22.fejezet-Az álarc lehull

22.fejezet - Az álarc lehull 

Az első csókomat nem így képzeltem el, bőrig ázva, lelkileg összeomolva. Teljesen abszurdnak tűnik, de számomra mégis édes és felejthetetlen volt.
Az érintése, szívének heves dobbanása s nyugtató kezei biztonságot adtak számomra. Legszívesebben örökre úgy maradtam volna, ám a hatalmas bódulatomból nemsokára kiszakadtam, mikor megéreztem, ahogyan a szemfogai megnőttek. Megrémültem ettől, mert felvillantak bennem a szörnyű emlékek, mikor Castiel erőszakosan rontott nekem.
És igen, megint pont ugyanott lyukadtam ki. Úgy éreztem, Castielt sosem fogom elfelejteni, mert akárhányszor gondoltam valamire, azt mindig összekötöttem vele. S a puszta tény, hogy rágondoltam, miközben mással csókolóztam, hatalmas bűntudatot keltett bennem.
Elhúzódtam tőle. Igazam volt, mivel nem éreztem úgy iránta, ahogy kellett volna, s mellette még ott volt megannyi probléma, amelyet megkellet még oldanom.
 - Sajnálom... - csóváltam meg a fejemet, majd megindultam az otthonom felé.
 - Várj! - ragadta meg a csuklómat, és akkor már tudtam, nem úszhatom meg a magyarázkodást.
 - Nekem ez most így...
 - Nem akarok semmit. - jelentette ki magabiztos hangon, mire meglepett tekintettel fordultam felé. - Tudom, hogy csak barátként kezelsz, ezért én ezt tiszteletben tartom. Legyünk barátok, és az előzőt tekintsük meg nem történtek, rendben?
Bár próbált határozottnak látszani, azért láttam a tekintetében, hogy mennyire csalódott mindenért. Annyira kedves és aranyos volt, hogy nem volt szívem ezt tenni vele, s mindemellett nekem is fájt, nem is kicsit.
 - Akarsz még velem a bálba jönni, ugye? - szólaltam meg hirtelen a néma csendben. - Ne értsd félre, de ha mással akarsz menni, akkor megértem.
 - Le akarsz rázni?
 - Nem, pont ellenkezőleg. Én veled akarok maradni, és azt akarom, hogy együtt menjünk a bálba. - megálltam a beszédben. Elpirultam, és olyannyira zavarban voltam, hogy még rá sem mertem nézni.
Castiel nem volt mellettem, majdnem megölt, és még nem is jött elmagyarázni sem, viszont ennek ellenére én még mindig szerettem, viszont ez nem volt elég. Nem siránkozhattam örökké, és sajnáltatni sem akartam magamat, ezért muszáj volt felkelnem a padlóról, és mindent újrakezdenem. Még ha fájt is, reménykedtem, hogy majd az idő mindent begyógyít.
Viszont amíg ez nem történt meg, addig Lisandert sem akartam megtéveszteni, mert ő túlságosan jó volt hozzám, hogy aztán így átverjem.
 - Nem értelek téged, Sally. Most te mégis mit akarsz? - kérdezte tőlem értetlenül. Eléggé zavarosan próbáltam megmagyarázni mindent.
 - Szeretem Castielt, és eddig csak ő járt az eszembe, de most...ez a csók összezavart. Nem tudom mit érzek. Egy barátnál több vagy nekem, de fogalmam sincs ezentúl, hogy mégis hová tartozol.
 - Akkor maradjunk meg úgy ahogy voltunk, és...
 - De csak a vámpírok báljáig. - vágtam a szavába. - Február 5.-én lesz a nagy téli bált, aztán május 12.-én a vámpírok bálja. Kérlek, addig hadd döntsem el, hogy mi a helyzet. - felemeltem a jobb kezemet kézrázás gyanánt. - Nos, akkor benne vagy?
Elgondolkodott egy percre. Mérlegelte a helyzetet, s valami azt súgta, hogy máshogy érez, mint ahogy gondolom. Megeshetett, hogy ő tényleg csak barátként tekint rám.
 - Rendben - válaszolta, majd kézrázás helyet megcsókolta a kézfejemet.
Ez volt Castiel és Lisander között a nagy különbség, amely szakadékként tátongott közöttük. A vörös hajú folyton csokis muffinként hívott, élvezte, mikor eszeveszetten futottam előle és persze sosem volt semmiben sem udvarias, míg Lisander teljes mértékben annak számított.
Sajnos nagyon úgy látszott, hogy kemény hónapok állnak előttem...

***

 - Láttad Fedorah, a lányomat? Igazi Ravenként viselkedett. Ha nem ragaszkodna ennyire a barátaihoz...

 - És nem egy vámpírba szeretett volna bele... - vágott közbe a lila hajú nő egy hatalmas mosolykíséretében, mire a férfi csak legyintett. 

 - Majd csak elfelejti, elvégre a gimnázium után ő is csatlakozik a többiekhez, és így talán végre a családom is elfogadja...

Fedorah nem szólt semmit. Jót merengett a lelkes, ám de szomorú férfi szavain, s a jókedvét sosem palástolta előtte. Akkor is tisztán látszott a nőn, hogy mennyire jól mulatt a férfin, aki ezt szóvá is tette előtte.

 - Most mi van? Mi annyira vicces ezen? - kérdezte értetlenül.

 . Majd csak elfelejti? - pillantott Fedorah rá cinikusan. - Te mikor felejtetted el Cordeliát? Soha, ugye? És ez a duma Sam! - sóhajtott unottan. - Sallyt a nagyszülei már a születése előtt kitagadták, nem? Ha vámpír vadász lesz, akkor is benne marad az a kis darabka a múltjából, ami arra fogja késztetni, hogy végre felébredjen a rózsaszín álomból, és aztán...

 - Tudom jól, hogy mi történne. Én nem fogom hagyni, hogy elveszítsem őt. Ha kell még Lisandernek is elmondok mindent, mielőtt bekövetkezhetne a tragédia.

 - Hát igen, az eléggé nyugtalanító lenne, ha beleszeretne a lányodba. Akkor az eddig felépített terved romokba dűlne, és akkor a keresztlányom is nagy bajban lenne.

 - De ez nem fog megtörténni, Fedorah. Tudom mit kell tennem, hogy továbbra is... - nem fejezte be a mondatott, mert azonnal a pisztolyt húzta elő, és a sötétségbe emelte a fegyverét. - Gyere elő - szűrte ki gyűlölködve a fogai között, majd értetlenül bámult az alacsony, vékonyka lányra. - Te az előbb is ott voltál. Mégis ki vagy?

Haruna önelégülten kacarászott. Vékony, térdig érő rózsaszín ruhája meglibbent, amikor elrugaszkodott a földről, s topánkája hangosan koppant a landolásnál. Kék szemei ravaszságot tükröztek a vadásznak, s megannyi fájdalmat, melyet a férfi ismerősnek vélt.

 - Hogy én ki vagyok? - nyögte ki melankolikusan. - Nem ismersz fel, Sam? Hallottam a beszélgetésedet. A drága Cordelia tönkrement melletted. Most már felismersz? - vetett rá egy rémisztően sötét mosolyt, mire Sam az eszét elvesztve rontott neki. 

 - Ne merj a lányom közelébe menni! Ha meglátlak vele esküszöm, ott azonnal megöllek!

