A végzeten túl-1.felvonás-késés

A végzeten túl 1.felvonás
Késés

A nyugalom legfinomabb mozdulataival bújtam fele a hollófekete iskolai egyenruhám kabát részébe, miközben észre sem vettem, hogy a kétszárnyú ajtón besompolygott Lysander. A hatalmas bézs színű falakkal határolt, finom ízlésű nappaliban olyan nyomasztó magány áradt szét, mint még soha. Csend honolt, olyan némaság, amely leginkább a temetőkben szokott sátrat verni. S ezt kényelmes hangtalanságot a telefon üzenetrögzítője szelte ketté.
 - Üdv, ha ezt az üzenetet hallja, akkor Sophie Cross kisasszony házon kívül van... - csendült fel Lysander mély hangja a szerkezeten át - Ha valami fontos mondani valója van, akkor kérem, hogy a sípszó után hagyjon üzentet...
Fittyet hányva nyúltam a vörös karszalagomért, amely a törtfehér színű kanapén hevert, s mindeközben még akkor sem vettem észre a mögöttem álló démont. Először csak vizslattam kristálykék tekintetemmel a vörös árnyalatát játszó finom anyagot, amelyen egy egyedi embléma állt. Egy Vastag fekete kontúrral keretezett szürke N betű volt rajta, melynek felfelé kunkorodó szárát egy C betű keresztezte. Night Class, vagyis a nagy titokban tartott speciális osztály, amelybe ördögűzést tanítanak. A Sweet Amoris szalagját felhelyeztem a bal felkaromra, és már indultam keresni egy hajcsatot, mikor az előbb felcsendült férfi hang immáron élőben szólalt meg.
 - Nem óhajt rá válaszolni?
Megborzongtam a váratlan meglepetéstől, és már szórtam volna rá a rosszmájú megjegyzéseket, mikor az üzenetrögzítő sípszója után felcsendült egy kissé reszelős mély hangtónus.
 - Drága Sophie, rég beszéltünk, nem gondolod?
 - Bácsikám? Mi ügyben kereshet ez megint? - néztem rá Lysanderre, hátha van valami sejtése, de nem volt. Talán akadhatott valami ötlete, ám azt mélyen eltitkolhatta előlem, mert semmit mondó mimikája az valóban semmit mondó volt. Ha azt mondtam volna, hogy ég a ház, akkor valószínűleg ugyanolyan fapofával intézkedett volna.
 - Képzeld, ma kaptam egy felettébb furcsa hírt...- ezzel pedig megszakadt a hang, mivel kihúztam a szerkentyűt.
 - Jobb ha ezzel inkább iskola után terhelem magamat, mivel ma kell a legjobb formámat hoznom.
 - Hogy megint eltiporja az ellenségeit? - tette hozzá csípősen, mire elégedett vigyor ült ki arcomra.
 - Igen, azért... - vágtam büszkén a képébe, majd intettem, hogy induljunk, mert hosszú az út, az idő pedig oly kevés, főleg az én esetemben...



Ahhoz, hogy eljussunk a Sweet Amorisig le kell fordulni 5 percnyi autókázás után egy nem annyira forgalmas utcába, amely egyenesen a főtérre vezet. Általában emberek hatalmas tömege álldogál a buszmegállóba várva, hogy a hatalmas ódon járgány beguruljon. Hófehér egyenruhák sokasága virított ki a tömegből, mely jelezte, Sweet Amorisos diákkal néz szembe valaki. Ami az én véleményemet illeti, nem érdekeltek ezek a személyek, mivel szinte soha, semmi értelmeset nem csinálnak. A normális osztályba tartozó diákok normális tanmenet szerint tanultak, míg mi, a speciális osztályba tartozóak, kaptuk meg a Sweet Amoris sötét tudását, az ördögűzést. Érezzük, látjuk s halljuk azokat a kellemetlen kis lényeket, amely a világunkba törnek fel. Néha emberekbe költözve garázdálkodnak, míg megesik, hogy saját alakot öltve próbálnak mindenhol kárt tenni. Ők a fattyak, amelyeket nekünk, a kiképzett személyeknek kell megsemmisítenünk. Minden esetre, számomra tökéletes munka, mert engem senki és semmi sem tud meghatni, egyszóval kegyetlen vagyok,
 - Már most gyülekeznek... - sóhajtottam unottan, majd a sofőrömre sandítottam. - Esküszöm, Lisander, veled csak a gond van...
Nem válaszolt, csak pironkodva elfordult. A csudába is! Remek színész volt! Képes volt eljátszani az ártatlan, szégyenlős fiút, mikor eközben rendületlenül jót mulatott rajtam, és a bosszúságomon.
 -Viszont sokszor hasznunkra vált ez a kis kellemetlenség, nem?
 - De - vallottam be a nyilvánvaló tényt.
Az iskola elé érve az iskolába járó lányok éhező vadként pásztázták, hogy mikor szállunk ki végre, s mikor ez megtörtént, rájöttem, hogy egy év után jobb ha megszokom, mert ezek a személyek sosem fogják megunni Lysandert.
Az úgymond régi rajongók egyenként visítottak fel, mint a fába szorult férgek, míg az újoncok kissé pironkodva s csodálva vizslatták hű szolgámat, aki örömmel villogott előttük. Bizony, a démonok képmutató lények az biztos, viszont Lysander nem játszotta túl a szerepét, hanem a maga természetes színésztudásával teljesen elhitette mindenkivel, hogy önzetlen gondoskodással tart velem.
 - Az iskola végéig tart igényt a szolgálataimra,, kisasszony? - pillantott rám ravaszul, miközben segített kikászálódni a hatalmas hófehér autóból.
 - Nem, Lysander, az iskola végeztéig szabad vagy, viszont pontban három órakor elvárom, hogy itt legyél. - feleltem a lehető legfagyosabb jeges közönnyel.
A démon bólintott, majd a kocsiba szállva elhajtott a Sweet Amoris elől. A sok balga lány egyszerre visított fel, mikor Lysander mosolyogva köszönt nekik. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mégis hogyan lehet ennyire megszállottan rajongani valakiért.
Csodálkozva meredtem a hatalmas épületre, melyben annyi sötét és titkos dolog rejtőzik. A hófehér egyenruhás diákok még legvadabb álmukban sem gondolnák, hogy a speciális Night Class valójában messze nem a normál anyagot tanulja. Sokszor megfordult a fejemben, hogy mégis milyen lehet normálisan élni démonok és egyéb varázslatok nélkül, Éreznék valamit az élet iránt, ha családom lenne, ahol boldog vagyok? Nem, a végzet furcsa fintora évekkel ezelőtt megpróbált megölni, és ha én nem lettem volna a magam  sorsának kovácsa már nem élnék. Igen, én Lysandert választottam akkor s ott, mikor a boldogság kapuja várt, mert nekem itt még dolgom van, és majd ezek után csupán egy semmi leszek, aki szenvedni fog az űrben, amíg az idő pereg. Örökre...
 - Sophie! - ugrottak hátulról a nyakamba, s nem kellett nagy ész ahhoz, hogy a hangjáról, valamint édeskés parfümillatáról felismerjem őt.
Rosa kanárisárga szemei boldogan csillantak a kora reggeli napsütésben, miközben nem tudott betelni boldogságával. Tőlem csupán egy "üdv" kifejezést kapott, amelyet hatalmas öleléssel jutalmazott. Sokszor elrévedtem már azon tényen, hogy talán van benne valamiféle démoni dolog már csak a szemeiből kiindulva, egészen a fura túlpörgő temperamentumáig. Túlságosan pontos volt és sebes, ez pedig nem egy emberre jellemző.
 - Idén nekünk kell selejtezni, nem? - tette fel a számomra igencsak érdekes kérdést tíz perc múltával a lány, mikor már kezdett megnyugodni.
 - De. - feleltem szűkszavúan, majd kissé megigazítottam a fekete egyenruha felsőjét, a karján díszelgő vörös szalagot pedig fentebb tűztem, mivel lecsúszott valahogy a könyökhajlatáig.
 - Hú, köszi! Késésben voltam és csak úgy magamra kaptam az egész egyenruhát.
 - Nincs mit, de most jobb lenne a mi szárnyunkba menni. - céloztam a nézőközönségünkre, mivel a hatalmasa fehér ruhás kavalkádban igencsak kitűntünk, melyet jól meg is néztek.
 - Viola?
 - Később jön, nem akar jelenetet rendezni a nappalisok előtt.
S hogy miért voltunk éjszakai tagozat? Egyszerű, mint az egyszer egy: Este melózni mentünk. Akkor tudtuk elmélyíteni azt a tudást, amelyet nap közben szereztük. Ezzel viszont dupla annyit töltöttük tanulással, mint a nappalisok.
Átgyalogolva a nappali tagozatos szárnyon egy kisebb fajta kertbe tévedtünk. Ide bárki lejöhetett társalogni, vagy pihenni, ám a mi csapatunk inkább előnyben részesítette a csupán két emeletes melléképület tetőjét. Itt nem hallott vagy látott minket senki sem. Az a hely varázslatos volt, mivel mindig pontban délben egy fehér holló röpült fel hozzánk, valamint mindent láttunk ami lent történt. Jót derengtünk a lányok gyerekes veszekedésein, a "nagy" szerelmi viaskodásokon vagy csupán az erőltetett menőségen, melyet néhány az évfolyamunkra járó fiú színlelt. Viszont leginkább komoly és mély dolgokat vitattunk meg.
 - Sophie! Rosa! - kiabáltak a hátunk mögül kórusban. Armin és Alexy volt úgymond, a csapatunk lelkei. - jó titeket újra látni! - értek oda elénk, majd míg Armin intett köszönése jeléül, addig Alexy szorosan a nyakunkba borult, majd mikor már kiszorította belőlünk az életet jól végigmért mindkettőnket.
 - Úristen, Sophie! - hüledezett Alexy, melyet csak egy unott sóhajtással jutalmaztam. A hátam közepére sem kívántam őt abban a helyzetben, mivel állandóan a bácsikám telefonhívásán járt az eszem. Mikor ő telefonált, akkor általában hatalmas kalamajkába keveredtünk Lysanderrel, melyből igencsak különös módon menekültünk ki. - Hallod amit mondok?
 - Nem, elgondolkodtam, de ismételd el, ha akarod.
 - Ez az a kegyetlen és hidegvérű Sophie, akit szeretek! - mosolyodott el - Azt mondtam, hogy a szünet alatt nőtt a melled!
Megrándult a szemöldököm, és a kezem ökölbe szorult, ám nem ütöttem meg, csak a lehető lejegesebb tekintetemmel fordultam felé
 - Mit mondtál az előbb? - válaszoltam a világon a legkimértebb, ám de fenyegető hangszínben.
 - Semmit... - hátrált el tőlem, mire Rosa elnevette magát és elhurcolta a kék hajú srácot.
Igen, észrevettem, amit Alexy mondott. Hülyén hangzik, de nagyon nem örültem neki, mivel az az átkozott a mellkasomra véste rá a jelét még tíz évvel ezelőtt, és az idő teltével a mellemen kötött ki az ötágú csillag. Nincs rosszabb ha kitudódik a félten őrzött titkod, főleg az én életemben. Egy lány, aki a démonűző szakon lepaktál az ellenséggel. Mit ne mondjak, eléggé röhejesen hangzik s akárhányszor gondoltam erre, hasonlóképpen éreztem magam.
Az óra pontban nyolcat ütött, s az ezüst csengő csilingelve kelt életre jelezve, itt a ideje elkezdeni az órát. Szerencsére két nappal ezelőtt lezajlott az évnyitó, ezért az újoncok aznap végre megmutathatták, hogy miért is vették fel őket ebbe az iskolába.
 - Csendet kérek gyerekek! - lépett ki a tömegből Mr. Faraize. A magas szikár tanár tetettet szigorral az ercán fordult a tömeg elé,  melyen elmosolyodtam, mivel egy cseppet sem volt vaskalapos, sőt! Kedves volt, és igazán társasági személy, aki nagyon sok esetben engedett a diákok marhaságainak, persze nem az óra rovására. Amit követelt azt megtanulta mindenki, ám ettől eltekintve igazán szórakoztatóak voltak a tanórái. - A mai napon hivatalosan is a Sweet Amoris tanulói vagytok. A speciális osztályok, mint ahogy tudjátok, démonűzésre szakosodnak, ezzel védelmezve a világunkat. Nagy felelősséggel jár ez, mert nem csak a saját életetek, hanem akár több ezer vagy millió ember lelke lehet majd a kezeitek között, ezért kiemelkedően fontos itt a figyelem valamint a magatartás. - kezdett bele a megszokott szövegébe, miközben a vonásai egyre keményebbé váltak. Mi, a régebbi diákok csak magunkban nevettünk, miközben a gólyák megszeppenve figyelték a beszédet. Mr.Faraize elmosolyodott. - De ezek az évek lesznek a legszebbek, rengeteg kalanddal, bulikkal és szórakozással! - itt már a tömeg fütyült és ujjongott a tanár lelkesítő beszédétől. - Köszönöm, szépen gyerekek, most pedig felszeretném kérni Cross kisasszonyt, hogy ismertesse a beosztást.
A magam laza járásával léptem a tömeg elé, hogy mindenkit a helyére tereljek, mivel egy kisebb hiba miatt törlődött az osztályok névsora, és ez a mostoha feladat pont rám maradt.
 - Remélem senki sem dobta el a kapunál kapott kártyákat, mivel azokkal tudtok bejelentkezni majd az osztályotokba. Mindenesetre, ha valaki megtette remélem emlékszik, hogy mi volt azon a lapon, mivel akkor képtelen lesz megvárni a besorozás végét, amely megsúgok, pokoli hosszú. - pásztáztam át a tömegen, miközben állandóan a barátaimon állapodtam meg, akik leghátul állva egy kisebb cirkuszt csináltak. Bár mosolyogni nem mosolyoghattam, azért magamban jót derengtem rajtuk. - Szóval, a kártyán egy betű és egy szám van. Vegyük az első osztályt. A-1 vagy A-2. Ez mit is takar? A lényeg, hogy az A osztályba kerültél, és ezen belül varázstan órán valamint az esti gyakorlaton az első vagy második csoportba tartozol, mivel ezek nagyon nagy jelentőségű órák, ezért ilyenkor az osztály szétosztódik. Akkor, hogy ezt megbeszéltünk, mindenki menjen ahhoz a táblához, amilyen kártyát kapott, rendben?
A tömeg oszolni kezdett, én pedig felhívtam a többi jelöltet segítségért. Pontosabban Rosát, Kimet, Nathanielt. Viola még nem érkezett meg, pedig nagy szükség lett volna rá, mivel az egyik osztály az ő felügyelete mellett volt.
 - Figyeljetek, semmi szórakozás, minél hamarabb selejteznünk kell, mert rengetegen vannak. A legjobbakat írjuk fel, mert talán bővülhet a csapatunk, ez pedig a javunkra válna, mivel mióta Melody elment sokkal nehezebb minden...
 - Jól van Sophie, nyugodj le. - veregette meg a vállamat Rosa - Értjük mi, inkább összpontosíts. Te kapod a C osztályt, mert onnan jeleztek a legtöbb ügyes újoncot. Legalább addig is lefoglalod magadat... - lökött az adott tábla felé. - Sok szerencsét!
Az összes gólya rám meredt mire összeráncoltam a szemöldökömet, és számolni kezdtem. - Harminchárom... valaki hiányozna? - mormogtam.
 - Ott mindenki megvan Sophie? - megráztam a fejemet. - Érdekes, itt minden rendben, ahogyan a többieknél is. - mondta Rosa.
 - Ajaj, azt hiszem ennek nem lesz jó vége. - vakargatta meg a tarkóját idegesen Nathaniel - Te utálod a késéseket...
Abban a minutumban kinyílt az ajtó, s mögüle egy fiatal srác tűnt fel bőr cuccban.
 - Késtél! - mordultam rá, mire a szürke szemei összeszűkültek...


