pedig igaz volt, ahogy az is, hogy ott álldogáltam, s kérdőn néztem rá. Egy tanárral egyeztetett, aki a gimiben is tanított, ő volt Mr. Faraize, a történelem tanárunk. Egy térképet nézegetve vitattak meg egyes négyzeteket, mikor kipirosodott arccal, mérges mimikával, és szikrázó tekintettel pásztáztam a két pedagógust.

- Mi a baj Sally? - nézett rám aggódóan keresztanyám.

Csendben figyeltem őt, s mélyen elgondolkodva tudtam csak felidézni, hogy mi is történt.

Egy messzi álomnak tűnt az egész, pedig kétségem sem volt afelől, hogy valóság volt minden.

- Mióta vagy itt? - kérdeztem meg hezitálva.

- Már elég régóta - válaszolta. - Már legalább két-három órája itt vagyunk.

A nyakamat tettem rá, hogy hazudik, de nem tudtam mit tenni. Egyetlen egy választásom volt, tiszta vizet önteni a pohárba. Ha mindent bevallok, talán minden megoldódik. Nem kell többé félnem attól, hogy valaki elkap, és barbár módon az utolsó csepp véremet is kiszívja. Végre rájöttem, hogy már a legelejétől így kellett volna cselekednem.

- Ma este hazajössz? Lenne egy fontos dolog, amelyet meg kéne beszélnünk.

- Persze kicsim, de jól érzed magad? Mostanában olyan sápadt vagy. Talán vérszegény vagy?

- Lehet, de most megyek. - léptem ki az ajtón elszontyolódva. Nem jó érzés kudarcot vallani, és tudni, hogy amelyet a hónapok alatt cselekedtem, az mind hiába való volt. - Este akkor találkozunk.

Búskomoran léptem ki az irodából, miközben a levél emlékei egy mélyebbre süllyedtek az elmémben. Hirtelen nem érdekelt az, hogy a nagymamám mit írt nekem, sem az, hogy este kitálalok keresztanyámnak. Semmire sem tudtam összpontosítani, mert valamiért hirtelen keserűség kapott el. Az irodasor hosszú folyosóján álldogáltam egyedül, elhagyatottan. Mélán pillantottam a tőlem jobbra elterülő íves ablak sorra. Kipillantottam rajtuk, mert onnan kiválóan lehetett belátni az udvart, s kíváncsiskodva pásztáztam a zöldellő területet, hátha látok- e valakit ezen időtájt, mivel tanítás után gyakran járkáltak arra ismerősök. Ám aznap senki sem volt kint, kivéve egyetlen egy személyt.

Lisander elgondolkodva meredt a jegyzetfüzetébe, miközben néha-néha felpillantott belőle, bizonyára várta a naplementét. Mivel néha én is szoktam írogatni, ezért tudom, hogy a naplemente ihletet ad. Legszívesebben leszaladtam volna a lépcsőn, és hatalmas ugrással termettem volna mellette, ám nem mertem ennyire vakmerő lenni. Az eltelt pár hónapban pár szót váltottam vele csupán, de valamiért annyira szimpatikus, és ismerős, hogy néha komolyan úgy érzem, már ezer éve találkoztunk.

 - Lisander? - állt meg előttem hirtelen valaki, akinek a hangját nem tudtam azonnal azonosítani. - Tetszik neked?

Hófehér tincsek ütötték fel előttem a fejüket. Az a lány állt mellettem, aki a levelet átnyújtotta. Már a padnál észrevettem ,hogy mennyire vékony, de az ablakpárkányra könyökölve a hibátlan arcát is jobban szemügyre tudtam venni. Nehéz volt elhinni, hogy ő is ember, mert még a járásában is volt egyfajta különlegesség, mint a vámpíroknál, ám maga a kisugárzása is erről tanúskodott, s csak egyedül a szeme volt a tekintete volt az, amely árulkodott az  igazságról.

 - Mi?! - eszméltem fel a kérdésére, melytől azonnal elpirultam.

 - Zavarba jöttél? Akkor már biztos, hogy igaz! - szemtelen mosoly kúszott fel az arcára, tehát csak szívatott, de ezt akkor még nem vette, észre. - Várj csak! De te nem Castiel barátnője vagy? - Erre a kérdésre viszont a pír még nagyobb lett, de mindemellett kíváncsiság íze lopta be magát lelkembe, amely azonnal el is felejtődött, mikor a lány ismét nekikezdett szívatásának.

 - Izé... - nyögtem ki nagy zavarban, mert bár egyik sem volt igaz, azért mégis volt valami közöm Castielhez.

 - Ugyan ne magyarázkodj! - veregette meg nevetve a vállamat. majd felmutatta jobb kezén a mutató és középső ujját. - Két vasat tartasz a tűzben, nem? - kacsintott - Ez nem semmi!

 - Dehogy is! - vágtam rá azonnal, majd az arcomat a hideg ablakpárkányra helyeztem.

