11.fejezet

 11.fejezet-függőség

A padon kuporogva, könnyes szemekkel nem volt jobb dolgom annál, hogy a kertben kószáló kis mókust figyeljem meg. Talán az akkori lelki állapotomnak köszönhetően láttam úgy, hogy a kis rágcsáló is éppannyira szomorúan pislog rám, mint ahogyan én magam is éreztem. Elegem volt minden egyes dologból, amely ehhez az iskolához kötött, ám menekülni sehogy sem tudtam. Olyan volt, mintha a lábaimat egyenesen az iskola kapuihoz láncolták volna, a ebből következett, hogy nem tudtam menekülni. Soha, semmilyen körülmények közt nem volt megváltás. Onnan már csak holtan kerülhettem ki, amely nem lett volna szerencsés tizenhat évesen.

Csendben hallgattam az éj hangját. Nem volt több ígéret, sem félelem. Nem érdekelt a sorsom, mert előbb vagy utóbb mindenkit utolér, és én már nem akartam menekülni, inkább csukott szemmel csodálkoztam az éjszakában. Ha vámpír lettem volna, talán jobban átérezhettem volna azt a varázslatos érzés, amely ekkor körbelengte az iskolát. Ha én is vért szívtam volna, talán minden más lett volna. Minden éjjelért rajongtam volna, s azokkal lehettem volna, akikkel sosem üthettük meg a közös mércét. Én sosem lehettem egyenértékű egyetlenegy vámpírral sem.

A szél mélabúsan kergette meg immáron vállig érő narancs tincseimet. Minden elhallgatott körülöttem, mintha szándékosan tettek volna ekképpen, hogy még véletlenül is meghalljam az apró gallyak reccsenését, amely mögülem jött. Kíváncsiságtól, és rémülettől fűtve fordultam hátra könnyes szemekkel, s mikor megláttam a zajforrás okozóját, az érzéseim még jobban utat törtek. Nem tudtam, hogy hátráljak vagy inkább közelítsek a fiú felé.

 - Veled meg mi történt? - kérdezte meglepetten Castiel, miközben szürke szemeivel a hajamat fürkészte. Egy pillanat alatt előttem termett, s kezeit hajkoronámba fúrta. Csodálkozva meredt a kósza, rövid tincsimre, majd mikor meglátta sírástól pirosra feslett arcomat, rögtön leszűrte a történteket - Ezt Amber csinálta?

Nem akartam árulkodni, mert nem tartottam magamat olyannak, aki máson keresztül intézi el a dolgokat, s mindemellett már bosszút álltam a szőke ciklonon, mert az utolsó rúgásom erejétől egészen biztosan hetekig fogja azon a ponton fájlalni.

 - Miért vagy itt? - tereltem el a témát, mert nem akartam feltárni a "tettest".

 - Te aztán eléggé hülyén próbálod elterelni a figyelmemet. - nevetett fel jóízűen. Nagyon úgy tűnt, hogy akkor igazán jól szórakozott rajtam. - Kérdeztem valamit, úgyhogy válaszolj.

 - Miért akarod ezt annyira tudni?! - fakadtam ki. - Nem vagyok senkid sem, akkor, miért?

Tekintete elhomályosodott, s enyhe csalódás futott át rajta. Közelebb jött, majd elterített a padon, úgy, hogy csuklóimat erőteljesen odaszorította. A kendőmet szó szerint leszakította a nyakamról, majd már másodpercekkel később előtűntek hegyes szemfogai. A félelemtől remegve néztem rá, hátha abbahagyja, ám nem tette, így kénytelen voltam valahogy tudtára adni, ám a tervezett rúgás helyet, csupán a térdemmel böktem meg.

 - Kérlek, ne tedd!

 - Inkább maradj csendben, és csukd be a szemed.

 - Te most viccelsz? Hogy nyugodhatnék meg, mikor egy bőrcuccos pasas hosszú szemfogakkal néz velem farkas szemet?