Nos, jelentkezem! Meghoztam az új fejezetet, amely végre útjára indítja ezt a történetet. A végzeten túl 3 nagy észből fog állni, melynek a legelső címe: Kárhozottak színháza.
Hogy ez mit is takar? Az kiderül később, mikor láthatóvá teszem a blogon az információkat, csak sajnos még nincs kész teljes egészében. A következő fejezetig is sziasztok!

Read More

28.fejezet:báli galibák 5.rész-Ismerlek téged!

28.fejezet 

-

Báli galibák 5.rész - Ismerlek téged!

- Főnök, elmehetnék egy kis időre? - lépett be a sötét, mélabúval telt szobába a maszkban bujkáló fiú.
Sam Raven úgy nézett rá, mintha csak egy viccel kecsegtette volna őt ifjonc munkatársa, ám nem törődve a fiú kérésének ismét az ablakra szegezte tekintetét.
 - Hol érzed magad fiam? Ez itt nem egy piac, ahol árulnod kell, hanem életeket kell óvnod. Nem mehetsz sehova sem!
 - Ó, a francba, pedig látni akartam őt... - sietett ki komoran a cseppnyi helyiségből, hogy újra a megszokott helyen szobrozódjon, ám Sam szavai visszacsalogatták őt.
 - Mégis kit akarsz olyan bőszen látni? - tette fel a nyilvánvaló kérdést, és még mielőtt kiejtette volna a lány nevét a ifjonc, a kissé megviselt arcú vámpírvadász elmosolyodott. Már tudta, hogy mit fog válaszolni.
 - Sallyt. - válaszolta kemény hangon, úgy ahogy egy vadásznak kell. Ellentmondást nem tűrő, kemény, meginoghatatlan hangnemben kellett válaszolni, legyen az bármely csekély kérdés. - Már annyit mesélt róla, és az elmúlt hónapokban már alig vártam, hogy eljöjjön ez a vacak bál, de még egy pillanatra sem láttam itt. Talán lemaradhattunk valamiről?
Sam ereiben megfagyott a vér. Haruna Misaki szavai csengtek a fülében. Bántották, megalázták őt, és nem volt ott, hogy megvédje. A gyomra morzsa nagyságúra zsugorodott a bűntudattól, és attól is, hogy fogalma sincs arról, hogy merre császkálhat. A legbosszantóbb dolog viszont az a gondolat volt, hogy hőn szeretett s dédelgetett lánya egy vámpírral van. Egy olyan lénnyel, akiket a világon a legjobban megvett, s az aggodalom emiatt szinte majd' megfojtotta.
 - Mond csak fiacskám, tudod te egyáltalán hogy néz ki a lányom? - a fiatalabbik csak határozottan bólintott.
Hogyne ismerné föl! Az utóbbi két hónapban egyre élénkebben ragyogott fel előtte a lány pirospozsgás mosolygós arca, tűegyenes, csillogó narancs tincseit, valamint rikító  smaragdzöld szemei. Tisztán hallotta selymes hangját és érezte bőrén forró ölelését. Tudta mitől fél, mitől vidul fel, mi az a dolog amit szívesen elfogadna, vagy éppen elutasítana. Tudta a kedvenc zeneszámát, elvégre ő is imádta azt a kellemes ám de kemény rock bandát.
 -  Akkor menj és keresd meg, de figyelmeztetlek, a maszkod nem veheted le. Nem mondhatod el a nevedet és éppen csak annyit beszélj amennyit kell. Nem ismerhet fel téged ha már találkoztatok, sőt! Sosem tudhatja meg, hogy mit keresel ezen a bálon. Engem pedig ne említs, mert azt hiszem, téged is páros lábbal rúgna ki az egész bálról.
 - Értettem főnök! egyezett bele, majd a hatalmas tömegben elvegyült.
Mondhatni, minden női szempár rászegeződött, mivel az ifjonc vámpírvadászt nem lehetett a nem észrevenni. Magas volt és derék. Két válla igencsak széles volt, valamint az öltöny jól kiemelte izmos felső testét. Sötét haja egyszerűen simult le majdnem a válláig, s a markáns arcát eltakaró maszk mögül csak úgy csillogott gyönyörű zöld szempárja.
A legtöbb csinos lány összesúgott a háta mögött, mert bár tudták, hogy kicsoda is, de nem tartották tőle, sőt! Vonzónak tartották a vámpírvadászt, mivel némi veszély lengte körül egész lényét, egyszóval ellenállhatatlan volt bármely nő szemében. Viszont a fiú nem vette őket észre, mivel szemei állandóan egyetlen egy személyt keresett. Nem látta sehol sem, pedig felment az emeletekre valamint benézett a környező szobákba, ám semmit sem talált, amely nyomra vezethette volna. Pedig látni akarta őt és ismét beszélni vele, na meg persze elmondania mindazt, amelyre rájött.
Komótosan tántorgott ki a meleg bálteremből, hogy kicsit lehűtse magát. Hirtelen hátulról valaki beleütközött, s már fordult is volna meg, hogy jól megmondja a magáét, mikor ismerős parfüm illant ütötte meg az orrát.
 - Elnézést! - tört át a hűvös csenden a fiúnak igencsak kellemes s ismerős női hang. Szinte abban a másodpercben megfordult, hogy beazonosítsa őt, s amint meglátta őt, megszegte az egyik szabályt.
 - Sally... - suttogta mély s erős hangján, melyre a lány is felkapta a fejét.

***

 - Egy gyors telefont el kell intéznem, de megígérem, hogy igyekezni fogok. Addig osonj ki a főkapuhoz, a portás kienged majd minket... - nyomott az ajkamra egy csókot Castiel, majd eltűnt a sürgő-forgó tömegben.

Még meg kellett szoknom az ehhez hasonló köszönéseket, ahogyan azt is, hogy fogja a kezemet, bár úgy éreztem, nem fog nehezemre esni. Izgatottan indultam ki a hatalma teraszajtón, ahol majd leakartam mászni, ám nem figyeltem magam elé, mivel Castielt kutattam mindhiába. Lövésem sem volt, hogy hova mehetett telefonálni. Én szerencsétlen pedig az első embernek nekimentem és csak remélni tudtam, hogy nem öntött magára semmit sem.

 - Elnézést! - kértem még abban a minutumban bocsánatot, mire az idegen megfordult. Meglepődtem a hatalmas test látván. Legalább két fejjel magasabb volt tőlem, Arcát maszk fedte, de még ennek ellenére is jól kivehető volt gyönyörű zöld tekintete, amely valahonnan olyannyira ismerős volt.
 - Sally? - suttogta hitetlenül maga elé. Mély baritonját nem tudtam sehová sem tenni, mégis volt benne valamiféle kisfiús báj, ami viszont valahonnan rémlett, csak sajnos lövésem sem volt, hogy honnan...
 - Elnézést, de nagyon hasonlít valakire...véletlenül nem ismer engem?
A fiú hátrált két lépést. Látszott rajta, hogy ő is hasonlóan vélekedik, ám nem szólt semmit sem, mintha akadályozná valami a beszélésben. Azt hittem, hogy elmegy mellettem, mintha nem is ismerne, ám ehelyett ismét felém lépett, és átkarolt. Pironkodva dermedtem meg és reméltem Castiel nem ebben a pillanatban fog betoppani, s hál' istennek még hírmondója sem volt akkor a vörösnek.
 - Annyira hiányoztál... - suttogta, majd elengedve végigsimított az arcomon lágyan s gyengéden. Szemében érthetetlen csillogás tükröződött, mintha óvni akart volna...
 - Elengedne, kérem... - utaltam a csuklómon nyugvó kezéről, s kizökkentve abból az euforikus állapotból, zavartan távolodott el.
 - Elnézést, összekevertem valakivel... - válaszolta ridegen - További szép estét...
A sötétségbe betörő halvány fény miatt megcsillant zakója mögüli apró résen a fegyvere. Először ledöbbentem a pisztoly láttán, majd felocsúdva a kábulatból indultam utána.
 - Maga...vámpírvadász? - feleltem zavartan, mire a fiú rezzenéstelen arccal fordult vissza, majd kegyetlen hangnemmel válaszolt kérdésemre.
 - Nem egyértelmű? - gúnyolódott rajtam - Most pedig eresszen utamra, elegem van mára a hozzáhasonló lényekből...
 - Téved! - kiáltottam utána - Én ember vagyok! - de nem hallgatott meg, hanem elvegyült a hatalmas tömegben.
Mégis ki lehetett az a fiú? Honnan volt annyira ismerős s a legfontosabb, vajon ő honnan ismerhet? Nem emlékeztem egy hozzá hasonló emberre a régi városomból s még egyetlen egy vámpírvadásszal sem akadt össze a bajszom, persze apát leszámítva. Akkor mégis honnan?
 - Hát itt vagy? - érintette meg a vállamat hirtelen Castiel, melytől ijedtemben megugrottam.
 - Ne ijesztgess... - nyögtem ki, miközben minden egye  másodpercben nagyokat kortyoltam a friss oxigénből. - Majdnem szívrohamot kaptam.
Ő csak kinevetett. Megvillantotta hófehér fogsorát, amely természetes állapotában díszelgett, tehát nem akart kihasználni, és megint csak a véremért hajkurászni. Lenyűgöző mosolya elkápráztatott, mert az volt a legelső alkalom, hogy semmiféle kétség vagy félelem nem volt bennem, csupán a kölcsönös bizalom s szeretett. Azt a mimikát sosem felejtettem el...
 - Nyugi, inkább pattanjunk innen, mert az előbbi vadász igencsak furán viselkedett veled - utalt az előbbi jelenetre, amelynek hatására elpirultam.
 - Ismer engem, de nem mondta meg hogy honnan... - válaszoltam, miközben levetettem az erkélyről az egypár magassarkúmat, majd utána szökkenve vettem újra fel. A két méternyi magasságú erkélyről nem volt már nagy kunszt levetnem magam, ám mielőtt...megtörtént volna a baleset biztos féltem volna. Önkéntelenül is felötlött bennem Lisander, aki titkokat rejtegetett. Biztosan sok problémája adódhatott a származásával kapcsolatosan, és nagy feladat lehetett számára, hogy biztonságosan elfedje igazi mivoltját. Emlékeztem a vérére, és arra a perzselő s maró érzésre, mikor a torkomon csordult le. Egyszerre éreztem magam erősnek s gyengének. Igazi csodának tartottam, hogy ilyen nagyhatalma legyen valakinek miközben nem él vele vissza, viszont minden ereje mögött hatalmas mélabú rejtőzött. Valamit titkolhatott, amelyet nem akart elmondani nekem, ám gyanúját átadta rám. Az a fiú maga volt a nagy betűs rejtély, ám nem tudtam akkor, abban a helyzetben rágondolni, mivel Castiel meleg s hatalmas keze gyöngéden fonódott össze az enyémmel. Így mégis hogy lehetett gondolni bármire is? De nem is bántam, hosszú idő után újra boldognak éreztem magamat, és csak ez számított.
A távolból egy aranyos nevetés tört fel az iskolából. Haruna csilingelő hangja szűrődött ki, ahogyan egy maszkos emberrel beszélgetett. Visszatekintve csakis cinóber piros szemei látszódtak. Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mégis milyen meglepetésekkel szolgálhat mindenkinek. S csak egy valami ragadt meg az akkori rózsaszín tincses lányból. Sunyi, alattomos és félelmetes személy lapul mögötte, aki vadászik valakire. Most már tudom, ő hosszú-hosszú idő óta várt rám, úgy, hogy én nem tudtam róla. Emellett pedig még az emlékeimet is elvette tőlem egy időre. Tudtam, közeledik az elszámolás napja, amely mindenki számára fájdalmas meglepetéseket tartogatott...