 - Nyugi, csak viccelődtem veled. Nem gondoltam volna, hogy ennyire elpirulsz - nevette el magát -, csak jobb kedvre akartalak deríteni a levél miatt.

  - Te emlékszel a levélre? - emeltem fel azonnal a fejemet az ablakpárkányról.

 - Persze, hogy emlékszek. Egy öngyulladó levélről nehéz elfeledkezni. - jelentette ki, majd pár másodperccel később a szemei elkerekedtek. - Vagy talán nem magától gyulladt fel?

 - Valaki más állt a dolgok hátterében. Te is tudod, hogy itt milyen titok lappang, ugye?

 - A vámpírokra gondolsz? - bólintottam. - Én már azelőtt tudtam, mielőtt ide jöttem volna. A barátom itt dolgozik.

 - A suliban? - lepődtem meg. - Ő is tanár?!

 - Azt kéne még! - nevetett fel. - Övé itt a butik, ami a földszinten van.

Hirtelen eszembe jutott, hogy Rosát már egyszer láttam. Pár nappal ezelőtt Violával a butik fele sétáltunk, mikor a fehér hajú lány sírva szaladt ki onnan. Viola még meg is jegyezte: "vajon mi baja lehet Rosának?"

 - A múltkor láttalak ott. Sírtál, mikor kijöttél a butikból, de miért?

Rosa elgondolkodott. Az ablakon kinézve merengett el pár perc erejéig, mintha csak összeszedné mondanivalóját.

 - Tudod, itt nem minden édes és cukormázas, mint ahogyan a többi embernek tűnik, de ezt már megtapasztaltad, nem?

 - Már az első suli napomon - mosolyodtam el.

 Rosa hirtelen kinyitotta az ablakot, melyen hideg levegő áradt be. Azonnal összébb húztam magamon a kabátot, ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy felmelegedjek. A fehér hajú lány sárga szemeivel a padon ücsörgő Lisandert, aki még mindig írt a füzetébe, hiába ment le a nap. Bizonyára ő ugyanúgy látott, mint a verőfényes napsütésben, ha nem jobban.

 - Bárcsak Leigh kincsit is hallgatna az öccsére - sóhajtott komoran -, akkor lehet, hogy nem veszekednénk ennyit.

 - Leigh a barátod, ugye? - válaszul hümmögött egyet. - De ki az öccse?

Rosa arcon csapta magát, és nagyon úgy látszott, hogy hülyeséget kérdeztem tőle.

 - Nem tudtad, hogy Lisander az öccse?

a szemeim kikerekedtek, mikor meghallottam az előbbi dolgott, majd azon nyomban kínosan elnevettem magam. Rosa reakcióiból le lehetett volna szűrni az egészet, de én  hülye, vak módon észre sem vettem, és hülyét csináltam magamból.

 - Mindegy, folytasd.

- Nos, a vámpírok társadalma egészen bonyolult, és még én sem ismerem igazán, de egy biztos: Mi emberek a legalján vagyunk. Leigh és én ezen vitatkozunk állandóan. Régen, még a kapcsolatunk elején titokban találkoztunk mindig, de sajnos hamar utána járt a családja.

A lány szemeibe könnyek szöktek, miközben mesélt. Éreztem rajta, hogy legszívesebben zokogna, de tartotta magát, előttem legalábbis próbált nem sírni. Felrévedt a hideg, sötét égboltra, mintha csak tőle várná a választ mindenre, ám tudtam jól, sosem fog neki válaszolni. Rosa valamennyire hasonlított rám. Nekem nem volt barátom, és az akkori érzéseim szerint még nem voltam szerelmes, de a vívódás az emberek és vámpírok közötti világgal hasonló volt. Sokan hozzám sem szóltak, vagy lenéztek, mert más voltam, mint ők. Ivy sokszor mondogatta, hogy ne foglalkozzak ezekkel a dolgokkal, mert lényegtelen, de ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

 - Akár mit is teszek, én sosem leszek vele egyenrangú, és emiatt mi sosem lehetünk boldogak, még akkor sem ha vért fogok könnyezni. Hiába sírom végig a napokat, attól nem lesz jobb, így jobb beletörődni mindenbe, de tudom jól, hogy Leigh is hasonlóan érez, mint én. Mikor a véremet szívja, érzem az ő keserűségét is.

 - Azt érezni lehet? - ocsúdtam fel hirtelen - Minden esetben ez történik?

 - Igen. - mosolyodott el sejtelmesen, de én már nem figyeltem rá.

