28.fejezet
-
Báli galibák 5.rész - Ismerlek téged!
- Főnök, elmehetnék egy kis időre? - lépett be a sötét, mélabúval telt szobába a maszkban bujkáló fiú.
Sam Raven úgy nézett rá, mintha csak egy viccel kecsegtette volna őt ifjonc munkatársa, ám nem törődve a fiú kérésének ismét az ablakra szegezte tekintetét.
- Hol érzed magad fiam? Ez itt nem egy piac, ahol árulnod kell, hanem életeket kell óvnod. Nem mehetsz sehova sem!
- Ó, a francba, pedig látni akartam őt... - sietett ki komoran a cseppnyi helyiségből, hogy újra a megszokott helyen szobrozódjon, ám Sam szavai visszacsalogatták őt.
- Mégis kit akarsz olyan bőszen látni? - tette fel a nyilvánvaló kérdést, és még mielőtt kiejtette volna a lány nevét a ifjonc, a kissé megviselt arcú vámpírvadász elmosolyodott. Már tudta, hogy mit fog válaszolni.
- Sallyt. - válaszolta kemény hangon, úgy ahogy egy vadásznak kell. Ellentmondást nem tűrő, kemény, meginoghatatlan hangnemben kellett válaszolni, legyen az bármely csekély kérdés. - Már annyit mesélt róla, és az elmúlt hónapokban már alig vártam, hogy eljöjjön ez a vacak bál, de még egy pillanatra sem láttam itt. Talán lemaradhattunk valamiről?
Sam ereiben megfagyott a vér. Haruna Misaki szavai csengtek a fülében. Bántották, megalázták őt, és nem volt ott, hogy megvédje. A gyomra morzsa nagyságúra zsugorodott a bűntudattól, és attól is, hogy fogalma sincs arról, hogy merre császkálhat. A legbosszantóbb dolog viszont az a gondolat volt, hogy hőn szeretett s dédelgetett lánya egy vámpírral van. Egy olyan lénnyel, akiket a világon a legjobban megvett, s az aggodalom emiatt szinte majd' megfojtotta.
- Mond csak fiacskám, tudod te egyáltalán hogy néz ki a lányom? - a fiatalabbik csak határozottan bólintott.
Hogyne ismerné föl! Az utóbbi két hónapban egyre élénkebben ragyogott fel előtte a lány pirospozsgás mosolygós arca, tűegyenes, csillogó narancs tincseit, valamint rikító smaragdzöld szemei. Tisztán hallotta selymes hangját és érezte bőrén forró ölelését. Tudta mitől fél, mitől vidul fel, mi az a dolog amit szívesen elfogadna, vagy éppen elutasítana. Tudta a kedvenc zeneszámát, elvégre ő is imádta azt a kellemes ám de kemény rock bandát.
- Akkor menj és keresd meg, de figyelmeztetlek, a maszkod nem veheted le. Nem mondhatod el a nevedet és éppen csak annyit beszélj amennyit kell. Nem ismerhet fel téged ha már találkoztatok, sőt! Sosem tudhatja meg, hogy mit keresel ezen a bálon. Engem pedig ne említs, mert azt hiszem, téged is páros lábbal rúgna ki az egész bálról.
- Értettem főnök! egyezett bele, majd a hatalmas tömegben elvegyült.
Mondhatni, minden női szempár rászegeződött, mivel az ifjonc vámpírvadászt nem lehetett a nem észrevenni. Magas volt és derék. Két válla igencsak széles volt, valamint az öltöny jól kiemelte izmos felső testét. Sötét haja egyszerűen simult le majdnem a válláig, s a markáns arcát eltakaró maszk mögül csak úgy csillogott gyönyörű zöld szempárja.
A legtöbb csinos lány összesúgott a háta mögött, mert bár tudták, hogy kicsoda is, de nem tartották tőle, sőt! Vonzónak tartották a vámpírvadászt, mivel némi veszély lengte körül egész lényét, egyszóval ellenállhatatlan volt bármely nő szemében. Viszont a fiú nem vette őket észre, mivel szemei állandóan egyetlen egy személyt keresett. Nem látta sehol sem, pedig felment az emeletekre valamint benézett a környező szobákba, ám semmit sem talált, amely nyomra vezethette volna. Pedig látni akarta őt és ismét beszélni vele, na meg persze elmondania mindazt, amelyre rájött.