Read More

Toxic Melody 1.fejezet - Váratlan kaland

1.fejezet - Váratlan kaland

Figyelem! A történet folyamán trágár szavak hangozhatnak el, valamint talán szexuális utalások ( próbálom ezeket kikerülni )! Így mindenki csak a saját felelősségére olvassa :)

A lány alig látta a pirkadó égboltot. A rózsaszínben pompázó ég homályosodni kezdett a lány könnyeitől, melyet már képtelen volt visszatartani. Magatehetetlenül nézett felfelé, s egyfolytában csak egyetlen egy kérdést tett fel magának: Miért?
Igen, egyre csak ezt szajkózta magában, ám kérdésére sosem kapott választ, csupán egyre több kétes dolog fogant meg törékeny lelkében.
Akkor érték azok a kövér, kerekded esőcseppek. Első ízben puha, makulátlan bőrére érkeztek, majd végiggördülve rajta, a száraz betonra hullottak. Kicserepesedett ajkai is kaptak eleget, melyek kétségbeesetten szívták magukba a nedvet, mivel a lány szinte minden csepp vizet kisírt már magából az este folyamán.
Mintha csak velem sírna... - suttogta magában.
Csörömpölő hang szelte ketté az esőcseppek hulló hangját, a nedves betonra pedig az üveg apró szilánkokra tört. Üres tekintettel meredt a járdát elterítő vörösborra, mely alantas módon csordogált el egészen az út széléig. Hirtelen ötlettől vezérelve hajolt le, majd az üvegdarabokat próbálta felszedegetni, mindhiába. Jobb mutatóujjából vér serkent ki, amelyet előre nem érzékelt. Mintha csak kihunyt volna belőle ez a dolog, emiatt pedig nem érezte a fájdalmat, mert a lelkén tátongó seb nagyobbnak bizonyult. Sokkal pusztítóban hatott rá a vérző szíve, mintsem elvágott ujja.
 - Jól érzed magad? - állapodott meg valaki mögötte, melyből a lány csupán hosszú fekete árnyékát látta. Az idegen mély baritonja arra vélte következtetni, hogy a mögötte álló alak minden bizonnyal férfi, és borzongatóan kellemes hangja van - vagyis a lányra így hatott -.
Mit sem sejtve tápászkodott fel a lány, majd szomorúságtól csillogó kék tekintetét az idegenre vetette. Ha éppenséggel nem pár órával ezelőtt érte volna élete legnagyobb szerelmi csalódása, akkor mindenféleképpen helyesnek találta volna, de nem azon a napon akart helyes pasik után nézelődni, ezért ezt figyelmen kívül hagyta.
 - Persze, semmi bajom... - suttogta halkan, rekedtes hangon. A sírás miatt bekövetkező hangváltozását felismerte a férfi is, s mikor már megindult volna a sérült, ő a karjánál fogva visszafordította.
 - Látom, hogy nincs veled valami rendben. Tudok neked valamiben segíteni?
Füst szürke tekintete elszántan csillogott a lány meglátása szerint. Teljesen elbűvölték azok a szemek, és bár megígérte magának, nem bírta megállni, hogy ne pásztázza egy ideig.
 - Nem - válaszolta ridegen, majd hátat fordítva az férfinak indult meg útján.
 - Egészen biztos ebben? - szólt utána.
Megdermedt keserűségében, s legszívesebben egy vonat elé ugrott volna. Folyton azon kattogott az agya, hogy mi lett volna, ha ő bánt volna vele így. Ha sosem teszi ezt vele, és soha nem fedezi fel a kis titkát, vagy egyáltalán ha kedves vele, és marasztalja? De nem, semmi nem így történt. Inkább hanyagolni akarta az egészet, ám képtelen volt rá. Könnyes szemekkel fordult az idegen felé, majd bátortalanul tett pár lépést. Nem tudott tovább menni. Képtelen volt rá, mert félt. Félt attól, hogy mi történik ha a közelébe merészkedik.
Az idegen viszont nem érezte a lány hezitálását, és pár kósza lépéssel már mellette termett, s karjaiba zárta a síró lányt. Még ő maga sem értette, hogy miért teszi, csupán ösztönösen jött, s mélyen egy hang azt suttogta: Ne hagyd egyedül!
Keserédesen törölte meg a szemeit, majd visszatartva a sírást nézett bele az idegen szemeibe. Akkor néhány kósza vérvörös tincs lógott bele szürke tekintetébe, melytől még vonzóbbnak találta őt. S ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy a segítségére kelt, inkább megcsókolta őt szenvedélyesen s vadul. Nem kell mondani nem csak a férfi, hanem a nő is meglepődött magán, a tőle nem várható viselkedésért, de nem érdekelte. Vonzotta őt a férfi ellenállhatatlan pillantása, a merész arcvonásai, az izmos karjai, a szédítő illata és a szinte vállig érő vörös haja.
A másik fel sem vélekedett máshogyan. A nő kék szemeitől s hollófekete majd' megőrült, ahogyan telt ajakitól s nagy, kerekded melleitől. Először csupán ez maradt meg a lányból az emlékezetében, melyet megakart őrizni, ha kell akkor örökké.
A nő intett neki, a férfi vette a jeleket, és követni kezdte, egészen egy hatalmas bérházig. Az úton szinte nem is szóltak egymáshoz, csak csendben vették az utat, ám egyikőjük elméjében sem merült fel tiltakozás.
A hatalmas húszemeletesekhez érve a lány otthonosan mozogva jutott be a számjegy kóddal ellátott ajtón, majd a liftbe érve benyomta a tizenhetes számot. Mindeközben a hatalmas vasdoboz oldalához szorítva a kezdte el csókolgatni a lányt.  Szerencséjükre egy lélek sem tartózkodott aznap kora hajnalban a lépcsőházban, így szinte észrevétlenül osontak el az ajtóhoz, miközben szüntelenül csüngtek egymás ajkán. Az öreg zár hangos csattanással nyílt ki, s a lehető leggyorsabban rontottak be a házba.
Nem így akarta a lány. Sosem vetemedett volna ilyen kalandokra, ám az összetört szíve valamint mérhetetlenül nagy csalódása belekeverte őt ebbe. Csupán az ösztöneinek eleget réve cselekedett és még a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy a jövőben mennyi könnyet, bántást, problémát s meglepetéseket szül majd ez az egy féktelen hajnali kaland...

***

A hatalmas méretű fehér érintőképernyős telefonból hirtelen vad muzsika csendült fel. Az éjfekete hajú lány ijedten ült fel hatalmas franciaágyában, s meglepetten vette észre a mellette mélyen alvó férfit, akit még a hangos dallam sem riasztott fel álmából. Sietve kapta fel a telefonját, majd becsukva a szobaajtót eszmélt rá tettére. Vörös arccal csúszott le guggolásban a fal mentén a döbbenettől. Megtette, pedig azt hitte, hogy csak egy kósza álom volt az egész, de nem! Összeszűrte a levet egy vadidegennel, és még mellé a lakására is felvitte! 

Gondolatmenetéből a telefonból szóló zene szakította ki, s a kijelzőre pillantva tudta, a hőn szeretett barátnője az.

 - Mondjad, Rosa...

 - Te meg mégis hol a fészkes fenében vagy, ha?! - ordított bele a telefonba  a jól ismert női hang - Tudod te mennyi az idő Lucy? 

A lány álmosan sandított a nappali falán lógó órára, amely lassan fél egyet ütött. Szemei kikerekedtek a meglepettségtől, és kétségbeesetten rohant be a fürdőszobába. 

 - A rohadt életbe! - káromkodta el magát, mire a vonal túlsó végén lévő Rosa csak lemondóan sóhajtott.

 - Egy órád van, hogy ideérj a stúdióba... - azzal pedig letette a telefont.

Lucy a másnaposság átkozott tüneteitől küzdve ugrott be a zuhanykabinba, s nem törődve a majd' szétrobbanó fejével engedte meg a forróvizet. Élvezte a bizsergető meleget, még így, a perzselő nyári napokon is. Volt ideje kitárgyalni magában a reggel történt kis kalandját, valamint a további lépéseket is, és a jó hosszú perceken átívelő zuhanyzás után már ki is tervelte, hogy mit fog tenni az idegennel. 

Magára öltötte a kanapén szanaszét heverő ruha darabokat, melyeket még a múlt este készített - vagy inkább dobált - ki. A fekete szakasztott farmersortját s a szintúgy ugyanolyan színben pompázó atlétáját felvéve suhant vissza a fürdőszobába, hogy kihúzza a szemeit. A macskás sminkje s vérvörös rúzsával olyan volt, mint egy igazi Rock sztár, s bár igen is az volt, ezt a dolgot ő nem vette nagy számnak. Rövid haját egyszerűen kifésülte, mivel ez pont így állt jól. A bal oldalt rövid s jobb oldalt állig érő fekete tincsek tökéletesen kiemelték kerekded s finom arcát, valamint kellően kihangsúlyozták mélykék szemeit. Erről a tényről pedig felötlött benne a nemrég történtek. A férfi mit sem szólt, mikor levette a hosszú parókáját, pedig normál esetben bizony bárki másnak szemet szúrt volna ez a dolog. Viszont nem tudott mit tenni, mert ha álca nélkül indult volna el szórakozni, akkor másnap minden bizonnyal az újságok címlapján feszített volna.  Csak remélni tudta, hogy nem ismerte fel őt, és nem fogja kitálalni bárkinek is, hogy pont vele kuszálódott össze a sorsa. Lucy ezt az esetet nemhogy bánta, de mélységesen megvetette, sőt! Legszívesebben elhantolta volna saját magát.

 - Hé, kelj fel! - rúgta be az ajtót ellentmondást nem tűrve Lucy, mire a férfi komótosan tápászkodott fel. Már rajta volt a fekete farmer nadrágja és sötét pólója, melyben jól látszódott a tökéletes teste. - Nagyszerű, most hogy már kész vagy. Kapkodd magad és pucoljunk innen! - utasította.

 - Szép kis vendéglátás. - szólalt meg kellemes baritonján. - Mondhatni, remek házigazda vagy.

 - Kösz, ezt bóknak veszem, de siess, nekem most dolgom van. - fordított hátat, majd a nappaliba érve felkapta a gitártokot, melyben ott lapított hőn szeretett hangszere.

A férfi kiérve csodálkozva meredt a lányra és szürke szemeiben elismerés csillant meg.

 - Csak nem zenélsz? - támaszkodott az ajtófélfának.

 - Semmi közöd hozzá - vágott vissza ridegen a lány - És csak úgy mondom, ennek a kis incidensnek ne legyen visszhangja, oké? Hiba volt az egész, és nem akarok folytatást.

 - Jó van, jól van! - kelt maga védelmére - Csak azért kérdeztem mert éppenséggel én is hasonló szakmát űzök, és hidd el, nem fogom világgá kürtölni. Egyébként pedig mi van, ha én ezt nem csak egy kalandnak akarnám?

Hitetlenül nevetett fel a lány, mire a vörös csak meglepődve sétált a kanapéhoz, majd magára öltve a sötét színű farmer mellényét lépett oda a lányhoz.

 - Álmodozz - szólalt meg kis szünet után Lucy is, majd a fekete bőrmellényét a kezébe véve lépett ki az ajtón, nyomában az ismeretlenre.

Egymás mellett lépkedve értek be a liftbe, ahol még hajnalban nyalták-falták egymást. Lucy nagy bűnbánatában nyomta be a megfelelő számot, s kínos csend közepette várták, hogy a célhoz érjenek. Végül a hatalmas vasdoboz csörgő-zörgő hanggal állt meg, s fülsiketítő csikorgással nyílt ki. 

A lány remélte, hogy ennyi lesz és soha többé nem látja a csábító férfit, s már indult volna meg a bérháztól, mikor a kellemesen borzongató hang megállította.

 - Várj! Még a nevedet sem mondtad meg...

A lány csupán flegmán vonta meg a vállát, s a lehető leglazább mozdulattal kihalászott a zsebéből egy doboz Black Devil cigarettát, majd egy szálra rágyújtva fordult vissza a férfihoz.

 - Lucy. - suttogta - Lucy Blackmore vagyok... - azzal pedig lelépett a színről, miközben elgondolkodva szívott bele az éltető mérgébe.

Read More

27.fejezet-báli galibák 4-rész

27.fejezet- Báli galibák 4.rész:

Nem minden fekete és fehér...