 - Képes lennél rá? Nézd, ezt itt nem az én testem. Megtudnál ölni egy védtelen kislányt?  

Haruna fölényes mosollyal az arcán, merő eleganciával ült fel az asztalra, csak arra várva, hogy még jobban felhúzza a férfit.

 - Te átkozott... - szűrte ki a fogai között. - Mindent kiterveltél, igaz?

 - Volt rá időm. Tudod, én most Haruna Misaki vagyok, amelyet senki sem tud megcáfolni. Egy lány vagyok a messzi Japánból, ahol a nagymamámmal éltem, míg ő meg nem halt. Zseniális, nem? 

 - És még rosszabb, hogy mindenki ártatlannak tart, de előttünk már lehullt az álarcod.

 - Nem bánom, elvégre Sam, a te szavad itt semmit sem ér, és te Fedorah, nem tudsz mit tenni, hogy távol maradjak a keresztlányodtól, elvégre az igazgatónő mellettem áll.

 - Minek köszönhetjük a látogatásod, Haruna? - kérdezte teljes bátorsággal a lila hajú nő, s az utolsó szót gúnyosan megnyújtotta. Nem hagyta, hogy a lány fölé kerekedjen.

 - Én csak elszerettem volna mondani, hogy Sally miatt vagyok itt. Tudod, Sam, Ő az osztálytársam és a padtársam is egy személyben. Mindennap látom és olyan közel vagyok hozzá, hogy hallom a szívdobbanását, s megtudom állapítani, hogy már elég erős ahhoz, hogy átvegye a megérdemelt helyét.

 - Ezt szeretnéd te. Aznap nem voltál itt, ezért nem tudhatod, hogy Cordelia mit akart Sallyvel, ezért azt sem sejtheted, hogy miért nem tudja majd sosem átvenni az örökségét. Fogadd el, vesztettél.

 - Lehet... - sóhajtott a legkisebb beletörődéssel sem. - De ez ellen lehet tenni, csak akarni kell. Te pedig, drága Sam, még hallani fogsz felőlem, és ne feledd, nemsokára felébredek, és akkor minden kis piszkos tervedet romba dűtök... - s még abban a pillanatban eltűnt mindkettőjük szeme elől.

 - Nyomorult... - suttogta dühében, s még jobban megmarkolta a fegyvert.

***

Egyedül sétáltam át a kerten. Megkértem Lisandert, hogy hagyjon magamra. Mivel egyedül maradtam, ezért előjött a komor énem, amely inden bánatomat a nyakamba zúdította. Ilyenkor nehéz volt minden lépést megtennem, mert a sírás határán még mozogni is alig tudtam.

A táj kopár volt. Továbbra sem éreztem annyira a hideget, ám tudtam, pokoli lehet az időjárás.

Eltekintetem a távolba. Mindent hó borított. Egyszerre volt gyönyörű és nyomasztó. S minden szépben ott a sötétség, s akkor, jelen esetben fekete anyagot láttam meglibbenni. Érdeklődően fordultam be a sarkon. Nem láttam senkit sem, ezért azt hittem, hogy képzelődök, amikor valami az tenyerembe hullott.

Egy fekete rózsaszirom volt. Furcsálva pillantottam fel, mivel az iskola elhagyatott szegletébe tévedtem. Nem féltem valamiért, de nem is repestem az örömtől, hogy ott vagyok.

Pár méterrel fentebb egy terasz húzódott. Felújítás alatt volt a hely, mivel a vámpírok bálja ott került volna megrendezésre. S akkor megláttam meglibbenni azt a fekete ruhadarabot. Kíváncsiságtól vezérelve másztam fel a közeli fára, majd onnan elrugaszkodva ugrottam a hatalmas erkélyre. Csodáltam azt az erőt, amelyet Lisander vérével kaptam meg. Eszméletlenül ügyessé tett, holott testnevelésből kegyelemből engedtek át félévkor, s pont emiatt a jegy miatt romlott le az amúgy kitűnő átlagom.

Nem láttam senkit sem, ezért halkan kinyitottam az erkélyt és a báltermet elválasztó ajtót. Láttam valakit. A szívem olyannyira megfájdult, hogy majdnem térdre rogytam, de erős próbáltam maradni. Megakartam pillantani, hogy ki áll ott, de eltűnt, viszont a nyomasztó érzés maradt. A hátam mögött lágy szellőt éreztem.

Megfordultam, s megpillantottam őt. Nem ismertem őt, sőt, olyan volt mint egy szellem. 

Hosszú, hófehér hajzuhatagát pillantottam meg először, s kecses hátát. Megindultam akaratlanul is felé. Már féltem, és megbántam, hogy annyira kíváncsi voltam.

Fájt minden egyes lépésem, mert olyan volt, mintha tűkbe lépkedtem volna, s emellett a szívem hasogatott. Nem voltam a magam ura. Valaki más irányított, s mikor hátrafordult a fehér hajú nő, nem bírtam tovább. Erőteljes fájdalom hasított végig bennem, s a következő percbe a földre estem. 

A titokzatos nő pedig felém indult...

22.fejezet vége

Read More

21.fejezet

Hát íme az új fejezet, amelyben nem sok minden történik, és szenvtelenül rövid is lett, de sajnos kell ilyen fejezetnek is lenni, nem? Nos Jó olvasást :)

21.fejezet - Az első csók

Emlékszem, mikor kicsi voltam, sokszor voltam keresztanyuval, mert apa folyton üzleti úton volt. Addig a napig elhittem, hogy valóban dolgzni jár, ám rákellett jönnöm, hogy ehelyett más lényre vadászik. Nem lehet szavakba önteni azt a nagymértékű csalódást  amelyet akkor éreztem, mikor megláttam a pisztolyt a kezében. Rengeteg dolog jutott eszembe abba a percben, s hirtelen összeállt a kép.
A rengeteg utazás, a gyűlölettel teki tekintete  mikor a többiekre nézett és a mértéktelen megvetés az arcán Lisander iránt. Mind-mind arròl tanúskodtak, hogy apám merőben más ember volt, mint amilyennek mutatta magát.
- Mond, milyen érzés ez? - kérdeztem, miközben a fejéhez nyomtam a fegyvert. - Apa, tudod te, hogy mit csinálsz?        A

Nem szólt semmit. Lehajtotta a fejét és várta, hogy mit fogok cselekedni.
Tiszteletlenség volt a fejéhez szegezni a pisztolyt, de képtelen voltam megtorolni a dolgokat. Időben észhez tértem, és a földre dobtam a fegyvert, majd könnyes szemekkel kerestem a választ a viselkedésére.
- Sally, nem akartam hogy így tudd meg...
- Valóban? - szakítottam félbe dacosan. - Én pedig azt akartam, hogy legyél velem őszinte.
Így álltunk. Mindhárman csendben néztünk egymásra. Valamilyen szinten boldog voltam, hogy Lisander mellettem volt, mert a baráti támogatás sokat segített. Képes voltam azokat a dolgokat is kimondani, amelyekre egyedül nem lettem volna képes.
Levette szemüvegét, a a copfjàt is kibontotta. Gesztenye barna haja azonnal előre vándorolt, s így az arcát körülölelve olyan áldázn kinézete volt, hogy megijedtem tőle.