Elgondolkodva meredtem ki az ablakon, egyenesen az udvarra, ott ahol általában Castiel szokott lenni, de nem volt ott. Két hónapja nem kereset, s ez az bizonyította, hogy már nem fog zaklatni, bár nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír számomra. Már tudtam, hogy a harapása után miért éreztem magam annyira komornak és szomorúnak. Azt hittem, hogy én vagyok ennyire melankolikus mostanában, de Rosának köszönhetően rájöttem, hogy nem. Valamiért Castiel gondterhelt, és szomorú volt, és ezt kíváncsi énem nem hagyhatta úgy levegőben lógni. Utána akartam nézni a dolgoknak, ezért nem volt más dolgom, minthogy megkeresni a vörös hajú srácot, mert tudtam jól, mivel tudom jobb kedvre deríteni.

 - Megértettem Rosa, hogy mit akartál mondani  - mosolyodtam el. - Mi csak itt egy kis porszemek vagyunk, akik nem számítanak, de mond csak, ha mi nem lennénk itt, akkor minden ugyanúgy lenne? Ha te nem lennél, akkor Leigh ilyen lenne? Nem befolyásolnák a szülei? Szerintem úgy is kibékültök majd, ezért ne rágódj a dolgokon! - veregettem meg a vállát biztatóan.

 - Hát ha te nem lennél, akkor biztos, hogy nem így állnának a dolgok, dehogy miért, az titok. - kacsintott - Most viszont megyek! Meg kell keresnem a barátomat. - azzal pedig elfutott, én pedig mosolyogva néztem utána.

Az ablak előtt lévő fa egyik ágán egy fehér holló végig ott ácsorgott, és nézett ránk, mely a lány távozása után nem sokkal elröppent, ám még előtte vetett rám egy pillantást, bár mondjuk ezt lehet, hogy képzeltem, mert a madarak nem szoktak hallgatózni, ahogyan leskelődni sem. Bátran néztem ki az ablakon, majd az egyik fa tövében megláttam őt, úgyhogy muszáj volt beszélnem vele. Elindultam a sötét folyosón, hogy végre úgy cselekedje, ahogyan a régi, önzetlen Sally tett volna. Kész voltam feláldozni magamat...

***

 - Csodálatos! - nevetett fel egy friss, üde hang. Az apró termetű lány szinte kiugrott bőréből, s a boldog kacarászására a két kimonós lány is előjött.

 - Mi történt úrnőm? - sandított rá kíváncsian a hosszú barna hajú lány.

 - Mei, Shizu, döntésre jutottam! - állt fel a fotelból a lány. - Nem várok tovább, a következő félévtől a Sweet Amorisba akarok járni.

A két lánynak az álla majd' leesett a hír hallatán. Nem akartak ellenszegülni  az úrnőjük parancsának, de az eszük azt súgta, nem lenne még szabad felfedni magukat. Mei gondterhelten túrt bele hosszú, barna hajzuhatagába, miközben azon töprengett, hogyan kéne a tudtára gazdájának, hogy a végzetébe rohan.

 - Úrnőm, ez még lehetetlen. A teste még nem egészen fogadta el...

 - Dehogy nem! - csattant fel - Soha nem éreztem még ilyen jól magamat!

A lány ott állt alacsony termetével a szoba közepén. Kék szemei csillogtak az elszántságtól, majd nem törődve szolgája tanácsával önfeledten táncba kezdett. Derékig érő halovány rózsaszín haja vele együtt pördült. Hosszú évek múltán végre azt csinálhatott, mert nem volt bezárva. Láthatta a felkelő napot, a vakító lángcsóváit, ahogyan a hold csodálatos, éltető halovány fényeit is. Újra élőnek tudhatta magát, melyet már réges-régen nem érzett benn, a sötétségben.

 - Ha törik, ha szakad, én oda fogok járni. - szólalt meg, majd a hirtelen jókedve tovaszállt. - Nem hagyom, hogy bárki is megakadályozzon a tervemben, még azaz átkozott Sam Raven sem tudja, hogy vissza tértem.

A szobában sorakozó pezsgős poharak mind-mind összetörtek a lány haragjától. Elmélkedve sétált fel és alá, miközben fekete ruhája, s rózsaszín haja csak úgy hullámzott körülötte. Az ablak üvege is megrepedt, mikor csak a férfira gondolt, de aztán azon nyomban ismételten felnevetett.

 - Alig várom, hogy Sam meglepődött arcát lássam, és megfizessek mindenért, amit velem és vele tett.

 -  A kisasszonyra gondol? - szólalt meg a hallgatag Shizu, mire a lány bólintott.

 - Igen. - válaszolta fájdalmasan, majd a két kimonósra sandított. - Mei, Shizu, most döntsetek. Veletek, vagy nélkületek, de megteszem, amit tennem kell.

Válaszul a két szolga meghajolt, majd úrnőjük kacarászva felkapott az asztalról egy még ép pezsgős poharat, melyben volt valami. Felhajtott az egész italt, majd a poharat elemelve a szájától egy kósza vércsepp fojt le ajkán, melyet élvezetesen lenyalt.

 -  Alig várom, hogy újra találkozzunk  Sally Raven - azzal pedig boldogan felnevetett, miközben kék szemeiben izgatottság csillant meg.

12.fejezet vége