Sokszor elgondolkodtam azon tényen, hogy mi van ha, minden ami velünk történik az egy jól kidolgozott regény? Igen, minden bizonnyal ez állhatott a háttérben, elvégre, amikor kicsi voltam, Mena nénje mindig az istenről mesélt nekem. Emlékszem, egy szép verőfényes  délután kint játszottam a kertben, és vártam, hogy egy fekete Mbw hajtson be a garázsba. Sokszor cselekedtem hasonlóan, mivel nagy magányomban állandóan apát vártam, de ő heteken át nem jött. Olyankor mindig Mena, a dajkám óvott engem, aki a saját lányaként szeretett. Mivel a sokszor együtt töltött idő miatt összekovácsolódtunk, így szinte kiismert. Tudta mikor vagyok szomorú s mikor boldog, ezért mindig azon igyekezett, hogy öröm szökjön bánatos tekintetembe. Igen, a történeteibe szereplő isten volt ennek a feje tetejére borult világnak az írója, s nagy igazság, hogy amit ebbe beleírt, at minden úgy lett. Az én regényem pedig egy össze-vissza vezet vázlatrajz volt csupán, amelyet még talán soha sem fog befejezni...
Kínos csend közepette kénytelen voltam belemenni abba a tökéletes cirkuszba illő műsorba, amelybe belerángattak. Egyre csak biztattam s hitegettem magamat abban, hogy képzeljem el: Amit az előbb hallottam mind igaz.
Na persze! Fel kellett ébrednem végre az isten szerelmére! Én és Castiel, mint jegyesek? Ezt mégis melyik tébolyult egyed vetette papírra?
Castiel szürke tekintete állandóan engem pásztáztak annak reményében, hogy végre felveszem vele a szemkontaktust, s bár beletellett néhány kósza pillanatba, de vettem a lapot. Minden egyes porcikám megremegett, mikor felismertem szándékát. Mintha csak egy hatalmas színházba tettem volna be a lábamat, s a darabban szereplő - mellesleg észveszejtően jóképű - fiú, a színpadra invitált volna, egyetlen egy mondattal: csatlakozz a bolondok darabjába!
Én pedig mit tettem? Nevetve belementem, elvégre én is olyannyira azokhoz a bolondokhoz illettem.
A királynő őrjöngő tekintete pedig hogy hatott rám? Sehogy, mivel a sértő szavai mély nyomott hagyott bennem, s már az első öt percben kialakítottam róla egy hozzáillő becenevet. Satrafa. Úgy gondolom, ez a szó magába foglalja minden érzéseimet a nő iránt.
- Ha megbocsájtasz, mi lelépünk... - karolta át a derekamat Castiel diadalittasan, majd a királynőnek intve kihúzott a teremből.
A döbbent tömeg végre felocsúdott, s nem várt ujjongásba kezdtek. Esküvőnk hírére hatalmas tapsvihar volt a válasz, és még mielőtt bárhogy is reagáltam volna, a vaskos ajtó hangosan csapódott be mögöttünk, bár ezt eltompította a nagy zenebona. A srác nem szólt semmit, csak vezetett engem a semmibe, miközben csak sejteni mertem, hogy hova visz. Kietlen, hideg terembe csalogatott, ahol csak a mi léptünk visszhangzott. Csak én és ő, egyedül.
Hosszú hónapokkal ezelőtt még sikoltva szaladtam volna el a közeléből, de akkor, ott nagy magányunkban minden más volt. Nem csak a helyzet hanem én. Valamiért teljesen új emberré váltam. Lázadtam az ellen az életformától, amelyet régen éltem. Nem akartam békésen élni vagy nyelni a megaláztatásokat. Igen, más lettem. Pörögni akartam, élvezni az életet és annak minden sötét és gyönyörű pillanatát, még akkor is, ha már elszédültem. S hogy ő miben segített nekem ennek érdekében? Letépte a szemeimre erősített kendőt, hogy végre meglássam, nem minden fekete és fehér, sőt! Akármerre is nézek szinte minden színekben pompázik, tündököl, ahogyan kell, csak  képesnek kell látni ezeket a vakító árnyalatokat.
Az oszlopcsarnokban álltunk meg, s maga elé fordított. Ezüst tekintetéből semmit sem tudtam kivenni, mintha szándékosan tette volna ezt. Két tenyere az arcomra vándoroltak és olyan szilárd magabiztossággal tartotta, mintha soha többé nem akarná elvenni őket. Nagyot dobbant a szívem, mikor végigsimított a nyakamon. Ösztönösen oldalra dűtöttem fejemet csalódottan, hogy jobban hozzájusson az őt éltetű nedűhöz, a véremhez. Vette a lapot, s közelebb merészkedett. Éreztem perzselő leheletét arcomon, és a tüzes leheletnyi csókját a nyakamon. Keservesen hunytam be a szememet, miközben egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon. Sose leszek több, mint aminek ő tart. Hiába áltatom magamat, ő sosem fog egyenlő félként kezelni, csupán egy tál ételként fog rám tekinteni...
Vártam. Váram arra az érzésre, amely engem illet meg. Az a cseppnyi felhőtlen boldogság, amit tőle kapok, amíg ő táplálkozik belőlem.
 Semmi. Nem éreztem, de miért?
 - Ostoba vagy mint mindig... - pöckölte meg a homlokomat, mire meglepetten néztem rá. Apró, huncut mosoly bujkált arcán, amelytől teljesen elbizonytalanodtam. Mégis mit akarhat tőlem? - Nem ezért hoztalak ide...
 - Akkor miért? - kérdeztem tőle még mindig lesokkolt állapotban. - Mégis mit akarsz akkor elérni?
Hosszú ideig nem válaszolt, s csak az éjszaka sajátos dallamát csodálva mélyedtünk el saját gondolatainkban. Végigmértem először az ünneplős ruháját. Teljesen más benyomást keltett így, öltönyben, mint bőrkabátban és fariban. Akkor egy teljesen normális embernek tűnt, és még a viselkedése is ezzel volt azonosítható. Viszont tudtam, hogy ez nem Castiel. Nem az a személy, aki imád halálra ijeszteni, a véremet szívni - szó szerint - , vagy éppenséggel gyötörni. Az a fiú, akit megismertem pont ugyanilyen, és az előbb említettek mellett még néha napján kedves, önzetlen, hihetetlenül kitartó és erős. Arcára lomhán vetült rá a hold ezüstös elhaló fénye, és mint egy csodálkozó kisgyermek, úgy pásztáztam én is lágy arcvonásait. Nem volt ideges sem boldog arca, csupán a nyugalom tükröződött róla, amely teljes egészében elvarázsolt.
 - Bocsánatot kérni... - suttogta alig hallhatóan.
Mély csend telepedett körénk. Nem volt kínos, sem erőltetett. Pont tökéletes. Megannyi kérdésem volt, melyet megakartam tudakolni tőle, de nem tudtam semmi mást mondani csak azt, hogy, miért? Ő pedig csak a maga laza stílusában nézett engem, és mosolygott, úgy, ahogyan talán csak én láttam valaha.
 - Nem haragszom, csak rosszul esett, hogy nem látogattál meg miután miattad majdnem meghaltam... - feleltem gúnyosan, mire bűnbánóan lesütötte a szemét.
 - Azt is nagyon megbántam, de nem erre gondoltam.
 - Akkor? - kíváncsiskodtam.
 - Már az első perctől kezdve kikellet volna állnom melletted, de nem tettem, ehelyett magadra hagytalak.
Lemondóan sóhajtottam. Úgy éreztem, ideje elmondani azt, amelyre néhány perccel ezelőtt jöttem rá, mert tudnia kellett, sőt, már talán észre is vette.
 - Már nem az vagyok, mint akit megismertél. Nem hagyom, hogy bárki vagy bármi megbántson. Kiállok a saját igazamért, ha kell, de az édesanyád... - komorodtam el - Ő akármennyire is utál, én tisztelem őt. Nemcsak azért mert az anyukád, hanem azért is, mert erősnek látszik, és azért is mert neked vannak szüleid. Hogy eljöttek hozzád, és hogy törődnek veled... - komorodtam el egyre jobban, s valamiért enyhe irigység kapott el.
 - Nehogy azt hidd, hogy jó anya, sőt, talán a legrosszabb, akit kaphattam... De most nem az ő személyiségét akarom kitárgyalni, hanem komolyabb dologról beszélni veled.
Eszembe jutott a királynő és a gyűrű. Lemondóan húztam le az ujjaimról azt a sokat jelentő és csodálatos ékszert, majd Castiel felé tartottam.
 - Bocs, ezt a kis műsorunk után elfelejtettem odaadni. - erőltettem magamra egy halovány mosolyt, melyből Castiel semmit sem vett le.
Vonásai megkeményedtek, amint meglátta a gyémánt gyűrűt, és a kezemet elkapva visszahúzta az előbbi helyére. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt azaz ékszer, s legszívesebben sosem szedtem volna le a kezemről.
 - A családom elpártolt tőlem, ahogyan annak idején Ivyval is tették. Nem mondom, anyám nem engedett a döntésemnek, de a nagymamám pedig igen. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem a szüleimtől, hanem apám édesanyjától függök. Ő pedig nagyon jó ember, a szó szoros értelmében. - suttogta alig hallhatóan, s hangjában ismeretlen érzést véltem felfedezni. Igen, bizalmat kezdtem érezni mély hangtónusában. - Te már az első pillanattól kezdve szimpatikus vagy neki, és azt mondta, hogy támogat minket, de úgy hogy a szigorú rendszernek eleget téve, mindenkinek a menyasszonyomként jelentelek be.
 - Micsoda? - hökkentem meg - Te nem csak kimenteni akartál onnan?
 - Hát, mondhatni részben, hogy igen, elvégre nem hiszem, hogy tizenhat évesen az a legfőbb álmod, hogy férjhez menj, nem?
Elnevettem magamat. Megtéveszteni mindenkit nem rossz ötlet, sőt zseniális! Végre szabadnak éreztem magamat, annyi hosszú hónap után végre azt éreztem, nem vagyok merev korlátok közé szorítva.
 - De, igazad van. Akkor, viszont megtartom ezt a színjátékunk érdekében.
 - Csak színjáték? Mondjuk ez a menyasszonyos dolog nekem kissé ódivatú kijelentés, szóval újítsunk rajta. Mondjuk azt, hogy...legyél a barátnőm, mit szólsz?
Meglepett pironkodásom közepette megtörtént az, amire olyannyira vágytam. Megcsókolt. Ez volt az első csókom, mégis valamiért lelkiismeret furdalásom támadt, mintha saját magamat verném át. De miért? Mégis mit tettem, hogy így éreztem? Nem emlékeztem olyan dologra, hogy bárki is megcsókolt volna, mert ez egy lány számára felejthetetlen...akkor mégis miért?
Éreztem, hogy megőrjít a bűntudat, de nem tudtam mit tenni, elvégre semmit sem tettem...
 - Barátnő? - szólaltam meg végül a csókunk, és egy huncut mosoly kíséretében bújtam a mellkasához.
Kint megint esett a hó. Annyira fura érzést keltett bennem a fehér égi áldomás tánca, mintha valami rossz dologgal kellene összekötnöm, pedig imádtam a havat. Mindig is megnyugtató volt a látványa. Eszembe jutott ott, Castiel ölelésében...
Kint álltam a megnyugtató sötétségben. Hat éves voltam talán, és rettentően boldog. Két cseppnyi kezemet a magasba emelve vártam, hogy egy kósza hópehely oda tévedjen. Nem is egy talált célba, én pedig nevetve futottam oda a mamához. Még mindig rémlett állig érő barna haja, fekete nadrágja, kockás szövetkabátja, valamint sötét színű kötött körsálja.
 Mikor csak erre az emlékképre gondolok szintúgy becsapottnak érzem magamat, mint mikor a csókunkra révedek vissza...
Mintha a mama nem is létezett volna, és apa pedig...pedig...
 - Mi a baj? - kérdezte Castiel.
A szemem kikerekedett a felismeréstől. A királynő szavai ott kongtak a fejemben.
" - Hölgyeim és uraim, önök most Sally Ravent láthatják, a híres vámpírvadász klán fejének, Sam Ravennek az egyetlen lányát! Kérem tapsolják meg eme híres nőszemélyt!"
Sam Ravennek hosszú, vállig érő haja van, melyet mindig összekötve hord, szemüvegét mindig hordja, és általában öltönyben látni, ám akkor...igen! Apám messzire nem az a személy volt azon a napon.
Megcsillant a halovány fényben fegyverének vakítóan fénylő része. Szemüvegét levette, haját pedig kiengedte. Veszedelmes pillantásokat vetve ellenségére, irányította a pisztolyt felé. Az az ellenség nem volt más, mint...Lisander!
Tisztán emlékeztem minden egyes jelenetre, s hirtelen egy pillanat alatt lepergett előttem minden egyes dolog, amely aznap történt.
Az első csókom...Lisanderrel
Az apám, Sam Raven...
A rémálmok...
Haruna...
Felsikítottam, ahogyan minden egyszerre zúdult rám, mintha a tengerparton állva, egyszer csak egy cunamival találom magamat szemben. Borzasztó érzés volt.
 - Mond Castiel, te tudsz valamit az apámról? - kérdeztem gyanakodóan, mivel tudtam, ő már mindent hallott róla.
 - Ezt akartam veled még megvitatni. - nyelt egy nagyot, és csak arra vártam hogy végre összeszedje a gondolatait. - A nagymamám mesélt róla, de nem hiszem, hogy tetszeni fog azt, amit mondani fogok.
 - Nem érdekel, mondjad! - förmedtem rá, amit ő csak egy meglepett nézéssel jutalmazott. - Vagyis, már nem hiszem, hogy ettől mélyebbre tudd süllyedni a gondolataimban... - lágyítottam el keserűen a hangomat.
 - Igaz amit a királynő mondott. Az apád valóban egy vámpírvadász, méghozzá kegyetlen és hidegvérű. A legprofibb az egész szakmában. Állítólag úgy is hirdetik, hogy a hidegvérű klán fejese.
 - Szóval ezért nem szerettek a nagyszüleim... - rogytam össze, majd a földre kuporodva nekitámaszkodtam az oszlopnak. - Mert én sosem tudtam az egészről... Sosem voltam méltó unokájuk...
 - Na és? - térdelt le elém, majd a vállaimat megszorítva arra kényszerített, hogy ránézzek. - Azt mondtad, hogy változtál, nem? - bólintottam - Hát akkor? Mutasd meg mindenkinek, hogy milyen vagy, és ne ess vissza abba a szomorú állapotba!
Oldalra döntöttem a fejemet. Igaza volt, nagyon is. Már nem voltam gyerek, és éppen ideje volt már saját döntéseket hoznom, ezért feltápászkodtam a földről, és magamhoz húzva Castiel, apró csókot leheltem az ajkára.
 - Nem akarok tovább itt maradni... - mondtam szilárd akarattal - Menjünk ebből a szerencsétlen bálból!
Nevetve bólintott, majd a derekamat átölelve indultunk meg az elhagyatott szárnyon keresztül az ismeretlenben. Fogalmam sem volt, hogy hová visz, a lényeg csak az volt, hogy messze a csalódásoktól, és az egész fájdalmas estétől. Azt szerettem volna, ha tényleg nem emlékeztem volna semmire, de ez lehetetlen volt.
Halk női nevetést fedeztem fel, majd a felettünk kereszteződő lépcsősor korlátján megpillantottam valakit. Hófehér haja mögül előbújtak telt s vörös ajkai, amelyek boldog és biztató mosollyal kecsegtettek. Intett felém, én pedig csak vigyorogni tudtam ezen, és hálásan elmormoltam magamban: Köszönöm, Emiília...
Bizton állítottam, hogy őt láttam, s bár fogalmam sem volt, hogy miért, de ő volt az, és óvott engem.