- Igen, Sally, vámpírvadász vagyok. A Raven család összes tagja ezt a hivatást űzi. Mindannyian hidegvérű gyilkosok vagyunk, mert megöljük azokat a szörnyetegeket. De mondok neked valamit Sally, te is egy vagy közülünk, úgyhogy egy szép napon a te kezedben is egy pisztoly lesz, amellyel megölöd majd az ellenséget.
 - Szerinted képes lennék valaha ilyet tenni? - mosolyodtam el hitetlenül - Apa ne nevettess, mikor a barátaim egytől-egyig vámpírok. Mondok neked valamit, megtagadom az eltervezett jövőképedet.
- Ugyanolyan dacos vagy mint én - sóhajtott unottan, majd megvakargatta borostás állát. -  csak hogy tudd, édes lányom, te is ilyen hidegvérű gyilkos leszel, mint én. Ellenvetés nincs, mert benned van ez a késztetés, hiába húzod a szádat. Előbb-utóbb úgy is ráérzel erre, és akkor...
 - Hagyd abba! - szakítottam könnyes szemekkel félbe. Kérlelve pillantottam mögé, ahol már jó pár perce álldogált két sötét alak, s mintha megérezték volna, előléptek.
 - Sam, most már elég lesz. - ragadta meg a vállát keresztanyám, majd vörös szemekkel tekintett rám. - Veled pedig beszélnem kell, kis tiszteletlen kölyök.
 - Hát ez tényleg nem volt túl szép, Sally. Nem tudom hogy hogyan működik egy apa és lánya közt a kapcsolat, de nem szegeznék pisztolyt az édesapám fejéhez az biztos. - oktatott ki a keresztanyám mögött bújkáló Haruna is, akinek sikerült félénk szavai ellenére is magamhoz térítenie.
 - Hagyjátok abba. - szakította félbe mindkettőjüket apám ellentmondást nem tűrő szavai. - Ez csak tovább igazolja az állításomat, mert a lányomból igenis a legkiválóbb vámpír vadász lesz.
 - Ezt ne itt vitassuk meg... - Csűrte fejbe keresztanyám kioktatóan apámat, aki szinte az egekbe emelkedett, olyan büszke volt rám, vagy inkább magára, amiért ilyen talpra esett lánya van. Mondjuk, én egyáltalán nem így éreztem, mert egyfolytában azt hajtogattam magamban, hogy én soha, semmilyen körülmények közt nem leszek gyilkos. - Egy óra múlva találkozzunk otthon, rendben?
 - Oké - válaszoltam a sírástól kimerülten, majd már csak annyit láttam, hogy apát és Harunát is elráncigálta a folyosóról.
Gyengén fordultam Lisander felé, aki türelmesen pásztázott, majd mikor végre tényleg egyedül maradtunk, vigasztalóan megölelt, s akkor valamiért tökéletes biztonságban éreztem magamat.
Valami mégis hiányzott, amelyre nem jöttem rá, akár hogy is koncentráltam.  Csak arra próbáltam koncentrálni, hogy talpra kell állnom. Le kell kellett számolnom az összes kétséggel, bánattal és kíváncsisággal, de azok nem hagytak nyugodni. Olyan volt, mintha rám omlott volna az egész Sweet Amoris. Hiába izzadtam, képtelen voltam élve kiszabadulni a romok közül, s ez a valóéletben is így volt. Castiel iránt érzem csalódottságom fojtogatott, apám igazi hivatása nyugtalanított, és Lisander közelsége valamiért zavarba hozott. Mégis mit kellett volna tennem?
 - Mit akartál mutatni?  - szabadultam ki karjai közül. - Kérlek mondd el, mert elakarok kissé feledkezni az előbbiről. - nem szólt semmit. Rádöbbentem valamire, melytől azonnal elöntött a kétségbeesés. - Ugye nem utálsz azért, amilyen vagyok?
 - Dehogy is - nevette el magát. - Én már a kezdetektől tudtam, hogy ki vagy, sőt az egész akadémia is szerintem. Az öregebbek tájékozottak ezek terén.
Meglepetten néztem rá, majd dacosan elfordítottam a fejemet, kezeimet pedig összekulcsoltam.
 - Akkor miért nem mondtad el nekem hamarabb?
 - Mert ez rád, és az apukádra tartozott. - válaszolta bölcsen.
Pár másodpercig csak néztem rá, majd megunta a tehetetlenségemet, és megfogta a kezemet.
 - Még mindig érzed a vérem hatását?
 - Igen, de mié... - kérdeztem tőle, majd a mondatom felénél félbeszakított, mert kiugrott az ablakon velem.
Szerencséje volt, hogy befogta a számat, mert az éjszaka közepén mindenkit felébresztettem volna a sikításommal, pedig nem zuhantunk sokat, sőt csak pár métert.
 - Nyugodj meg - engedte el a kezét a szám elől. - Próbáld észlelni, hogy mi történik körülötted.
 - De mégis hová akarsz vinni?
 - Oda fel - mutatott az iskola legmagasabb pontjára. - Majd oda le - intett le a messzi talajra, mire a szemeim kikerekedtek.
 - Meg fogunk halni! Ilyet senki sem élhet túl!
 - Ugyan! - intett - Egyszer amikor még kicsik voltunk a bátyámmal, egy kb. ilyen magas épületről zuhantam le, és semmi bajom sem lett tőle. A lényege az, hogy tudj jól érkezni.
 - És én szerinted tudok jól érkezni? - válaszoltam cinikusan.
 - Neked nem is kell, mert én fogom hárítani az egészet.
 - Alkudozzunk, jó? - nem válaszolt, csupán érdeklődően fürkészett. - Innen ugorjunk le, és akkor nem harapom le a kis ujjadat, na mit szólsz?
 - Hát, akkor máshová esünk...
 - Nem baj  csattantam fel - Sokkal alacsonyabban vagyunk, szóval semmi gond.
Huncutul elmosolyodott, majd átkarolt, és a tető szélére vezetett.
  - Rendben, de én előre szóltam...
Zuhanni kezdtünk. Tényleg csodálatos érzés volt, mert nem kellett rettegnem, és így átadhattam magamat az adrenalin édes ízének. Sosem hittem volna, hogy az éjszaka kellős közepén egy épületről fogok lezuhanni egy fiú karjaiban, akit rettentően félreismertem. A hideg, titokzatos arc mögött egy rettentően barátságos, bátor és melegszívű Lisander lakozott.
S ez a felemelő érzés csak fokozódott, mikor valami fura érzés futott át a bőrömön. Langyos és bársonyos szellőnek hittem, de mikor belélegeztem, fuldokolni kezdtem. A tóba ugrottunk bele, s emiatt mosolygott sejtelmesen Lisander. Tudta, hogy hová fogunk landolni, és nem árulta volna el.
Megérezte, hogy oktondi módon vizet nyeltem, ezért gyorsan a szárazföldre vitt. Hatalmas köhögés árán menekültem meg csupán, és egy pillanat erejéig azt hittem, hogy végem lesz.
 - Jól vagy? - kérdezte aggódóan, de nem válaszoltam, mert még ennek ellenére is áthatott az adrenalin.
 - Ez fantasztikus volt.. - pillantottam rá. - És még nem is fázok...
 - De majd fogsz... - azzal pedig egy percre letűnt, majd a kabátjával tért vissza, melyet a szobámban hagyott.
Rám terítette, hogy ezzel óvjon meg valamelyest. Akaratlanul is közel kerültem hozzá. Teljesen zavarba jöttem, de nem hátráltam el, ahogyan mindig is tenni szoktam, hanem maradtam. Valami azt súgta, hogy mellette kell maradnom, és talán ez volt mindennek a kezdete. Óvatosan még közelebb húzódtam felé, ő pedig gyengéden megcsókolt. Talán ő nem is tudta, hogy az volt életem első csókja, amely teljesen elbájolt, de ez az érzés nem tarthatott sokáig. Tudni kell, hogy minden boldogság nálam csak egy pillanat erejéig tart, s emiatt próbálta minden egyes dolgot eszembe vésni. S csak  tudta elfelejtetni a fekete viharfelhőket, úgy hogy csak mellettem volt...