Komótosan tántorgott ki a meleg bálteremből, hogy kicsit lehűtse magát. Hirtelen hátulról valaki beleütközött, s már fordult is volna meg, hogy jól megmondja a magáét, mikor ismerős parfüm illant ütötte meg az orrát.
- Elnézést! - tört át a hűvös csenden a fiúnak igencsak kellemes s ismerős női hang. Szinte abban a másodpercben megfordult, hogy beazonosítsa őt, s amint meglátta őt, megszegte az egyik szabályt.
- Sally... - suttogta mély s erős hangján, melyre a lány is felkapta a fejét.
***
- Egy gyors telefont el kell intéznem, de megígérem, hogy igyekezni fogok. Addig osonj ki a főkapuhoz, a portás kienged majd minket... - nyomott az ajkamra egy csókot Castiel, majd eltűnt a sürgő-forgó tömegben.
Még meg kellett szoknom az ehhez hasonló köszönéseket, ahogyan azt is, hogy fogja a kezemet, bár úgy éreztem, nem fog nehezemre esni. Izgatottan indultam ki a hatalma teraszajtón, ahol majd leakartam mászni, ám nem figyeltem magam elé, mivel Castielt kutattam mindhiába. Lövésem sem volt, hogy hova mehetett telefonálni. Én szerencsétlen pedig az első embernek nekimentem és csak remélni tudtam, hogy nem öntött magára semmit sem.
- Elnézést! - kértem még abban a minutumban bocsánatot, mire az idegen megfordult. Meglepődtem a hatalmas test látván. Legalább két fejjel magasabb volt tőlem, Arcát maszk fedte, de még ennek ellenére is jól kivehető volt gyönyörű zöld tekintete, amely valahonnan olyannyira ismerős volt.
- Sally? - suttogta hitetlenül maga elé. Mély baritonját nem tudtam sehová sem tenni, mégis volt benne valamiféle kisfiús báj, ami viszont valahonnan rémlett, csak sajnos lövésem sem volt, hogy honnan...
- Elnézést, de nagyon hasonlít valakire...véletlenül nem ismer engem?
A fiú hátrált két lépést. Látszott rajta, hogy ő is hasonlóan vélekedik, ám nem szólt semmit sem, mintha akadályozná valami a beszélésben. Azt hittem, hogy elmegy mellettem, mintha nem is ismerne, ám ehelyett ismét felém lépett, és átkarolt. Pironkodva dermedtem meg és reméltem Castiel nem ebben a pillanatban fog betoppani, s hál' istennek még hírmondója sem volt akkor a vörösnek.
- Annyira hiányoztál... - suttogta, majd elengedve végigsimított az arcomon lágyan s gyengéden. Szemében érthetetlen csillogás tükröződött, mintha óvni akart volna...
- Elengedne, kérem... - utaltam a csuklómon nyugvó kezéről, s kizökkentve abból az euforikus állapotból, zavartan távolodott el.
- Elnézést, összekevertem valakivel... - válaszolta ridegen - További szép estét...
A sötétségbe betörő halvány fény miatt megcsillant zakója mögüli apró résen a fegyvere. Először ledöbbentem a pisztoly láttán, majd felocsúdva a kábulatból indultam utána.
- Maga...vámpírvadász? - feleltem zavartan, mire a fiú rezzenéstelen arccal fordult vissza, majd kegyetlen hangnemmel válaszolt kérdésemre.
- Nem egyértelmű? - gúnyolódott rajtam - Most pedig eresszen utamra, elegem van mára a hozzáhasonló lényekből...
- Téved! - kiáltottam utána - Én ember vagyok! - de nem hallgatott meg, hanem elvegyült a hatalmas tömegben.
Mégis ki lehetett az a fiú? Honnan volt annyira ismerős s a legfontosabb, vajon ő honnan ismerhet? Nem emlékeztem egy hozzá hasonló emberre a régi városomból s még egyetlen egy vámpírvadásszal sem akadt össze a bajszom, persze apát leszámítva. Akkor mégis honnan?