***

 - Megbuktál! - rontott be az ajtón jól szórakozván Haruna Misaki. Bájos kacagása közepette jó párszor megfordult tengelye körül, s mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, úgy ugrándozott hatalmasokat a szobában.
 - Mégis miről beszélsz? - fordult oda a maszkos férfi.
Haruna nemtetszését kifejezve előtte termett, majd a maszkot darabokra törve, elégedett tekintettel nézett az öltönyös ismerősre. Az ablak hirtelen kitárult, s egy madár röpült be rajta. Pontosabban mondva, egy hófehér holló, aki boldogan szállt le a lány kezére.
 - Ugye tudod, hogy nekünk kötelező maszkban lenni?
 - Ő itt a kis kémem, aki mindent közöl velem, amit érdekesnek talál, ugye, Dawn? - vágott bele Sam szavaiba a dacos lány önelégülten.
 - Inkább ne kertelj, és mond meg, mert csak az időmet pazarolod...
 - Ó, igen? - dűlt a falnak diadalittasan a lány - Mibe fogadjunk, hogy amint megtudod, rengeteg időd lesz... főleg lányodra?
Sam Raven azonnal oda kapta a fejét, ám nem tudod semmit sem tudott leolvasni Harunáról, aki nagyon jól szórakozott a férfi fájdalmán.
 - Történt vele valami?
 - Látom, te lemaradtál a királynő bőszítő beszédéről. Gyorsan összeszedve a lényeget, az a satrafa mindenki előtt felfedte Sally származását, valamint feloldódott az emlékbéklyóm is. Most te lettél számára a főellenség, fiam! - nevetett - De a legjobb, hogy lelépett a bálról.
 - Te pedig nevetsz ezen átkozott! - ragadta meg a kését, majd a lány torkához emelte, aki egy csepet sem komolyodott meg, sőt! Sokkal jobb kedve lett, elvégre nagy volt öröme. 
 - Nyugodtan tedd meg, és megölsz egy ártatlan, elvégre te is tudod, hogy ez nem az én testem... - elvette a fegyvert, majd a tokjába masírozta. - Most pedig csak tájékoztatlak, hogy a lányod a barátjával  van. Tudod azzal a vámpírral... - hangsúlyozta ki az utolsó szót, hogy nyomatékosítja a férfiban a helyzetet súlyát.
 Sam megtörten ült le a kanapéra, majd búskomoran meredt maga elé. Nem ezt akarta, és még hasonlót sem. Egyedül csak arra tudott gondolni, hogy a hosszú évek munkája mind-mind odaveszni látszódtak a maga hülyesége miatt. Legszívesebben behúzott volna egyet saját magának, de nem tette. Fáradt volt. Túlságosan kimerült, és szinte semmit sem tudott csinálni. Védeni akarta egyetlen lányát, de szinte olyannyira megfojtotta ezzel, hogy csak elüldözte őt. Azt kívánta, hogy ezt az érzést senki sem tapasztalja meg, mert annál pokolibb dolog nincs az életben, hogy a saját gyermeke ellene forduljon.
 "Azt akarom, hogy milliárdszor lásd még a mosolyát, Sam..."
Jutottak eszébe a keserű szavak, melyekhez egy kellemesen édes hang párosult. Bársonyos s simogató női hang révedt fel benne, mely miatt majdnem feladta egy másodpercre a feladatát. Mit meg nem adott volna azért, hogy legalább még egyszer hallja a számára mézes hangot, s azt a bátorító és tüzes szavakat. Csak ő tőle és senki mástól.
 - Megbuktam Cordelia, megbuktam... - sóhajtotta keservesen. - Sajnálom, hogy nem tettem meg, amit megígértem.
 - Még aztán nem késő... - suttogta Haruna immáron az ablak csendjéből - Nem minden fekete és fehér Sam, csak meg kell látni a színeket ebben a gyászos világban...
S ezzel a mondatával lepte meg igazán Haruna Misaki a mögötte ülő férfi, aki hirtelen majd' lefordult a székről felismerésében.
" Papa, nem minden fekete és fehér, csak merned kell láton a színeket. Ha ezt megteszed, akkor hidd el, boldog leszel, talán a legboldogabb ezen a világon..." - hangzottak el benne kislánya szavai, melyet egy évvel ezelőtt mondott neki, mikor hőn szeretett felesége halálának az évfordulóján búskomor iszogatásban kezdett.
 - Mi ez a fancsali pofa? - fintorodott el gúnyosan a fájdalmasan karcsú lány, miközben a nyakában lógó medállal játszadozott.
 - Semmi... - kuncogott édesen - Csak eszembe jutott, mikor még Cordelia is itt volt.
 - A drága Cordeliám ugyanolyan lelkiekben, mint Sally. Le sem lehetne tagadniuk egymást. - jelentette ki büszkén a lány - De kár hogy ebből Sally semmit sem tud... - suttogta az elhaló hideg szélnek, majd nagy szomorúságában eltűnt a sötét szobából.
Sam Raven pedig ott maradt magányában, mely szinte elnyelte őt...

27.fejezet vége

Read More

26.Fejezet-Báli galibák 3.rész: Váratlan meglepetések

26.Fejezet-Báli galibák 3.rész
-
Váratlan meglepetések

A szenvtelen zongora melódia nem akart csendesedni az ideiglenes szobámban. A kicsi rádióból szóló keserű dallam csak méginkább nyugtalanítani kezdte sötét, tragikus lelkemet. Egyedül a tükörből visszanéző személy adott nekem erőt ahhoz, hogy ne roskadjak össze a megpróbáltatások sorozatától. Felötlött bennem az elmúlt évek eseményei. A rengeteg megalázkodást, tűrések sorozata valamint az a horibilis mennyiségű vér, amely a kezemhez tapadt. Nem volt bűntudatom, mert az a kegyetlen zord világ, amibe csöppentem, sokkal vérengzőbb és sötétebb volt tőlem. Már-már kényszerített minden tettemre, mégis tudom, én vagyok a hibás a bűneimért.
A tükörből visszanéző nő fiatal, csinos és elegáns, míg a benne szunnyadó lélek túl vén ahhoz, hogy bármit is tegyen. Megfáradt s pihenett, mert érezte, kell majd az erő, mert előbb-utóbb utoléri a végzete.
- Kellemes meglepetés ért az előbb... - szólaltam meg határozottan, miközben szúrósabb vetettem borostyán tekintetemet a nem kívánt idegenre. - Ugye tudod, hogy illetlenség más után leskelődni...
A sötétség leple alól hirtelen egy nádszál vékony láb tűnt fel, majd nem sokkal később megláttam a tulajdonosát is. Nem fogom meghazudtolni magamat, valamiféle hideg érzés futott végig a mellkasomon, ahogyan megláttam őt. Tudtam, hogy egy napon ez befog következni, de nem készültem fel rá. A villámok összecsaptak a fejem felett, s baljós csatájuk közepette megijedtem. Megijedtem attól a ténytől ami várhat rám ha az igazságra fény derül. Nem, nem azért alázkodtam meg megannyi évszázad során, hogy aztán valamiféle rabként hurcoljanak meg. Tennem kellett valamit, elvégre a kezemben volt az irányítás.
"A királynő szava szent és sérthetetlen, ellentmondani lehetetlen, mivel a nagyságos őfelsége számunkra a mindenható jóisten!"
Igen, ez a hűség eskü minden egyes alattvalómra igaz volt, tehát nem tehettek ellenem semmit sem...
- Nem leskelődök, csak mérlegelem a helyzetet. - mosolyodott el huncutul az előttem álló törékeny testalkatú ismeretlen ismerős. - Bármikor is játszadoztam el a gondolattal, miszerint újra találkozunk, valamiért folyton egy pontra lyukadtam ki. Szinte mindig azt mondogattam magamban, hogy azon nyomban megfojtalak, mihelyst megpillantalak. Most viszont fogalmam sincs mit érzek. Talán kissé kárörvendő vagyok...
- Miért is? - szakítottam félbe dacosan, miközben elegáns mozdulatsorozattal igazítottam meg a hajamat. - Mérget vehetsz rá, hogy nincs bűntudatom a tetteimért.
A lány fáradt sóhaj közepette telepedett le a vörös bársony kanapéra, majd lábait keresztbe téve, komoly arcot vágott, majd fájdalmasan egyenes ülésével nekikezdett.
- Azt hogy van- e bűn tudatod vagy sem, az a te feladatod mérlegelni, viszont nem tudok elsiklani afelett a ténynél, hogy mennyire silány életed van. Ezt akarta a nagy álmdozó lány? - gúnyolt ki csípősen - Egy megszokott és monoton napirendet követni és állmosollyal megtéveszteni az embereket?
- Igen, ezt akartam! - förmedtem rá - Felbecsülhetetlen érzés az, amikor fejet hajtanak előtted megannyi keserves évszázad után! Mindig is irányítani akartam, és nem érdekelt az hogy hány emberen vagy vámpíron taposok át, mert ez a világ nem a kegyelemről szól! Itt aki gyenge haljon meg! - hadartam el egy lélegzet vétellel. Dühös s indulatos hangom szinte elfedte az összes zajforrást a szobában.
Lesütötte a szemét! Sosem tett ilyet, én pedig nem voltam olyan balga, hogy elhiggyem, megfutamodik tőlem. S megérzéseim bebizonyosodni látszódtak, mikor halk kuncogásba tört ki.
- Mindent felsoroltál kivéve azt, hogy mennyire szereted a vérrontást! Szinte élvezed az elhaló sikolyokat, - tett felém egy lépést -  a néma imákat, a fájdalmas segítség kéréseket valamint a vérük ízét...
Minden egyes szavánál közelített felém, majd végül az utolsó kiejtett betűnél kegyetlen grimaszba torzult az amúgy bájos arca. - Én pedig gyűlölöm az ilyeneket...
- Én pedig azokat, akik gyáván bújkálnak, nem pedig szembe néznek a valósággal...
Haruna, így hívták talán most őt, csillogó kék tekintete elsötétült, s arcára semmit mondó kifjezés vert sátrat.
- Hidd el, hamarosan azt fogod kívánni, bárcsak inkább befogtad volna a nagy pofádat. Pár hónap, és az első dolgom az lesz, hogy a fejedet leszakítsam a helyéről, majd pedig a kitépett szíveddel együtt a tűzbe vessem, a maradék testedet pedig nagylelkűen felajánlom majd a kopár vidék varjainak, így kettőt ütök majd egy csapásra. Megszabadulok életem egyik legkellemetlenebb emberétől, valamint bőséges vacsorát adok a szegény éhező madaraknak.
Nem, ez már messziről sem volt Haruna Misaki. Ez a lény - nevezzük finoman így -, még a legrosszabb rémálmaimban sem szerepelt. Ez a szenvtelen, kemény tekintetű női egyed teljesen más volt, mint az emlékezetemben élő vámpír. Gyilkos volt. Olyanfajta gyilkos, aki nem másokat ejt áldozatul, hanem saját magát. Mintha régi lágy, hiszékeny énjét darabokra zúzva egy teljesen új érdektelen s keménykötésű én vette volna át.
- A kocka fordult édes, te pedig már semmit sem tudsz tenni. Az időd leáldozott, drága Ladym...