21.fejezet vége

Read More

20.fejezet

20.fejezet - Szomorú valóság

Évezredekkel ezelőtt, mikor az istennő, egy néhai ember fellázadt, megszületett az első vámpír. Vérrel kellett táplálkoznia büntetésül, ám egyhamar rájött, hogy nem feltétlenül átokról van szó. A gyűlölete addig-addig vitte, mígnem arra eszmélt, nem feltétlenül muszáj istenként tekintenie valakire, ha ő rá is úgy felnézhetnek, mint az ő teremtőjére. Így jött létre a tizenhárom nemesi család. A tökéletes teremtmények, akiket mindenki csodál, s felnéz rá.

Igen, ők mindenféle képen lenyűgözőek volt, ám sajnos csak kinézetre. A becsvágyuk mindent felborított, s onnantól, hogy rájöttek, a másik vére erősebbé teszi, szinte egymás ellen harcoltak a túlélésért és a hatalomért. 

Mire volt ez jó? Fogalmam sincs, de a háromszáz nemesi szám ötvenkettőre csökkent. 

Akkor tudta meg igazán az istennő, hogy az ő teremtményei semmivel sem különbek attól a személyétől, akit olyannyira megvetett, s mivel nem akart veszíteni ellene, ismét próbálkozni kezdett. 

Megteremtette a viszonylag sokkal gyengébb, ám de sokkal nyugodtabb s békésebb természetű vámpírokat, akiknek kutya kötelességük volt tisztelni és támogatni a felettük álló nemeseket.