- Hát itt vagy? - érintette meg a vállamat hirtelen Castiel, melytől ijedtemben megugrottam.
- Ne ijesztgess... - nyögtem ki, miközben minden egye másodpercben nagyokat kortyoltam a friss oxigénből. - Majdnem szívrohamot kaptam.
Ő csak kinevetett. Megvillantotta hófehér fogsorát, amely természetes állapotában díszelgett, tehát nem akart kihasználni, és megint csak a véremért hajkurászni. Lenyűgöző mosolya elkápráztatott, mert az volt a legelső alkalom, hogy semmiféle kétség vagy félelem nem volt bennem, csupán a kölcsönös bizalom s szeretett. Azt a mimikát sosem felejtettem el...
- Nyugi, inkább pattanjunk innen, mert az előbbi vadász igencsak furán viselkedett veled - utalt az előbbi jelenetre, amelynek hatására elpirultam.
- Ismer engem, de nem mondta meg hogy honnan... - válaszoltam, miközben levetettem az erkélyről az egypár magassarkúmat, majd utána szökkenve vettem újra fel. A két méternyi magasságú erkélyről nem volt már nagy kunszt levetnem magam, ám mielőtt...megtörtént volna a baleset biztos féltem volna. Önkéntelenül is felötlött bennem Lisander, aki titkokat rejtegetett. Biztosan sok problémája adódhatott a származásával kapcsolatosan, és nagy feladat lehetett számára, hogy biztonságosan elfedje igazi mivoltját. Emlékeztem a vérére, és arra a perzselő s maró érzésre, mikor a torkomon csordult le. Egyszerre éreztem magam erősnek s gyengének. Igazi csodának tartottam, hogy ilyen nagyhatalma legyen valakinek miközben nem él vele vissza, viszont minden ereje mögött hatalmas mélabú rejtőzött. Valamit titkolhatott, amelyet nem akart elmondani nekem, ám gyanúját átadta rám. Az a fiú maga volt a nagy betűs rejtély, ám nem tudtam akkor, abban a helyzetben rágondolni, mivel Castiel meleg s hatalmas keze gyöngéden fonódott össze az enyémmel. Így mégis hogy lehetett gondolni bármire is? De nem is bántam, hosszú idő után újra boldognak éreztem magamat, és csak ez számított.
A távolból egy aranyos nevetés tört fel az iskolából. Haruna csilingelő hangja szűrődött ki, ahogyan egy maszkos emberrel beszélgetett. Visszatekintve csakis cinóber piros szemei látszódtak. Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mégis milyen meglepetésekkel szolgálhat mindenkinek. S csak egy valami ragadt meg az akkori rózsaszín tincses lányból. Sunyi, alattomos és félelmetes személy lapul mögötte, aki vadászik valakire. Most már tudom, ő hosszú-hosszú idő óta várt rám, úgy, hogy én nem tudtam róla. Emellett pedig még az emlékeimet is elvette tőlem egy időre. Tudtam, közeledik az elszámolás napja, amely mindenki számára fájdalmas meglepetéseket tartogatott...
- Sally? - suttogta hitetlenül maga elé. Mély baritonját nem tudtam sehová sem tenni, mégis volt benne valamiféle kisfiús báj, ami viszont valahonnan rémlett, csak sajnos lövésem sem volt, hogy honnan...
- Elnézést, de nagyon hasonlít valakire...véletlenül nem ismer engem?
A fiú hátrált két lépést. Látszott rajta, hogy ő is hasonlóan vélekedik, ám nem szólt semmit sem, mintha akadályozná valami a beszélésben. Azt hittem, hogy elmegy mellettem, mintha nem is ismerne, ám ehelyett ismét felém lépett, és átkarolt. Pironkodva dermedtem meg és reméltem Castiel nem ebben a pillanatban fog betoppani, s hál' istennek még hírmondója sem volt akkor a vörösnek.
- Annyira hiányoztál... - suttogta, majd elengedve végigsimított az arcomon lágyan s gyengéden. Szemében érthetetlen csillogás tükröződött, mintha óvni akart volna...
- Elengedne, kérem... - utaltam a csuklómon nyugvó kezéről, s kizökkentve abból az euforikus állapotból, zavartan távolodott el.