A beszélgetésünk után mohó vágy kapott el, hogy megtegyem az első lépésemet az ellenségeim felé. Bár hosszú évekkel ezelőtt megszűnt létezni az a személy számomra, azért mégis sóvárogtam az érzés iránt. Azért az érzésért, mikor egy ártatlan embert  roppantok szét lelkiekben.
"Emília, csak hogy tudd, ma este darabokra töröm a hasonmásod lelkét."
Ennek tudatában hívtam ki azt a lányt. Maga a megjelenése is dühbe hozott, nemhogy még a pillantása, és a nyomorult járása. Kísérteties volt a hasonlósága a múltbéli emlékképeimben szereplő nővel.
Végre kikászálódott! Éppen ugyanolyan idegesítő volt, mint ő! Elégtételt akartam venni, az a lány pedig jónak bizonyult erre a feladatra.
 - Bizonyára sokan töprengtek, hogy az elmúlt hosszú évek során itt töltött, szinte néma mulatságom alatt most, miért hívom ki az egyik diáktársatokat, ugye? - meredtem huncutul a megszeppent tömegre, kik közül sokan sutyorgásba fogtak, s kitárgyalták, vajon miért pont őt hívom ki. - Nos, Ms. Raven, el kell árulnom pár titkát, ha nem zavarja önt.
Kezét megfogtam, s mintha az életem múlna rajta, úgy szorítottam. Meghűlt az ereimben a vér, mikor jobban szemügyre vettem tekintetét. A tónusok nagy palettáján ténfergő színek összessége közül, pont azt a merész s mély zöld árnyalatot játszották szemei, mint neki. Annak a személynek, akit még évtizedek múltján is megvetek, s a pokolba taszítanám. Az ártatlan báj, a zavartan lefelé görbülő cseresznyepiros ajak, s a hófehér hamvas bőre...
Megfogtam! A kecses nyaka ívénél egy kis folt volt, amely...igen, harapásnyom volt. Nem az a megszokott két kis pötty, amely általában ott szokott lenni, hanem egy gesztenye nagyságú kék-zöld folt, melyből azonnal kikövetkeztettem, hogy még nagyobb területen játszott nemrégen hasonló színt. Arcomra az a kárörvendő mosoly ült ki, mint mindig, mikor ennyire szerencsés helyzetbe kerültem. Éreztem, hogy most talán az egész társadalom előtt mély, negatív képet fogok róla alkotni, ami végig fogja kísérni nyomorult életét.
 - Mint ahogyan már sokszor mondtam, ez az iskola az én gyöngyszemem, mivel ide valóban kifinomult s hűséges alattvalók járnak, s minden évben innen kerülnek ki a legígéretesebb védelmezők is. Most kötetlenül beszélhetünk, mivel ebbe a bálba csakis a hozzánk hasonló vámpírok tehették be lábaikat. - szépen hangsúlyozva mondtam ki az utolsó pár szavat, nyomatosítva a mellettem álló lányban, hogy ő igenis kívülálló. - Meg persze azok az emberek, akik tudnak a kilétünkről. Nos, drága alattvalóim, erre szeretnék kicsit kitérni.
 - Kérem, engedjen el... - suttogta kétségbeesetten, mire összehúztam a szemeimet, s ragadozó vadállatként mértem rá megsemmisítő pillantásokat.
 - Ms. Raven ne vágjon közbe ha megkérhetem!
 - Sajnálom. - sütötte le szemeit.
 - Nagyszerű - suttogtam pökhendin - Szóval, mint már mondtam, itt emberek is vannak, aki kissé extrém módon próbálnak köreinkbe férkőzni, mint ahogyan Ms. Raven is. Nem kell tagadni kisasszony, a nyakán lévő folt minden elárul...
A tömeg megszeppenve meredt a vörösre feslett arcú lányra, aki megsemmisülve pásztázta a báli ruhába öltözött társai tömkelegét. Szemeibe könny szökött, elvégre több száz ember előtt szégyenítettem meg. Igen, ez kellett neki ahhoz, hogy belássa, nem ér fel a mi szintünkre.
 - Ugyan, nem kell ezen annyira meglepődni, mivel a hozzá hasonlóakat már nem az öröklét utáni vágy hajtja, hanem más. Mondhatni, minden amit egy vámpírférfi megtudd adni... - lemondó pillantásokkal tekintettem rá, majd a tömeghez fordulva bevittem a kegyelem döfést - Hölgyeim és uraim, önök most Sally Ravent láthatják, a híres vámpírvadász klán fejének, Sam Ravennek az egyetlen lányát! Kérem tapsolják meg eme híres nőszemélyt!
A tervem maga volt a tökély. A lány sírt, a tömeg meglepődött, az ellenségek ujjongtak, Haruna pedig őrjöngött. Azaz árkozott megmert fenyegetni, de a fegyvere fordítva sült el. A kis védence lelkét úgy roppantottam össze, mint egy törékeny porcelánbábut, s ahogyan az is, úgy Sally is apró szilánkokra esett szét.
S dicsőségtől megrészegülve tértem volna vissza az engem megillető trónra, ha egy fiatal fiú nem tört volna át a tömegen idegesen. Szemei olyanok voltak az ezüstös hold fénye, s hajkoronája pedig a legmerészebb vörös színt vették fel. Még egy személy villant fel előttem...
Magas, derék lány, cseléd ruhában. Arca verítékes a nagy munkától, ám szemei olyan nyugodtak s lágyak mint a tavaszi szellő. Halovány mosoly terült el az arcán, mikor az utolsó lepedőt is kiterítve a kertben olvasó lány elé lépett. A nemesi címert viselő hófehér hajú Emília merő eleganciával letette a könyvet, és mosolyogva meredt az előtte nevető Elizabethre.
Elizabeth, hát persze! A fiú az unokája lehetett minden bizonnyal, elvégre a nő sosem hagyta el a kastélyt. Talán a fiát nem, de az unokáját ide láncolhatta egy időre.
 - Parancsolsz? - kérdeztem kíváncsian.
 - Ja. - válaszolta nekem neveletlenül -  hagyd békén őt!
Teljesen ledöbbenve figyeltem a fiút, hogy komolyan gondolja-e az előbbi kijelentését, vagy talán csak viccelődik velem, ám mikor nem kért bocsánatot, vörös fejjel meredtem rá, de a neki esze ágában sem volt a bocsánatomért esedezni. Esküszöm az eszem megállt!
 - Talán te vagy az, aki megharapta? - csillant meg bennem egy halovány remény - Ő a szeretőd?
Jó módú fiú, hiszen a szülei a tanácstagok, s akik ebben a körben mozognak, azoknak szigorú elveik vannak. Én pedig tudom, menyasszonya volt, akit kötelező volt feleségül venni, különben a kis ficsúr mindenféle anyagi javaktól megfosztva, nincstelenekké válna. Ezt pedig senki sem kockáztatta volna meg legyen akármennyire is szerelmes...
A fiú közelebb lépett a lányhoz és átkarolta. Nem csak merész, de szemtelen húzás is volt ez részéről, majd a legnagyobb lelki nyugalomban vetette rám szürke szemeit.
 - Szerető? Ugyan, már! Ő itt a menyasszonyom...
S a lány kezét előre nyújtotta, és megcsillant egy gyönyörű gyémánt gyűrű, Haruna pedig majd' megfulladt a nevetéstől, ahogyan az ártatlan Sally Raven is...


Ahogyan a királynő is, úgy az egész tömeg  döbbenten figyelte a jelenetet, köztük pedig egy éjfekete hajú nő bosszankodva roppantotta össze a pezsgős poharat. Nem engedte, hogy ez tovább fajuljon, ám a fia hátat fordított neki a szerelme miatt. Bosszú. Erre vágyott csak.
S a megdöbben tömeg előtt pironkodva mosolyodott el a lány, miközben porcelán arcán észre sem lehetett venni a bánatot, mely benne uralkodott.
 " Bárcsak így lenne..." suttogta némán csukott szemmel,  majd a jegygyűrűjére sütötte zöld tekintetét.

26.fejezet vége

Read More

A végzeten túl-1.rész-Hűséges szolgálja vagyok, kisasszony...

1.fejezet-Hűséges szolgálja vagyok, kisasszony...

(részlet)

Érzi ezt kisasszony? Csontig hatoló hideg szél járkál a keskeny kis utcákban, miközben szüntelenül garázdálkodik egész éjjel, elijesztve a lakókat a kinti léttől. A hó már jócskán befedte a macskaköves utat, így most olyan, mintha egy hófehér abrosszal takarták volna le a kietlenséget. A kerekded hold reszketve díszeleg a megannyi csillag között, s fényével pontosan az ablakomon kopogtat. Csak felállva látom, hogy hatalmas jégcsapok képződtek az ablak sarkánál, miközben dér fedte be az üveget.
Talán önzőségnek tűnhet részemről, de míg magában fájdalmat és szenvedést kelt ez a látkép, addig bennem teljesen más ébreszt. Ugyanolyan lélegzetelállítóan festet minden aznap, mint most. Azon a végzetes napon, mikor találkoztunk, minden megváltozott. Bár még csupán hat éves volt, és többnyire gyermeki szeszéllyel viaskodott, valamiért találkozásunk pillanatában megváltozott.
Még tisztán látom magam előtt, mikor legelőször vettem tenyerembe parányi véres kezeit és a szemeibe pillantva olyan lenyűgöző dolgot vettem észre, hogy menten tudtam, maga különleges. Tiszta tekintete volt. Olyan üres és érinthetetlen, mint most az ablakból kitekintve a frissen esett hó. Hideg volt, és semmit mondó.
Apropó, emellett erről az éjszakáról nem csak a legelső találkozásunk, hanem a maga arca is felvillan. Rezzenéstelen, szenvtelen és hideg mimikája, valamint kikövetkezhetetlen, semmit mondó kék szemei láttán tudom, hogy nem csak más mint a többi, hanem egyedi és érdekes lélek. Belegondolni sem merek abba, hogy milyen értékeket és ízt őrizhet a legcsábítóbb dolog magában, amelyre szinte minden hozzám hasonló romlott pokoli lény felfigyelhet. Igen, az ön lelke és az emlékek késztetnek a türelemre, hogy egy napon csakis az enyém legyen.
S én észre sem vettem, hogy a dacos gyermek szinte köddé vált előttem, az idő vaskos kereke pedig megállíthatatlan sebességben pörgött le. Immáron tíz esztendeje szolgálom magát hűségesen, miközben egyetlen kósza megbánás sincsen bennem, hogy újra csak várok, mivel minden egyes nap meglep engem tetteivel.
Most pedig érzem, hogy ez a tél megint eseménytelenül fog eltelni, csak én leszek itt magának az egyetlen egy olyan személy, aki mindig ott volt ha kellett. Bár igaz, ez egy érdek kapcsolat, elvégre maga az adósom, én viszont napról-napra megalázkodva szolgálom önt démonnak nem illő igyekezettel.
Tudom, hogy amint a nyár utolsó napja véget ér új élet veszi kezdetét. A megérzéseim sosem csalnak, s nagyon úgy látszik, az ősz magában fogja hordozni a változás szelét.
Én pedig kemény kézzel kiállom a próbát, és küzdeni fogok önért kisasszony, elvégre én vagyok az egyetlen szolgálja, aki egyben eléggé pokoli vonásokkal rendelkezik...

Read More

Közvélemény kutatás

Hello, igen, egy hétnyi lábadozás után jelentkezem :) Na, igen, azt hiszem, hogy eléggé sok ember megbetegszik mostanában tekintve arra, hogy ismét suliban kell járni :P Szóval, nemsokára kész A véredre éhezem új fejezete, és emellett bejelentem: hamarosan itt A végzeten túl 2.fejezete! Igen, kicsit sokáig tartott kidolgozni...
Amint látjátok két kérdés is van kint, és szeretném ha elég sokan válaszolnátok, mert eléggé kíváncsi vagyok :) Emellett szeretném ha küldenétek nekem emailbe képeket, hogy szerintetek hogyan is nézhetnek ki a szereplők, mivel egy részt érdekel a véleményetek, másrészt pedig ha minden jól megy, akkor saját kezűleg fogok illusztrációkat készíteni (persze csak akkor,  ha karácsonyra digitális rajzpadot kapok :P)
Sziasztok!
Az email címem: chikachan240gmail.com

Read More

25.fejezet-Báli galibák 2.rész

25.fejezet-Báli galibák 2.rész

-

A fekete hattyú

  - Itt vagyok! - állt meg nagy sebbel-lobbal az ajtóban Marilyn. Szürke szempárja izgatottságtól fűtve tapadt a vele pont szemben lévő fehér hajú srácra. - És most mondd el, miért kellett a bátyámat Sallyhez csalogatnom?
Mit sem törődve a lány kérdésével, Lisander nyugodtan állt fel az ágy széléről, majd a gyermek elé térdelt. Kezeit óvóan a vörös hajzuhatagába túrta, majd tekintetével szinte megfagyasztotta.
 - Még gyerek vagy ehhez Marilyn... - azzal pedig megindult a bálba.
 - Soha...többé...ne mond ezt! - szűrte ki a fogai között. - Gyűlölöm, mikor gyerekként kezelnek
 - Pedig most is úgy viselkedsz, de mentségedre szóljon, még belefér a te esetedbe. Egyébként, pedig jól nézd meg azt  lányt ott, mert ha a sejtéseim beigazolódnak, akkor ő lesz a bátyád barátnője.
Marilyn szeme ravaszul csillant meg. Izgatott mosoly kúszott fel baba arcára, majd elmerengve tett néhány lépést a fiú felé. Eljátszadozott a gondolattal, hogy mennyi minden várhat még így a családra és hogy miként végződhet ez a játszma.
 - Te ugye, nem egy átlagos gyermek vagy? - sandított rá gyanakvóan a fehér hajú srác, majd visszasétálva a helyére kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben.
A szobában megfagyott  levegő. Az ablak túloldalán szinte össze fagytak a fa csontos ágai, s néha-néha kísértetiesen csikorgatták végig az üveget. A cseppnyi gyermek árnya megremegett a halovány fényben, majd egy teljesen új alakot vett fel. Lisander mindenféle meglepődöttség nélkül nézte, ahogyan a test nem, viszont a sötét árnyék teljesen új formát ölt. Tisztán kivehető volt egy kecses nőies alak, amelyen hosszú estélyi volt, s kezén valamiféle dísztárgy lóghatott. Lehetetlen volt ennyiből kikövetkeztetni a lány valódi énjét, ám a felettes viselkedésből, és nézéséből bárki rájöhetett volna.
 - Sikerült visszajönnöm - még szélesebb vigyorral közelített a fiú felé. - Bár kicsit zavar, hogy gyerekként kellett mindent újrakezdenem, de mindezt csakis egyetlen egy személyért tettem.
 - Megint erről szól majd az életed, fekete hattyú? - kérdezte rideg és érzéketlen hangon Lisander, melyen még a különös ismeretlen is meglepődött.
 - Mintha te nem tudnád a normákat... - már csak pár centi választotta el a fiútól.
Lisanderre hirtelen arany tincsek hullottak. Az apró gyermeteg kacsók lassan megnövekedett, és bársonyos kecses kezekké formálódtak. Teste megnyúlt, s hosszú formás combok, karcsú derék és dús keblek emelkedek ki.  A gyermeki ártatlanságot sugárzó füst szürke tekintetett egy vad, harcias és kőkemény zöld szemek váltották fel.
A fiú elsőnek nem hitt a szemének. Emlékezett a lányra, sőt! Minden egyes porcikáját ismerte. A kecses nyakát, a keskeny és gömbölyded vállait, telt csókos ajkait, hófehér bőrét valamint ravazdi szemeit.
  - *Enchantée... - búgta az előtte ücsörgő férfinek. - Meglepődtél, ugye?
 - Joséphine? - nyögte ki meglepetten.
 - Az egyetlen ok, hogy visszajöttem, az a drágalátos vőlegényem miatt van. Tíz éve minden egyes másodpercben azon dolgozok, hogy végre újra a régi testemben lófráljak, nem pedig aludjak egy kölyök testébe elzárva. - hófehér bársonyos kezeivel végigsimított a srác arcán, majd fekete körmeivel megszorította az állát. - Látom a fájdalmadat, ahogyan arra a bánatos libára gondolsz, aki most minden bizonnyal a legjobb barátoddal van.
 - Mit akarsz ezzel mondani, fekete hattyú?
 - Azt, hogy ne legyen a nevem Joséphine Leriche, ha csak úgy hagyom így heverni a dolgokat. Ellenállást nem tűrök, elvégre jogom van a belegabalyodni ezekbe a zűrös ügyletekbe, hiszen én vagyok a menyasszonyod, nem?
Lisander nem szólt semmit, csak némán, érzelem mentesen bólintott, miközben egy mély sóhajjal eresztette ki a benne felgyülemlett feszültséget.