Én is egy vagyok a leszármazottak közül. Azon kevés vámpírok egyike, akik sosem keveredtek az egyszerűekkel, tehát az ő erejük csörgedezik a véremben. Sajnos fogalmam sem volt, hogy hová tartozok, mert a kilenc éves korom előtti dolgokra nem emlékszem. Nagy homály lebeg előttem, melyet úgy hittem, sosem lehet eloszlatni. Féltem gyáva módon, ezért sosem kérdeztem meg a nevelő szüleimtől az igazságot, ám ez a rettegés eloszlott, mikor ránéztem az előttem ücsörgő lányra.
A vámpírlányok szépek voltak, de közelében sem álltak Sallyhez. Emberi énje ártatlanná tette kerekded arcával együtt, melyen csak úgy csillogtak az akkor vörösre színeződött szemei. Göndör fürtjei körülöleltek porcelánbaba arcát, s így olyan kisugárzást keltett, mintha egy sokkal feljebbvaló lény lenne.
Valamilyen szinten igazam is volt, mert senki sem közelíthette meg őt, mikor mosolyogva nézett valakire vagy valamire. Ő tényleg más volt, mint a többi.
- Mi történik velem Lisander? - nézett rám igéző szemeivel.
Csendben maradtam. Próbáltam fejben összerakni a mondandómat, hogy érthető és mindent összefoglaló képet kapjon Sally. Nem akartam rengeteg megválaszolatlan kérdéssel elárasztani, mert tudtam jól, a kitartása és kíváncsisága miatt nem tudna nyugton maradni.
- Mit tudsz a társadalmunkról?
- Nem sok mindent - válaszolta kissé szomorkásan. Lemertem volna fogadni, hogy már réges-régen tudni szerette volna, ám nem magyarázta el neki senki, ezért csak találgatni tudott.
- Gondolj el egy öt fokból álló piramist. - kezdtem bele türelmesen, miközben állandóan az arcát pásztáztam. - Legalul helyezkednek el a sápadtak. ők olyan lények, akik egykoron vámpírok voltak, de elkövettek egy végzetes hibát. Egy halott véréből ittak.
Szemei elgondolkodva meredtek ki az ablakon. Kezei és ajkai remegtek. Hirtelen nem tudtam, hogy mi baja van, ám a következő percben sikerült feleszmélnem, és bezártam az ablakot. Didergett a januári hideg miatt, és átkoztam magam azért, mert nem vettem észre a nyitott ablakot.
- Hogy néznek ki? - szólalt meg fázós hangon. - Miről ismerhetem fel őket?
Felálltam, és egy nagy, vastag takarót borítottam rá, amely miatt csak a feje látszott ki.
- Figyelj, Sally, ők régen emberek voltak, majd vámpírrá változtak, és hibáztak. Nehéz lenne feldolgoznod a látottakat, mert a kinézetük távolról sem olyan, mint a miénk. Sápadt fehér bőrük van, a szemük fehérje vörös, a szájukból kilóg a szemfoguk, és olyan csontosak, hogy szinte a bordájától kezdve mindent látsz.
- Miért nem láttam még ilyet? Hol élnek ők?
Nem döbbent meg, de nem is félt. Mohó kíváncsisággal fürkészett, mert ez benne volt az ösztöneibe. A Ravenök mindig is ilyen kíváncsiak voltak.
- Sehol sem. őket megölik a vámpírvadászok, és igen, mielőtt megkérdeznéd, léteznek vadászok, csak most már másfajta feladatot funkcionálnak. - nagyokat pislogott rám jelezve, folytassam, mert egy másodperc erejéig abbahagytam a beszélést, de képtelen voltam egy szót is kiejteni. Tisztán hallottam, ahogyan a szíve izgatott táncot jár, s láttam a csuklójánál dobbanó eret is. Összekellett szednem magam. - Régen mindegy volt, hogy kit ölnek meg, mert a lényeg az volt, hogy kipusztítsanak minket, de nagyából kétszáz évvel ezelőtt megállapodtak velünk, hogy csak a sápadtak lesznek a célpontjaik.
Arcán apró grimaszok jelentek meg. Látszott rajta, hogy nem igazán tetszik neki az, amit az előbb mondtam, és ezt szóvá is tette, miközben szemei bosszúsan csillogtak a sötét éjszakában.
- De miért? ők is ugyanolyan élőlények, nem?
- Nem tudom, de már nincsenek öntudatában azzal, amit tesznek, csak az ösztöneiknek élnek, vagyis ölnek. Mindegy hogy kit, csak a lényeg az, hogy vérhez jussanak, érted már?
- Szomorú ez. Csak azért történik ez velük, mert egy halott ember vérét isszák? De mégis hogyan történhet ez?
Végig simítottam baba arcán, miközben halványan elmosolyodtam. Tudatlansága bájossá tette őt. Szerencsésnek éreztem a hozzá állását a dolgokhoz, mert sejtettem, sosem fog senkinek sem előállni azzal, hogy vámpír akar lenni. Túlságosan komor volt neki a világunk, és tudtam, hogy őt előbb-utóbb felemésztette volna az a rengeteg borzalom, amely a társadalmunkkal érte volna.
- Sally, ahhoz hogy egy hullának a vérét idd meg, előbb meg kell ölnöd, vagyis a sápadtak mielőtt ilyenné válnak, előtte gyilkolnak is. Érted, hogy miért taszítják ki őket? A mohóságuk az, amely a végzetbe viszi őket.
Búsan rázta meg a fejét, s közben göndör haja kissé lekonyult. Muszáj volt gyorsan a végére érnem, mert mutatni szerettem volna neki még valamit.
- Nem bírom ezt Lisander, kérlek ugorjunk tovább.
- Nos, a következő fok, azaz emberből lett vámpírok lépcsője. őket mind az emberek, mind pedig a vámpírok megvetik. Talán még a sápadtabbaknál is rosszabb sorsuk van, mert állandóan lenézik és megalázzák őket.
 - De miért? Úgy gondolom, hogy mindenkinek szíve-joga eldönteni hogy mivé válik, és...
 - Csak te gondolod így, Sally. Ahogy mondtam, a mi világunk más, s ezt el kell fogadnod, ha itt akarsz maradni, különben egyedül maradsz. Az árulást senki sem szereti. Ha valaki vámpírrá válik, és előtte ember volt, akkor az olyan, mintha eldobta volna az egész addigi életét, csupán a hatalom miatt, és ezt senki nem nézi jó szemmel.
Sally csalódott pillantásokkal jutalmazott. Nem ezt várta válaszul, és talán egy cseppet én is kissé elkomorodtam a mondandóm közben.
 - És aki nem a hatalomért tesz, hanem másért? Az ugyanúgy kitaszított?
 - Nézzük Rosa példáját. Szerelmes a bátyámba, és ő örökre vele akar maradni, de Leigh nem teljesíti ezt az egyetlen egy kérését, mert tudja, ha megtenné, csak neki tenne rosszat. Igaz, a szüleink így, emberként sem fogadják el, de ha átváltoztatná, akkor pedig végképp nem.
 - Értem. - válaszolta suttogva, majd lehajtotta a fejét, hogy ne lássam, egy könnycsepp csorgott le az arcán. Ő is hasonlóan érezhette magát mint Rosa, elvégre Sally is szerelmes volt Castielbe, és mindig is sejthette, hogy semmi esélye sincs.
 - Menjünk tovább Lisander, ez még rosszabb, mint az előző. - nyögte ki szomorúan, mire letöröltem még egy könnycseppet az arcáról, majd folytattam.
 - A következő szint az emberek, de azt hiszem, te többet tudsz róluk, mint én. Igazából, annyi szerepük van a mi életünkben, hogy vért adnak. Nem tudnak rólunk sokan, így titokban élünk, de régebben még hittek a létezésünkben.
 - De te is így gondolod? Csak ételként lehet tekinteni ránk? - hangja komoran, és kétségbeesetten csengett.
 - Nem, egyáltalán nem. A szememben mindenki egyforma, legyen az ember vagy vámpír, de nagyon kevesen gondolják így. Több száz éves vámpírok hada nem így gondol az emberekre, én pedig tizenhét évesen sokkal komolyabban veszem fel a dolgokat, mint ők. De most ugorjunk tovább, jó? Szeretnék neked ezek után mutatni valamit, rendben?
 - Mit akarsz mutatni? - tért vissza megint a kíváncsi énjéhez, amely folyton arra ösztökélte, hogy mindent tudjon, de akkor egy fejcsóválással megétettem vele, hogy előbb hadd mondjam el neki amitakartam.
 - Előbb fejezzük be, rendben? - bólintott. - Nos, a következő lépcsőfok az egyszerű vámpírok. Itt anyagiakban általában jól állnak, de akad azért szép számban nincstelen alak is.
 - Ide tartozik Ivy és Castiel is?
 - Igen, és vele együtt az összes vámpír tanuló a Sweet Amorisban. - szemei meglepetten kerekedtek ki a válaszom hallatán. - Az egyszerű vámpírokból kerülnek ki a tanácstagok, akik közösen irányítják az egész társadalmunkat. Emellett szörnyűen régimódiak, és rettentően nagyképűek. Az utóbbit hallva csak gondolj Amber hatalmas arcára, és már megérted, hogy miről is beszélek.
Elnevette magát. Édesen kacagott, miközben tenyerébe temette az arcát, hogy ne vegyem észre a kipirult arcát. Végre felfoghatta volna, hogy előttem nincs titkolni valója, mert azonnal észre veszem azt.
 - Igen, észrevettem egy-két emberen ezt, de úgy gondoltam, hogy ez nem lényeges, mígnem le nem vágták a hajamat. - most én néztem olyannyira meglepett arccal rá, hogy ismét kacagni kezdett. - Nyugi, már megszoktam, emellett pedig aznap jól helyben hagytam, úgyhogy azért kerül már egy jó ideje engem, de kérlek most folytasd, mert nagyon fúrja az oldalamat, hogy mi történt velem.
 - Nos, az utolsó fokhoz értünk. Ez a szint talán a legelvetemültebb az összes közül. Ők a nemesek, akiknek külön kiváltságaik vannak. Jó, ha annyit tudsz, hogy ők voltak az istennőnk első teremtményei, de a hatalom miatt egymást irtották, amely miatt eléggé kevesen maradtak. A legerősebb lények, emellett mindenben jeleskednek, és még a vérük is teljesen mást, mint a miénk. Sally, most mondok neked egy titkot, de ígérd meg, hogy senkinek sem mondod el, rendben?
- Nagy titokról van szó? - bólintottam, majd jobb kezét a mellkasához szorította. - Esküszöm, hogy amit hallani fogok, azt nem adom tovább senkinek.
 - Hát akkor kezdem... - Sally nagy szemekkel nézett rám. Egy titokról volt szó, tehát nem bírt magával. - Én nem tudom, hogy a négy nemesi család közül melyikbe tartozom. Én is ilyen vagyok, de csak nemrégiben jöttem rá.
 - De nem érezted, hogy más vagy, mint a többi? És honnan jöttél rá egyáltalán?
 - Mindig is sejtettem, de gyáva voltam felismerni, egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam. A volt barátnőm, Veronica az egyszerű vámpírok kasztjába tartozott. Kedves volt, bájos, de eléggé féltékeny típus. Mindig azt nézte, hogy van-e más lány a közelembe, és állandóan azt kérdezgette, hogy hová szoktam tűnni. Válaszul megengedtem, hogy igyon a véremből, így bárhol megtalálhat. Most már belátom, rz hatalmas hiba volt...
 - Miért? Beteg lett tőle, vagy mi?
 - Nem dehogy is... - mosolyogtam rá. - Másnap megint inni akart, és még akkor sem esett le nekem, hogy miért. Megengedtem neki, majd másnap is, és így tovább. Végül arra a szintre jutott, hogy már egy napot sem bírt ki, mert a vérem függővé tette. Ezt úgy gondold el, hogy olyan, mint amikor téged harapnak meg. Ismered azt az érzést? - elpirulva bólintott. - Nos, Veronica már bármit megtett volna azért, hogy a véremből igyon, már ha érted a célzást.
 - És mi lett vele?
 - Nem adtam neki, majd szakított velem, és hazament a szüleihez. Csak később értesültem róla, hogy sápadtá vált. - tartottam egy cseppnyi szünetet, majd folytattam. - Te ma majdnem meghaltál Sally. Annyi vért vesztettél, hogy orvosi segítség nélkül, már ravataloznának. A vérem gyógyított meg téged, de mellék hatásként pár óráig hasonló állapotba kerültél, mint egy vámpír. A hallásod, a látásod, a kinézeted egyaránt emiatt mások most.
 - Tehát ha vámpír lennék, akkor ilyen oroszlán sörényem és piros szemem lenne? Kissé bizarr, de ezeket az érzékszerveket meglehet szokni.
 - Feltehetőleg a vörösség csillapodna, de a hajad ilyen maradna. Most pedig, menjünk... - megfogtam a kezét, és felsegítettem az ágyról, de nem hagytam, hogy kilépjen az ajtón.
Éreztem azt a veszélyt, amelyet csakis a közelükben érzek...
 - Maradj itt kicsit. Elő kell készítenem valamit, rendben?
Nem hitte el, de maradt. Rosszul tudok hazudni, mégis hallgatott rám.
Amint becsuktam a szoba ajtaját éreztem azt a kellemetlen érzést, s a gyanúm beigazolódott, mikor a bejáratin kilépve egy pisztoly szegeződött a homlokomnak.
Lehajtottam a fejemet. Nem akartam vitát, sem harcot.
 - Üdvözlöm Sam Raven, csak nem a lányához jött?
 - Tartsd magad távol tőle, különben parancs nélkül is szétlövöm a fejedet.
 - Sajnálom Sallyt, amiért ilyen apja van. Mondja csak, meddig akarja titkolni a nyilvánvalót?
 - Nem tudom, hogy mire célzol. - válaszolta rideg hangján.
Az igazi Sam Raven. Kegyetlen harcmodorú, bátor és érzéketlen vadász.
 - Arra, hogy a lányát ide küldte csak azért, mert behívták a vadászközpontban, elvégre aki felesküdött erre, az sosem szabadulhat tőlük, így van?
Arca vörösre feslett a dühtől, s közben ráncok jelentek meg rajta. Éreztem kezdetektől fogva, hogy gyűlöl. Nem tudtam miért, de nem tűrt meg a lány közelében.
 - Még szükségem van rád, sajnos. Legszívesebben már most megölnélek, de nem tehetem, már csak az anyádra való tekintettel sem. Tudod kiről beszélek, ugye? - nem válaszoltam. Úgyis látta rajtam, hogy nem értem a mondani valóját. - Az édesanyádról van szó.
 - Azt hiszi, hogy most felkeltette az érdeklődésemet? - hazudtam - Nem fogom távol tartani magamat a lányától, jobb ha ezt észben tartja...
A pisztolyt erősen a fejemnek nyomta. Csak néztem rá ridegen, és nem mutattam felé semmilyen érzelmet sem.
 - Te átkozott...
 - Tedd le azt a fegyvert apa... - Sally lépett ki az ajtón. Szemei könnyektől csillogtak, s mikor az apja elvette a fejemtől a pisztolyt, Sally pedig elvette tőle, majd elém állt, és a pisztolyt az apja felé szegezte. Egészen biztos voltam benne, hogy az apját próbálta észhez téríteni. - Hagyd őt békén, vámpírvadász!