- Elnézést, összekevertem valakivel... - válaszolta ridegen - További szép estét...
A sötétségbe betörő halvány fény miatt megcsillant zakója mögüli apró résen a fegyvere. Először ledöbbentem a pisztoly láttán, majd felocsúdva a kábulatból indultam utána.
- Maga...vámpírvadász? - feleltem zavartan, mire a fiú rezzenéstelen arccal fordult vissza, majd kegyetlen hangnemmel válaszolt kérdésemre.
- Nem egyértelmű? - gúnyolódott rajtam - Most pedig eresszen utamra, elegem van mára a hozzáhasonló lényekből...
- Téved! - kiáltottam utána - Én ember vagyok! - de nem hallgatott meg, hanem elvegyült a hatalmas tömegben.
Mégis ki lehetett az a fiú? Honnan volt annyira ismerős s a legfontosabb, vajon ő honnan ismerhet? Nem emlékeztem egy hozzá hasonló emberre a régi városomból s még egyetlen egy vámpírvadásszal sem akadt össze a bajszom, persze apát leszámítva. Akkor mégis honnan?
- Hát itt vagy? - érintette meg a vállamat hirtelen Castiel, melytől ijedtemben megugrottam.
- Ne ijesztgess... - nyögtem ki, miközben minden egye másodpercben nagyokat kortyoltam a friss oxigénből. - Majdnem szívrohamot kaptam.
Ő csak kinevetett. Megvillantotta hófehér fogsorát, amely természetes állapotában díszelgett, tehát nem akart kihasználni, és megint csak a véremért hajkurászni. Lenyűgöző mosolya elkápráztatott, mert az volt a legelső alkalom, hogy semmiféle kétség vagy félelem nem volt bennem, csupán a kölcsönös bizalom s szeretett. Azt a mimikát sosem felejtettem el...
- Nyugi, inkább pattanjunk innen, mert az előbbi vadász igencsak furán viselkedett veled - utalt az előbbi jelenetre, amelynek hatására elpirultam.
- Ismer engem, de nem mondta meg hogy honnan... - válaszoltam, miközben levetettem az erkélyről az egypár magassarkúmat, majd utána szökkenve vettem újra fel. A két méternyi magasságú erkélyről nem volt már nagy kunszt levetnem magam, ám mielőtt...megtörtént volna a baleset biztos féltem volna. Önkéntelenül is felötlött bennem Lisander, aki titkokat rejtegetett. Biztosan sok problémája adódhatott a származásával kapcsolatosan, és nagy feladat lehetett számára, hogy biztonságosan elfedje igazi mivoltját. Emlékeztem a vérére, és arra a perzselő s maró érzésre, mikor a torkomon csordult le. Egyszerre éreztem magam erősnek s gyengének. Igazi csodának tartottam, hogy ilyen nagyhatalma legyen valakinek miközben nem él vele vissza, viszont minden ereje mögött hatalmas mélabú rejtőzött. Valamit titkolhatott, amelyet nem akart elmondani nekem, ám gyanúját átadta rám. Az a fiú maga volt a nagy betűs rejtély, ám nem tudtam akkor, abban a helyzetben rágondolni, mivel Castiel meleg s hatalmas keze gyöngéden fonódott össze az enyémmel. Így mégis hogy lehetett gondolni bármire is? De nem is bántam, hosszú idő után újra boldognak éreztem magamat, és csak ez számított.
A távolból egy aranyos nevetés tört fel az iskolából. Haruna csilingelő hangja szűrődött ki, ahogyan egy maszkos emberrel beszélgetett. Visszatekintve csakis cinóber piros szemei látszódtak. Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mégis milyen meglepetésekkel szolgálhat mindenkinek. S csak egy valami ragadt meg az akkori rózsaszín tincses lányból. Sunyi, alattomos és félelmetes személy lapul mögötte, aki vadászik valakire. Most már tudom, ő hosszú-hosszú idő óta várt rám, úgy, hogy én nem tudtam róla. Emellett pedig még az emlékeimet is elvette tőlem egy időre. Tudtam, közeledik az elszámolás napja, amely mindenki számára fájdalmas meglepetéseket tartogatott...