*-Enchantée-örvendek


- Elnézést, ön ismer engem? - néztem rá bamba tekintettel. Képtelen voltam felfogni az előbbi mondatott, mert nem akartam pont ilyen körülmények és történések közt találkozni vele.
Elgondolkodtam egy másodperc erejéig, hogy talán süllyedhetek olyan mélyre, ha a harapás utáni vágy elveszi az eszemet. Nem volt mese, számomra az egész dolog olyan volt, mint a drog. Egyszer megtapasztaltam, és utána nem tudtam nélküle élni, mert mindig ott motoszkált a fejemben, hogy mennyire is felemelő és bódító érzés kap el közben. Olyankor minden bánat tovaszállt belőlem, s csak az a perc számított, semmi más.
Az elegáns nő gúnyos nevetésbe kezdett. Nemcsak kicsúfolt ezzel, hanem szépen meg is vetett.
- Ez a csinos kis pofika... - merő eleganciával sétált elém majd megsimította az arcomat -, és ahogy látom, szép kis domborulataid is vannak. Nem csodálom, hogy a fiam beleesett a hálódva... - tette hozzá lenézően. - Nem tudom, hogy hányszor feküdtél le vele, de most szépen kérlek meg rá, hogy hagyd békén Castielt.
Először teljesen lefagytam. Meglepődtem ês megijedtem  szavain, mivel még életemben nem csókolóztam senkivel sem, ezért még elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennél tovább menjek.
- Anya, maradj csendben! - förmedt rá a vörös fiú. - Sallynek semmi köze ehhez!
- Szóval ön Castiel anyukája. - szólaltam meg hosszú szünet múltán, amellyel közbe vágtam a srác mondani valójába. - Csak közlöm magának, hogy én és Castiel között nem volt semmi sem. Ha hiszi, ha nem, még soha nem volt barátom, de szeretem őt,  úgy hogy még nem is járunk.
- Nem hitten volna, hogy képes vagy a szemembe hazudni. Az emberek ocsmányak, ahogyan tagadják a nyilvánvalót. Érzem rajtad a vágyadat, ahogyan arra sóvárogsz, hogy megharapjanak. Ez már minden határon túl megy!
Szégyenkezve sütöttem le a szememet. Tényleg bántam minden egyes tettemet, amelyet természetesen azért tettem, hogy Castiel mellett legyek. Tudtam jól, elijesztettem azzal, hogy bevallottam, szeretem őt, mivel az ő oldaláról csupán pillanatnyi fellángolás volt az egész.
- Anya, hallottad? - karolta át a derekamat. - Nem tagadom, miatta bontottam fel az eljegyzésemet, de emellett Viola is közre játszott. ő ugyanannyira ellenzi az egész házasságot mint én.
- Ezt viszont nem ti döntitek el... - szűrte ki a fogai között.
- De nem a középkorban élünk. A tököm ki van az egésszel! - rándult össze morcosan Castiel arca. - Ha eddig nem érdekeltünk titeket, akkor most miért háborogsz itt?! Évek óta haza sem dugtátok a képeteket erre most itt parádézol!
- A családunk hírneve megköveteli, hogy hozzád méltó párod legyen, nem pedig egy jött-ment ember, aki mellesleg egy szajha.
Nem bírtam tovább. Annyira borzasztó volt hallgatni minden egyes szavát a nőnek. Nem voltam szajha. Én messze álltam ettől a kijelentéstől, mégis magamra ismertem.
Beszaladtam a bálterembe. Inkább ott hagytam Castielt az anyjával, mert a tűréshatáraimat réges-régen túlléptem.
A zsibongó tömegen egyhamar átküszködtem magamat, és nem kértem senkitől sem bocsánatot. Még a pökhendi Ambertől sem, aki szokásához híven vastagon ki volt kenve-fenve, de akkor az volt a legkisebb gondom egyben.
- Hé, azt hiszed, hogy most menő vagy?! - horkant fel.
Ideges, már-már gyilkos tekintettel fordultam felé. Hirtelen módon egy teljesen új dolog fogant meg bennem. Egy ösztön szerű gondolat futott át az agyamon, amely arra ösztökélt, hogy tudat alatt fojtogassam. Látszott a szőke hercegnőn, hogy valóban nem kap levegőt. Elborzadtam. Én okoztam csupán a puszta ép eszemmel. Azonnal kivertem a fejemből a gyilkos gondolatokat, majd elfutottam.
Végre rájöttem, az az ellenség, akitől tartok, én magam vagyok.
Lehuppantam az akadémiát elválasztó folyosóra. Egyedül voltam, a gyilkos Sally, aki messze áll tőlem, mégis oly közel. Megijesztett a gondolat, hogy talán egyszer vér fog a kezemhez tapadni. Végül is, utolért a végzetem. Kezdtem megtébolyulni, s ezzel minden félelmem beteljesült.
Hangokat hallottam, párbeszédeket, sikolyokat. Nem volt senki sem a közelemben, mégis a fejemben ott kongtak a segítséget kérő szavak.
Felálltam a kőről, majd  keserű léptekkel indultam meg az elülső udvar felé. Oda, ahonnan először betettem a lábamat az iskolába, és ahol minden tönkre ment. Bár hideg volt, nem foglalkoztam a februári cudar időjárással, mert most égető szükségem volt arra, hogy kisellőztessem a fejemet. Valahogy magamhoz kellett térnem, hogy pókerarcot vágva vissza tudjak menni.
Kétségbeesetten dűltem neki az egyik félelmetes szobornak, és közben hatalmas harcot vívtam a könnyeimmel, nehogy tönkretegyem a tökéletes sminkemet.
 - Miért itatod itt az egereket? - szólalt meg egy érces, ám de kedves hang, amely pontosan mögülem jött.
Azon nyomban vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot, és a kőszobrot kezdtem vizslatni. Ugyanaz a szobor, amelyet anno pislogni láttam.
 - Te tudsz...beszélni? - kérdeztem hitetlenül, tágra nyíl szemekkel.- Nem, az nem lehet! Valóban megbolondultam... - nevettem el magamat kínosan, miközben a kőszoborra meredtem, amelyik éppen unottan vakargatta meg állát.
 - Tudod kislány, eddigi százötven éves pályafutásom során egyetlen egy ember sem akadt, aki elnevette volna magát azon tényen, hogy megtébolyult. Egyébként pedig a becses nevem Edgar, már ha érdekli a kisasszonyt.
Nagyokat pislogva meredtem az előttem guggoló kődarabra, amely nemhogy csak mozgott, de beszélt is, méghozzá tisztán és illedelmesen. Ha egy évvel ezelőtt találtam volna a régi otthonomban egy cd-t, amelyen az előbbi jelenet lett volna lekamerázva, és megnéztem volna, egész biztosan azt mondtam volna, hogy füveztem, vagy valami hasonló tevékenységet folytattam volna, mivel egyszerűen irracionálisnak tűnt az egész. Először vámpírok aztán beszélő kőszobrok, ja és ez mind Sally Ravennel történik, aki úgy érzi magát, mint egy szanatóriumi szökevény.
 - Mondja azt, hogy csak álmodok... - böktem ki nagy nehezen - Ilyen nem létezhet, hogy egy kőszoborral cseverészek... - nevettem
 - Talán azt hiszed, hogy megőrültél? - bólintottam, mire Edgar fáradtan megrázta a fejét - Ha ez így lenne, akkor már jóval ezelőtt bolond voltál, gondolj csak a megérkezésed napjára. Emlékszel?
 - Hogyne emlékeznék, elvégre egy héten keresztül nem mertem kinézni a konyha ablakból, mert az egyenesen idenéz!
 - Na látod! - csattant fel boldogan - Ha bolond lennél, akkor nem kérdezősködnél, és morfondíroznál arról, hogy valóban az vagy-e. Ilyen egyszerű! Egyébként pedig... - hallgatott el hirtelen.
 - Folytassa... - fókuszáltam rá kíváncsian - Mondja, mit akart?
 - Még nem mondhatom el. A lényeg, hogy most vissza kell mennie a bálba, és szembeszállni azokkal akik rosszat akarnak magának. Még hosszú út áll a kisasszony előtt, hogy rájöjjön, miért is érzi magát tébolyultnak. - kacsintott rám - Most pedig, ha nem bánja, akkor visszavenném a szokásos pózt... - azzal pedig ismét az a szobor lett, mint amilyen volt.
 - Várj Edgar, még kérdezni akarok valamit...
 - Sally, te mit keresel itt? - pillantott ki a hátsó erkély hófehér kőkorlátjáról Lisander, aki látszólag eléggé feszült volt.
Nemes egyszerűséggel pattant le a korlátról, majd két lépésben mellettem termett, ami valljuk be, eléggé hihetetlennek tűnik, hacsak nem vámpírokról van szó.
 - Csak...kiszellőztetem a fejemet. - vágtam rá nagy zavaromban. Valamiért Lisander mellett mindig hasonlóképpen reagáltam.
 - Miért vagy egyedül? Nem Castielel kellene lenned?
Leesett. Hát persze! Azért nem találkoztam vele, mert szánt szándékkal került, hogy összetalálkozzak a kis haverjával.
 - Te ezt direkt csináltad? Azt akartad, hogy Castielel legyek? - nyögtem ki bizonytalanul, már-már keserűen. Fogalmam sem volt miért, de rosszul esett a tette.
Lisander csak egy széles biztató mosolyt eresztett el, majd a jobb kezemet fogva elkezdett visszavezetni a bálterembe. Az előbbi beszédem Edgarral teljesen kiment a fejemből, csak is a hevesen dobogó szívemre, és arra a rengeteg dologra tudtam gondolni, amely Castielel és Lisanderrel kapcsolatos. És a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon szerethetek-e egyszerre két embert?
 - Ez volt a terv - szólalt meg kis idő múltán a fehér hajú srác. - Szereted őt, nem? - bólintottam - Akkor ne lazsálj, és ne kerüld el.
 - Én nem kerülöm csak haragszom rá, ennyi. Emellett szívesebben töltöm veled az időt, itt a téli bálon, mint azzal a tuskóval... - válaszoltam büszkén, mire a srác csak halkan nevetni kezdett.
 - Te egy kivételes egyéniség vagy, Sally - pillantott rám egy másodperc erejéig, majd újra az utat pásztázta.
Beértünk a bálterembe. Minden ugyanúgy volt, mint amikor elmentem. Táncoló tömeg, zene, hangzavar, és egy minden bizonnyal vámpír csapat fent a karzaton, akik feltűnő módon bámultak rám. Végül pedig felállt a székről egy személy, és lesétált a mikrofonhoz. Az idegen nőn látszott, hogy igazán nagy fejes lehet, mivel az addig ülő emberek felálltak, és az egész tanári kar kihúzta magát, majd érdeklődve nézték a kb. 35-40 évesnek tűnő nőt, aki rideg szemeivel végig siklott a tömegen, s pont nálam akadt meg a pillantása. Először teljesen meglepett tekintettel meredt felém, majd legyőzve az érzelmeit megvetően vizslatott, majd intett nekem.
 - Kérem, fáradjon közelebb kisasszony... - zengte túl a nyüzsgő termet, majd mikor tudatosult bennem, hogy nekem beszél bizonytalanul megindultam. Már akkor éreztem, hogy ennek rossz vége lesz, ám csak akkor ért a legnagyobb döbbenet, mikor Haruna a fülembe súgott valamit.
 - Óvatosan Sally, ő itt a királynő... 

25.fejezet vége 

Read More

24.fejezet- Báli galibák

 24.fejezet- Báli galibák 1.rész

 

Sziasztok visszatértem, és már nem is fogok elmenni :) Ígérem, most már minden felgyorsul majd.