20.fejezet vége

Read More

19.fejezet

19.fejezet-Véres csók

Az aprócska és sötét házikó környékén csend uralkodott. Az erdő közepén terpeszkedő romos épület ádázul vicsorított az apró állatokra, s emiatt azok nagyívben elkerülték a nyomasztó helyet.

Hirtelen egy kiáltás hangzott fel a közelben, s a következő percben már vér is folyt. A sápadt lény sivított a hideg téli széllel, miközben a támadója élvezettel forgatta benne a fegyvert. Álig érő barna haja akkor félelmetesen festett, ahogyan barna szemeibe lógott. Borostás arcát eltűnődve vakargatta meg, majd kihúzta az éles pengét a szörnyeteg gyomrából.

Fekete vér csorgott a megviselt kezeire, melyet csak egy morcos hümmögéssel jutalmazott.

- Túl sok baj van veletek... - suttogta.

- Na mi van, Sam? Csak nem kifáradtál? - szólalt meg gúnyosan a mögötte álló férfi. - Még korán van a pihenőhöz.

Sam válaszul előkapott a zsebéből egy éles kis tört, melyet a társának dobot. Az idegen két ujjával kapta el a fegyvert, majd egy szórakozott mosoly kíséretében megigazította a kalapját.

- Tedd el Clay, még szükség lesz rá a nap folyamán.

Tekintete a hullára szegeződött. Csontos volt, fehér, és gusztustalanul eltorzult. Akárhányszor azokra a teremtményekre nézett, önkéntelenül is eszébe jutott a lánya, és a veszély, amely körülötte lebegett. Nem akarta, hogy egy napon a kötelességeinek eleget téve megtegye azt, amire elkötelezte magát, ám tudta jól, képtelen lenne megölnie őt. S maga a gondolat, hogy milyenné válhat, ha rossz útra lép, egyenesen elborzasztotta.

- Hé, hallasz egyáltalán? - lépet mellé kissé rovóan Clay, majd elé tartotta a telefont. - Valami Fedora keres fontos ügyben.

Sam abban a pillanatban kikapta a férfi kezéből a telefont, s akkor már tudta, semmi jó nem sülhet ki a beszélgetésből.

Óvatosan a füléhez emelte a telefon, miközben folyton imádkozott, csak ne rossz hírt közöljenek vele.

- Sam, te vagy az? - kérdezte zokogva a vonal túlsó végén a már jól ismert Fedora. - Nagyon rossz dolog történt...

A férfi teljesen lefagyott. Nem érdekelte a csípős hideg, ahogyan az előtte heverő holttest sem. Bal keze lezsibbadva terül el a viharkabátja zsebében, míg a jobb továbbra is a füle mellett tartotta a készüléket.

- Miről beszélsz? - nem érkezett válasz. - Nyögd már ki? Sally bajban van? Történt valami a lányommal, Fedora?

- Sally...- nyögte ki nehézkesen a vonal túlsó felén. Képtelen volt beszélni a hatalmas könnyáradat közepette.

- Mi van vele?! Mond már kérlek!

- Megfog halni, Sam, érted?

Csend telepedett közéjük. A keresztanya sírt, a férfi pedig dühös és kétségbeesett lett. Képtelen volt bármit is tenni, csak bámult maga elé, a havas tájra, ahol senki sem volt, csupán a hóval burkolt fenyőfák sokasága.

- Hogy történt? - kérdezte a hosszú szünet után bosszús hangon.

- Ez most nem lényeges Sam, kérlek siess ide, mert azt hiszem, hogy nem sokáig fog...

- Hogy történt? - ismételte meg a kérdését.

- A nyakán egy hatalmas seb tátong, sok vért vesztett, mire talán ideérsz, addigra már halott lesz.

- Nem! - utasította el az előbbi információt. - Tudom jól, hogy nem így lesz. Ő képtelen meghalni, ugye tudod?

- De mire ide érsz, addigra talán egy másik ember fog rád nézni. Te sem akarod elveszteni a lányodat, nem? - néma csend jött válaszul. - Kérlek Sam, ne fedd fel magad. Gyere az iskolába amilyen hamar csak tudsz, de ne kelts feltűnést, rendben?

Sam nem szólt semmit, csak letette a telefont. Arcán dühös ráncok jelentek meg. Zsebéből egy tört halászott ki, majd a távolban lévő sápadt lényre célzott, majd hozzátette:

- Gyűlöllek titeket...

***

 - Mégis mit csináljunk? - járt fel s alá a keskeny folyosón Ivy. Tekintete tele volt aggodalommal, s már-már a sírás vékony peremére került.  - Meg fog halni, tudom jól...

 - Ne legyél ilyen negatív! - korholta le barátnőjét a földön ücsörgő Rosa, s hiába ismételgette magában, már mélyen legbelül sejtette, hogy nincs megoldás.

Csendben ücsörögtek, miközben egy adott pontot bámultak. Mindketten azt kívánták volna, bár ne hagyták volna egyedül elmenni, mert bár a barátjuk nem látta, ők igenis kiszúrták narancs színű hajkoronáját, ahogyan hazafelé siet. Emiatt a dolog miatt pedig akkora bűntudat támadt bennük, amelytől talán soha sem tudnának megszabadulni.

 - Azaz idióta! - bokszolt bele mérgesen a falba a gót, melynek hatására egy hatalmas lyuk keletkezett. - Miért csinált ilyet? Lövésem sincs, hogy hogyan lyukadhattak ki pont ide!

 - Nyugodj le, biztos megtudjuk majd a részleteket is. Sally amikor az előbb magához tért azt mondta, hogy nem az ő hibája. Talán van rá magya...

 - Erre nincs semmiféle magyarázat. Az öcsém mindent elmondott, Sally pedig valószínűleg félre beszél. - szakította félbe az éppen felállni készülő Rosát. Ivy szomorú tekintettel battyogott a nyitott ablakhoz, hátha valamelyest lenyugtatja majd a hideg januári szél. - Te nem érezheted ezt az illatott Rosa. Ez a vérnek az illata, s annyit  vesztett már, hogy lehetetlenség túlélni ezt, kivéve akkor...ha vámpírrá változtatnák.

 - Az nem történhet meg! - tűnt fel a semmiből egy alacsony, vékonyka lány alakja. Ivy és Rosa először értetlenül nézett az alakra, s kellett jó néhány másodperc mire felismerik a még számukra új diákot. - Nem szabad, hogy Sally átváltozzon, értitek?!

 - Miért is ne? Miért ellenzed Haruna ennyire ezt? Sally valami rokonod, hogy ennyire ítélkezni akarsz felette? - kérdezősködött gyanakvóan Ivy, mikor meglátta a könnyes szemű rózsaszín hajút, ahogyan már-már megtiltja nekik az egyetlen egy megoldást arra, hogy túlélje a lány az éjszakát.

 - Nekem nagyon is gyanús vagy. - csatlakozott be a fehér hajú is. - Mond csak, miért sírsz? Sallyt csak két vagy három napja ismerheted, ezért nem értem, mire fel ez a nagy bánat? Vagy áruld el nekünk, miért nem szabad ezt tennünk vele?

Haruna lehajtotta a fejét. Akkor düh lobbant fel benne, melyet csak igazán nagy küszködés árán sikerült csak visszafojtania. Tudta jól, hatalmas hiba lenne bármiféle gyanús dolgot csinálnia, ezért csak a kezeit ökölbe szorította, s így próbált valami megoldást kitalálni. Ivy furcsán bámult a az ablakra, amelyen egy nagy repedés jelent meg. Sejteni kezdett valamit a lánnyal kapcsolatosan, ám ez a gyanú a következő percben eloszlott.

 - Sajnálom, csak én nem bírom az ilyen dolgokat. Ott a hegyekben csak a nagymamám volt nekem, ezért nem szoktam ehhez hasonló helyzetekhez. - erőltetett magára egy keserű mosolyt. - Egyébként pedig, Sally maga mondta egyszer, hogy nem akar vámpír lenni.  - hazudta megnyerően a rózsaszín hajú

Mindketten kővé dermedtek a lány szavain. Az utolsó esély is elúszni látszott, s mikor tudatosult ez a gót lányban, erőtlenül ült le a hideg kőre. Képtelen volt bármit is tenni, és ez idegesítette, mivel már megszokta, hogy mindenre tudd megoldást találni.

 - Pedig csak ezzel tudnánk megmenteni őt. Ha vámpírrá változna akkor...

 - Erről szó sem lehet! - vágott mérgesen egy férfi Ivy szavaiba. - Ez még egyszer eszedbe ne jusson.

Lisander kissé idegesen lépett eléjük. Határozott tekintetét látván, a két lány ismét reménykedni kezdett, mert sejtették, hogy a srácnak lesz valami ötlete, s bár fogalmuk sem volt, hogy hogyan, de segíteni fog.

 - Van jobb ötleted Lisander? Már csak a csoda segíthetne! - mordult rá Ivy, mire csak a fiú összehúzta a szemeit.

"Csak a csoda segíthet, és a titkom" - gondolta magában Lisander.

Megragadta a fekete hajú csuklóját, majd az ajtó felé húzta, ám mielőtt kinyitotta volna, még visszafordult az ártatlannak tűnő lányhoz, és pár másodpercig farkasszemet nézett vele.

Haruna kék szemei elégedettségtől csillogtak. Tekintete és gúnyos mosolya a fiú tudtára adta, már ő is tudja, hogy mit próbál titkolni előttük. S Haruna abban is tisztában volt, hogy ezt nem tarthatja sokáig titokban Lisander.

Beléptek s szobába. Mindkettőjüknek hatalmas megpróbáltatás volt vissza tartaniuk éhségüket, ám nem tudták megakadályozni, hogy a szemfoguk elő ne jöjjön. A szobában uralkodó illat szinte lehetetlenné tette a normális gondolkodást, ám az ágy mellett ücsörgő nő szemei visszatérítette őket a helyes útra. Sally az ágyon feküdt, kötésekkel a nyakán, s az alatta elterülő fehér lepedő körülötte már vörös volt.

 - Mit akartok? - kérdezte szárazon a nő. - Nem hozott már elég nagy bajt a keresztlányom fejére a haverotok? Nem kell sajnálkozni, csak hagyjátok őt békén, amíg él, rendben?

 - Segíteni jöttem. - közölte erős elhatározottsággal Lisander, mire a nő hitetlen tekintettel fordult felé.

 - És hogyan akarsz segíteni? - kérdezte - Haldoklik, innen már nincs kiút. Orvos sem vagy, és még nem is kórházban vagyunk, mert még ott tudnának rajta segíteni. - gúnyolódott rajt.

Lisander nem szólt semmit, csak feltűrte a jobb kezén az inget. Szemei vörösre feslettek, majd még mielőtt nekikezdett volna, a két emberhez szólt.

 - Szeretném, ha ez titok maradna, rendben? - jelentette ki a lehető legnyugodtabb hangnemben, majd fogaival felhasította a csuklóját.

Ivy meglepettségében  kihúzott egy széket, és leült rá. Képtelen volt a lábain megállni az új információ hallatán. Csak ült, és nézte a fiút, és próbált uralkodni magán, mikor megérezte azt a sajátos illatot a szobában. Az a fajta vér szaga lengte körül az egész helyiséget, amely miatt talán ölni is képesek lennének, s Ivy ennek tudatában megesküdött magában, hogy senkinek sem fogja elmondani a látottakat.

"Egy nemes, aki rejtegeti a kilétét? Nem semmi..." - jegyezte meg még magában a lány, és akkorra már tudta, a barátnője a lehető legjobb kezekben van.