Emlékeztetett valamire a csendes téli éjszaka. A süvítő szél hangja félelmetes zsivajjal tört be a hatalmas kétszárnyú ajtómon fájdalmas emlékeket keltve. Az 1800-as években megszokottak voltak a fényűző bálok, melyen mindenki a legtökéletesebb formáját próbálta hozni. Mindegy volt, hogy milyen alkalom miatt került megrendezésre, csupán az számított, hogy végre egy estére szabad vagyok. Igen, régen nem úgy működtek a dolgok mint most. Soha nem volt alkalom arra, hogy barátokkal járjak szórakozni, s majd pirkadatra talán haza vánszorogjak.
Merőben más volt a világ. Kegyetlenebb és igazságtalanabb volt minden, mégis nekünk vámpíroknak könnyebb volt. Nem járt annyi fejfájással a rejtőzködés, és emellett akkor még engedélyezett volt a vadászat.
 - Elgondolkodott asszonyom? - szólalt meg a mögöttem munkálkodó Mei. - Nagyon komolynak tűnik.
 - Az vagyok. Kissé keserédes ezt a ruhát magamon hordani. - mutattam a rózsaszínű, térdig erő ruhára, amelyben olyan voltam mint egy ártatlan lány. Tökéletes álca megtéveszteni mindenkit, s olyannyira ijesztő is egyben ha megmutatom az igazi énemet. - Régen ha egy ilyen ruhában sétáltam volna be valahova, egészen biztosan elszörnyedtek volna az emberek. Túlságosan erkölcstelennek és szégyentelennek tűntem volna, habár a férfiak bizonyára nem háborodtak volna fel... - nevettem el magamat enyhén.
 - Biztos vicces lehetett azokon a hatalmas és fényes bálokon lenni. Kár hogy nem éltem abban a korban, de valamiért eléggé feszült is asszonyom....
 - Ma este szembe kell néznem a helyzet súlyával. Itt lesznek a tanácstagok, a vadászok, az őrzők és a...
 - Királynő is... - fejezte be helyettem a mondatott, mert bizonyára minden szó után egyre több aggodalom ült ki a hangomban. - Vajon észre fogják venni? - pillantott rám barna frufruja mögül. Nem akartam elmondani az igazat, mégis megtettem. A hűségéért cserébe legalább az igazat kapja meg.
 - Én magam fogom felfedni az igazságot. A vámpírok bálja pár hónap múlva lesz, és én addigra már képes leszek felébredni. Azt akarom, hogy a királynő végre megfizessen a bűnéért.
Eltűnődve pillantottam ki. A hóvihar ádázabbul tombolt, s az istennőre esküdve, egy másodpercre megpillantottam az ablakon keresztül egy karcsú női alakot, ahogyan felém int. Éreztem, hogy csak egy látomás volt, mert halovány élet jelet sem éreztem a közelben. Mosolyogva, könnyektől küszködve intettem vissza a nőnek. Megígértem magamban, hogy a lehető leghamarabb igazságot szolgáltatok, elvégre immáron már lassan tíz éve szabadon mászkál a bűnös.
Hátat fordítottam az ablaknak, mikor az alak köddé vált, s megindultam a folyosóra.
 - Hová megy, asszonyom? - ragadta meg aggódóan a csuklómat. Felpillantottam a lányra, aki bár magasabb volt tőlem, mégis én voltam az idősebb.
 - Ahhoz az egyetlen egy személyhez, aki számít még nekem... - válaszoltam fagyosan, majd a lány meleg tekintetbe pillantottam. Éreztem ahogyan a szíve kihagy egy ütemet, mikor meglátta a kék szemeimben őrlődő magányt és gyűlöletet.
 - Ugyan, ne ijedj meg - váltottam melegebb hangtónusra, vagy inkább a bennem szunnyadó jóság késztetett erre. - Tudod, most testvérek vagyunk... - simítottam végig barna hajkoronáján szelíden.
Vékony kezeimmel elengedtem őt, majd megindultam a tervezett hely felé. Ezer s egy gondolat futott át az agyamon, amikor meglestem a bál teremben zajló eseményeket. A távolban ott ültek, vagyis inkább lapítottak a tanács tagok. Kétszínűen elhitetik a fiatalokkal, hogy csak puszta szórakozásból jönnek el bálokra, holott csakis arra kíváncsiak, akad-e köztük egy fekete bárány, akit kedvükre elhurcolhatnak az iskola közeléből.
Mindegyiket ismertem egytől egyig, s mosolyogva vettem tudomásul, hogy éppen Elizabeth fiát közvetítették ki hozzánk.
 - Haruna, végre hogy megtaláltalak! - állt meg előttem Sally.
Lefagyva bámultam őt, amikor végre eljutott az agyamig, hogy honnan ismerős nekem annyira minden. A legutolsó bál, amelyen mindenki ott volt. Emlékszem, ugyanolyan hófehér ruha volt rajta, mint akkor Sallyn. Fájdalmasan hasonlított a narancs hajú lány az emlékezetemben raboskodó nőre, s ez a tény egyszerre volt örömteli s fájdalmas is egyben.
 - Engem kerestél? - kérdeztem tettetett meglepődöttséggel - Miért, talán baj van?
 - Nem, dehogy is - rázta meg a fejét - Gyere velünk szórakozni. Ne egyedül legyél...
Az arcomra erőltettem egy kedves és meghatódott mosolyt. Tetszett, hogy ennyire kedves lány, ám a hiszékenység és a vakság gyengeség, melyen keresztül tönkre tehetik.
 - Rendben! - válaszoltam a lehető leghitelesebben.
 - Akkor gyerünk! - rángatott le a hatalmas lépcsőn.
Furán éreztem magam a hatalmas tömeget látva. Talán még visszamaradt a régi időkből, hogy szorongok ha sok ember társaságában vagyok. S ennek ellenére mégis jobban lefoglalt Sally viselkedése. Nem emlékezett a történtekre, köztük arra sem, hogy az apja gyilkos. Egyrészt örültem neki, másrészt viszont bántam, mert kijárt volna neki az igazság. De nem akartam terhelni. Két hónap múltán tudtam, hogy az élete teljes mértékben változni fog, mivel éreztem a vérében lüktető erőt. Ha felszínre tör, az egyenlő lett volna a káosszal, mivel ha lelkiekben nem elég erős, szinte darabjaira esik szét a gyönge lelke.
A másik dolog, amelyet észrevettem, hogy a búskomor aura, amelyet áraszt az a vörös hajú fiú miatt van. Elizabeth unokája, talán Castiel volt a neve, teljesen kifordította magából Sallyt. A csendes és jámbor lányból egy dacos nő lett, aki nem enged az elveiből és elképzeléseiből. Mindennek úgy kellett történnie ahogyan ő akarta, de ez természetesen csak otthon tört ki benne, mikor a keresztanyja társaságában volt.
 - Láttad már? - suttogta valaki messziről.
Kitűnő hallásom azonnal kiszúrta Margaret, a tanácstag egyik kényes hangú tagját. Ismertem őt. Egy vén szipirtyó, aki már akkor is felnőtt volt, mikor csak alig értem fel apám magas íróasztalának szélét. Sokszor fordult meg nálunk, s bár kívülről kb. 30 évesnek nézett ki, lemerem fogadni hogy már legalább a tízszeresét is megélte.
Igen, hasonlít rá, sőt kiköpött ugyanolyan mint ő. Az a lány, akit orvul becsaptak, megaláztak és bezártak. Emilia és Sally, mintha csak egy és ugyanazon személy lettek volna, erre pedig felfigyelt a tanács. Dögkeselyűk módjára szedték cafatokra tekintetükkel a mellettem lévő lányt, amelyre egy halovány mosoly erőltettem, majd megpillantottam a karzaton álldogáló királynőt is, akin ijedség tükröződött vissza Sallyt látva. Akaratlanul is kuncogni kezdtem melyre ő is felfigyelt.
 - Baj van Haruna? - pillantott rám aggódóan a mellettem lépkedő narancs hajú.
 - Nem dehogy is, - válaszoltam önfeledten - csak úgy gondolom, hogy ez az este mulatságos lesz...

***

Csodálkozva meredtem Harunára, aki az imént valamin jót mulatott. Megijedtem, hogy talán rajtam van valami furcsa dolog, elvégre az ember nem nevet a semmin.

 - Mondtam, hogy nem rajtad nevettem - ismételte el magát vagy ezredjére. majd kék szemei hirtelen az egyik oszlopra tapadtak. - Az ott egy kislány? - kérdezte értetlenül.
Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem őt, és meglepődésemre, valóban egy gyerek ácsorgott ott. Hófehér bőrét vérvörös göndör fürtök keretezték, s arcán csak úgy csillogtak a szürke szemei. Hirtelen egy ismerős érzés kapott el. A gyomrom görcsölt, ahogyan a rideg pillantásait tűrtem. Bár gyermek volt, annyival ijesztőbb is ártatlan bájával.
 - Segítesz nekem? - lépett elém, majd a kezemet megragadva ismét a szemeimbe pillantott. - Elvesztettem az anyukámat, és nem tudom, hogy merre lehet... - vékonyka hangja lenyűgöző és ártatlan volt egyben.
 - Nem tudom, de nekem rossz előérzetem van ezzel a gyerekkel... - suttogta Haruna gyanakvóan.
 - Gyere, keressük meg őket! - nyújtottam mosolyogva a kezemet. - Haruna, addig szólnál Lisandernek, hogy nemsokára visszajövök, rendben? - bólintott, majd elvegyült a tömegben a fiút keresve.
 - Mond csak, hogy néz ki az anyukád? - érdeklődtem, miközben az ismeretlen arcokat figyeltem.
A kislány nem szól semmit, csak húzni kezdett messze, távol a tömegtől.Kezdtem félni tőle, ahogyan határozottan kérlelt, hogy vigyem ki picit a friss levegőre, mert olyan erővel húzott, mint ahogyan egy gyermek képtelen. Felmerült bennem a kérdés, miszerint mi van, ha a kislány egy vámpír?
Lisander mesélte, hogy gyermekként veszélyesek a legjobban, mert képtelenek még önfegyelemre ha vérről van szó. Én bolond, pedig ismét olyan helyzetbe keveredtem, ahonnan menekülnöm kell. Valamiért annyira dühös voltam magamra, amiért előbb cselekszem mint gondolkodok, és még egy másodperc töredékég talán úgy éreztem magam, mint Amber, vagyis tipikus szőke nőnek.
 - Most egy picit le kell ülnöm, mert rosszul érzem magam. - roskadt le fájdalmasan a hideg kőre.
Ösztönösen leguggoltam elé, és megsimítottam hajkoronáját, mikor rám pillantott. Ismét az a borzasztó hideg érzés kapott el, mint legelőször. Sunyi, alattomos mosoly ült ki az arcára, majd szürke szemei vörösre feslettek.
 - Hazudtam... - nevetett önelégülten. - Olyan finom illatod van...te ember vagy, ugye? - mosolygott rám huncutul, majd megnyalta parányi ajkait, s a következő pillanatban már előbújtak a szemfogai. - Biztos, hogy olyan édes a véred, mint a méz...érzem.
Megdermedtem, amikor kicsi kezei erősen markolták meg a ruhám szélét, s mikor a nyakamhoz hajolt, minden elmosódott egy másodperc erejéig, mivel a kábulatot jéghideg valóság szakította félbe.
Egy erőteljes és ismerő férfi hang térített vissza a fájdalmas valóságba, amely hatására teljesen libabőrös lettem.
 - Te meg mégis mit csinálsz?! - toppant meg előttünk, majd a kislány tarkójánál megmarkolta vérvörös hajkoronáját, s erővel felrántotta. - Megmondtam, hogy kerüld el az embereket messziről!
Felém pillantott, s csak akkor vette észre, hogy én vagyok az. Régóta nem láttam. Pontosabban azóta, hogy megharapott. Dühös voltam rá, de nem a történtek miatt, hanem azért mert nem keresett. Legalább érdeklődhetett volna felőlem, de még erre sem vett erőt, hanem élte az életét, én pedig emiatt megfogadtam, hogy amint találkozok vele akkora pofont adok neki, hogy a két szemfoga is kiesik. Ám ott ülve a földön miközben ijedségtől fűtve remegtem, még egy cseppnyi lélekerőm sem volt vele foglalkozni, arról pedig nem is beszélve, hogy teljesen lenyűgözött a látványa. Se bőr kabát, sem más rocker cucc, csakis egy szolid fekete öltöny.
 - Sally? - suttogta meglepetten, miközben szürke szemeiben boldogság csillant meg. - Csinos  vagy...
Kezét felém nyújtotta, én pedig elfogadtam. Egy pillanatra tökéletesség lengte körül az auránkat, de rájöttem hogy csak képzelődtem.
Elvégre én voltam a szerencsétlen Sally Raven, aki örökre csak a szürke kisegerek táborát fogja erősíteni, és emellett nemcsak az volt a probléma, hogy kerültük egymást, hanem az, hogy Castiel majdnem megölt, mikor erőszakosan szívta ki a véremet. És még nem is beszéltem egy ember és egy vámpír viszonyáról...Olyan mintha azt mondanám: Kutya és macska.
Szóval, reménytelen esett...
 - Köszi - pirultam el - Ő itt kicsoda? - mutattam a kislányra, aki az imént akart belőlem táplálkozni. Abban a pillanatban, pont a tarkóját simogatta, mivel fájhatott neki Castiel tépése.
 - Ő itt a húgom, Marilyn. A szüleim hazajöttek, és mivel velük lakik ez a kis nyomi, ezért most ő is itt lakik egy ideig.
Az állam leesett, mert nem tudtam, hogy van még egy kishúguk. Mindig is abban a hitben éltem, hogy Ivy és Castiel van, elvégre sosem beszéltek arról, hogy testvérük van.
 - Nem is mondtad anyuéknak, hogy egy ember miatt bontottad fel az eljegyzésedet! - háborodott fel a cseppnyi gyerek, mire Castiel felé nyúlt, de elugrott tőle.
 - Miről beszélsz?
 - Ne tagadd! Érzem, hogy a lány vére lüktet benned! Azért volt annyira ismerős, mikor megláttam...
 - Gyere ide! - háborodott fel, mire visszatartás képen megfogtam a kezét.
 - Hagyd, még csak egy gyerek, inkább úgy gondolom, hogy beszélnünk kellene majd...mikor vége a bálnak. Addig pedig inkább élvezzük a bulit nem? - kacsintottam rá, majd elindultam be, mert eszembe jutott Lisander, aki bizonyára várt rám.
 - Várj! - fogta meg a karomat. - Egyedül jöttél?
 - Nem, Lisanderrel. - válaszoltam erősen és határozottan, majd elfordultam tőle, ám előtte láttam azt a dühös és féltékeny arckifejezését, amely miatt elmosolyodtam. Kész komédia volt az életem.
 - Persze! - röhögte el magát. - Hiszen titeket láttalak lent csókolózni a múltkor...
 - Te meg miről beszélsz? - fordultam azon nyomban vissza vörös és dühös fejjel. - Ne találgass ki ilyeneket!
Megragadta a kezemet. Nem volt erőszakos, hanem inkább ragaszkodó, mintha nem akart volna elengedni soha...
 - Miért tagadod? Ott voltatok a tónál, de inkább hagyjuk...te lassan rosszabb leszel, mint Amber...
 - Fogd be! - a kezem lendült, és akkora pofont kapott, hogy a padlóra esett.
Kerek szemekkel figyelt engem, amikor észrevette, hogy felrepedt a szája. Hozzáteszem, hogy még én magam is meglepődtem. Az utóbbi hetekben sokkal erősebb voltam, és tornaórán is jeleskedtem. Gyors lettem és kiváló tornász, szóval mintha újjá születtem volna.
Valami megváltozott aznap, mikor megharapott...de nem tudtam, hogy mi is lehet az...
Feltápászkodott a földről, majd egy hirtelen pillanatban előttem termett, és átkarolt. Narancssárga tincseimet elsöpörte a nyakamból, majd súgni kezdett a fülembe. Nem tudtam megállítani, mert képtelen voltam mozdulni, de most saját akaratomból. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy ellökjem őt, mert nem akartam bevallani az igazat. Hiányzott, nem is kicsit.
 - Imádom, mikor ideges vagy...
 - Hm, szóval ő lenne itt az a híres Sally Raven... - szólalt meg egy nőies hang, mire felkaptam a fejemet, és értetlenkedve bámultam rá.
Hosszú hullámos fekete hajával, mélykék szemeivel, földet söprő fekete ruhájával és erős vörös rúzsával leginkább egy elegáns és igencsak gazdag nőre tippeltem volna, ám hamar kiderült, hogy megérzéseim igencsak tévedtek.
 - Igen, én vagyok az. - válaszoltam mereven.
 - Mond csak kislány, mégis mit csinálsz itt a fiammal? - sandított rám, majd halvány mosoly csúszott ki arcára.
Akkor még nem sejtette, hogy ez a találkozás egyben egy lavina volt, amely a végzetem felé sodort...

24.fejezet vége

Read More