A fiú a szájához emelte a véres csuklóját, s vérrel töltötte meg. A lányhoz hajolt. Sápadt volt, és eléggé megviselt. Lisander érezte, hogy már nem húzta volna sokáig, ha nem lépett volna közbe. Száját a lányéra tapasztotta, és úgy adta be neki a vért, amely akkor megmentette a lány életét.

Sally nyöszörögni kezdett, ahogyan a vér végigszántotta a nyelőcsövét. Kissé perzselte, ám érezte, hogy kezd jobban lenni, bár még képtelen volt kinyitni a szemét, s a következő percben már eszméletét is vesztette. Ez hozzájárult még a gyógyulásához.

 - Te most komolyan... - kezdett bele értetlenül Ivy, mire a fiú megállította.

 - Ne beszéljünk erről, rendben? - azzal pedig visszafordult a lányhoz.

Óvatosan végigsimított arcán, és csodálta, ahogyan szépen lassan újra pirospozsgás lett az arca. Megfogta a kezét, és nem eresztette el.. Képtelen lett volna, mert bár senki sem látta, a köztük lévő kötelék megerősödött.  Érezte minden egyes erőteljes szívverését, amely a tudtára adta, hogy már minden rendben van...

***

Hideg van. Fázok, és rettegek a sötétségtől.

Látok, de mégis hogyan? Sötét van, és sehol sem volt egy fényforrás. Akkor mégis mi történt velem?

A szívem hatalmasat dobbant. Fájt, és szinte felsikoltottam. Térdre kényszerültem, és nem tudtam megmozdulni. Olyan érzés kapott el, mintha egy flakon sósavat nyeltem volna le, annyira perzselte valami a torkomat.

A sötét kőrre könnycseppek hullnak. Képtelen vagyok visszatartani a sírást, annyira fáj mindenem, de legjobban az emlékek azok, amelyek kiborítottak. Nem voltam mérges, de miért? Mi történt velem? Hogy kerültem oda?

 - Ó, hát végre megtaláltalak! - lépet elém valaki.

Nem tudtam felpillantani rám, mert még a fejemet sem bírtam mozgatni. Egyedül azt láttam, hogy csupasz, sebes és véres lábakkal állt előttem. Libabőrös lettem, amikor megfogta a vállamat. Olyannyira közelinek, mégis idegennek tűnt az egész lénye.

 - Ki vagy? - nyögtem ki nehézkesen, amelyet rögtön meg is bántam, mert annyira fájt az egész nyakam.

Nem szólalt meg, csak felemelte valamennyire a fejemet, így láthattam hófehér arcának egy részét. Pontosabban az állát, és vékony ajakit, s mivel mosolygott, így éles szemfogai is megvillantak. Nem féltem tőle, de nem is bíztam benne. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet ő, de biztos voltam benne, hogy valahol már találkozhattam vele.

Előre libbent pár kósza fehér hajtincs, majd átölelt, s végigsimított a hátamon. Az illata, a hangja, a beszéde, az érintése mind-mind kísértetiesen ismerős volt, mégsem tudtam meglesni az arcát, mert teljesen ledermedtem.

 - Majd megtudod... - suttogta, s olyan jeges érzés futott át rajtam, amelyet még soha, semmilyen körülmények között nem éreztem.

Mintha a kilencedikről zuhantam volna le, olyan hirtelen ért az ébredésem. Emlékeztem minden egyes részletre, amely a lakás előtt történt. Annyira fájt a nyakam, amikor Castiel barbár módon szinte szétcincálta a harapásával, ám az ágyban fekve semmit sem éreztem. Olyan volt, mintha meg sem történt volna.

Koppanás ütötte meg a fülemet, ami olyan hangos volt, mintha a fülem mellett doboltak volna. Ijedtemben felugrottam az ágyamból, egyenesen a közeli fésülködő asztalra. Értetlenül álltam a történtek előtt, mert olyan pontossággal vetődtem el a helyemről és érkeztem meg a kiszemelt pontra, mintha csak egy tornász lettem volna.

Riadtan néztem körül a szobában, ahol korom sötét honolt, mégis mindent kristálytisztán láttam. És az ágyam mellett felfedeztem egy ismerős arcot. Lisander volt az, aki mosolyogva bámult rám, bizonyára jót szórakozott a bénázásomon.

Valamiért annyira furán nézett ki. Sokkal másabbnak tűnt, ahogyan a szemei csillogtak, vagy ahogyan az arcán érzések jelenek meg. Láttam minden egyes arcmozdulatát, és azt is, hogy milyen gyorsan változnak. Mosolygott, aztán ez kicsit lekonyult, és olyan aggodalommal pásztázott, mint soha máskor, majd ismételten felfelé görbül a  szája, s megint olyan melegséggel töltött el az arckifejezése.

  - Bocsáss meg, véletlenül leejtettem a telefonomat... - szólalt meg végül, mire hitetlenül csóváltam meg a fejemet.

  -  Az előbbi hang? - bólintott - Na, ne nevettess! Olyan volt, mintha egy petárda durrant volna.

Nem szólt semmit, csak kitárta az ablakot, és odavezetett. Fogalmam sem volt mégis mit akar tenni velem, de engedelmeskedtem neki.

 - Látod ezt? - kérdezte mosolyogva,mire a szemeim kikerekedtek.

 - Ez csodálatos! - eszméltem fel.

A táj még gyönyörűbb volt, mint valaha. A sarló hold valamiért sokkal szebben ragyogott fenn, az éjsötét égbolton. Láttam apró állatokat, akik lassan osontak a hideg éjszakában, de olyan pontossággal és annyira élesen lestem őket, mint még soha máskor. Mindent jobban hallottam, láttam s éreztem.

 - Cssss! - csitított el, majd átkarolt s tekintetemet a közeli tóra irányította. - Hallgasd csak...

Két ember beszélgetett lent, a távoli kis tónál. Ledöbbenve vettem észre, hogy hallom őket, pedig a lakás sorok jóval fentebb voltak, mint az a két diák. Értetlenül álltam a történtek előtt, s ez nyugtalanított. Fel-le járkáltam a szobámba, miközben azon gondolkodtam, hogy mi történhetett velem addig, amíg aludtam.

Persze a járkálás sem volt egyszerű nálam. Úgy viselkedtem mint egy bolond, mert minden létező dolgot, ami a szobában volt megbámultam. Legfőképpen a tükörben lévő lányra meredtem, mert nem hasonlítottam saját magamra. Vagyis, sokkal másabb kép lebegett a fejemben magamról. A hajam tű egyenesből göndör fürtökké alakult, és így természetes vörös színével olyan voltam, mint egy oroszlán sörény.

  -  Mi történt velem? - rogyottam a földre félelmemben, mikor megláttam a piros szemeimet.  - Ez nem én vagyok, Lisander!

 - Nyugodj meg, - karolt át a földön, majd a karjaiba vett, és az ágyra helyezett, ő pedig letérdelt velem szemben. - Ez el fog múlni pár órán belül, de most hallgass meg. - jobb keze egy rakoncátlan tincsre tévedt, s egy mozdulattal a fülem mögé tűrte a többi tinccsel együtt. - El kell mondanom neked az igazságot magamról és rólad is.

 - Ez titok?

 - Igen, és kérlek, maradjon örökké az, rendben?

 - Persze - bólintottam, majd vártam, hogy belekezdjen a meséjébe...

19.fejezet vége

Read More