Elmosolyodott. Isten tudja miért, de jó kedvében volt, de ez nem javított a helyzeten. Ugyanúgy veszélyben voltam, s ismételten tehetetlenül álltam az esetek előtt, mindemellett pedig olyannyira felhőtlenül tudtam mégis beszélni, ahogy talán még soha nem beszéltem egy fiúval sem.

 - Ha nem a fájdalomra, és a vérre koncentrálnál, talán még élveznéd is.

 - Micsodát?! - horkantam fel. - Engedj el!

Nem tette, csak közelebb hajolt, mert tudta jól, ettől teljesen zavarba jövök. Nem tudom szavakba önteni, hogy milyen érzés is az, mikor valaki megharap. A legelső alkalommal annyira rettegtem, hogy még felfogni sem tudtam, ám mikor minden félelem és kétely eltűnt belőlem egy váratlan pillanatra, leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Talán a drog is hasonló lehetett, ám nem ilyen erős. Átkozottul kellemes, bódító érzés, mikor minden öröm, vágy egyszerre kerít hatalmába. Akkor nem gondolsz semmire sem, csupán arra a mennyei percre, amely éppen akkor, abban a másodpercben zajlik. Nem akartam, hogy vége legyen. Én örökre ebben a kábulatban szerettem volna maradni, mert képtelen voltam azzal a rengeteg gonddal szembenézni, amely előttem állt, s mégis vége lett. A mennyből egyenesen a földre zuhantam, és azzal a fájdalommal, s mély csalódással a fiú homályban úszó arcára pillantottam.

 - Mégis mi volt ez? - kérdeztem meg még mindig kábulattól fűtve. - Valami csodálatos érzés volt.

Nem szólt semmit, csak óvatosan felültetett, majd sálamat a nyakamba kötötte.

 - Nehogy függővé váljál emiatt. - állt fel a padról. - Kicsit tisztuljon ki az elméd, utána pedig elviszlek a nővéremhez, ő majd kezd valamit a hajaddal.

 - Függőség? Erre rá lehet szokni? - kérdeztem meg kíváncsian, miközben megpróbáltam felállni, ám szédülni kezdtem, és majdnem leestem a padról.

 - Veled csak a baj van - sóhajtott unottan, miközben a felsőmnél fogva tartott, nehogy fejre essek. - És mellé még bosszantó is vagy.

 - Akkor miért vagy itt?

 - Mert úgy van kedvem, de ha tehetné a legközelebbi tóba dobnálak. - Rám pillantott, hogy szalonképes állapotban vagyok-e, ám bamba tekintetemet látva, inkább a vállán cipelt el hozzájuk. Én hiába mocorogtam, és állítottam biztan, hogy tudok egyedül menni, ő nem szólt semmit, de egy idő után megfájdult tőlem a feje. - Hallgass el, különben tényleg a tóba doblak, és tudom jól, hogy nem tudsz úszni.

Megijedtem a fenyegetéstől, mert szürke szemeiben düh tükröződött, így inkább belenyugodtam.

- Sally, te meg mit keresel itt? - fürkészett meglepetten Ivy az előtérben, majd mikor a hajamhoz ért, kezeit a szája elé tette. - Mi történt a hajaddal?

 - Hosszú történet - sóhajtottam -, és igazából fogalmam sincs miért vagyok itt.

 - Csináld meg a haját. - jelentette ki a mögöttem ácsorgó vörös hajú srác, majd nem törődve nővére válaszával, megindult az egyik szoba felé.

 - Várj csak! - állította meg az öccsét. - Te ugye tudod, hogy mi történt?

 - Nem egyértelmű, hogy a kis hősöd húga volt!? - vonta fel szemöldökét, majd bevonult a szobába, s magára csapta az ajtót.

 - Istenem, de kár a hajadért! Olyan szép hosszú volt. - búslakodott a gót csaj. - Azt a nőt pedig megölöm.

 -  Nem kell - ingattam a fejemet -, már megtettem helyetted.

Ivy állkapcsa a földet verdeste,mikor elmeséltem neki a történteket. Mondanom sem kell, hogy a ház csak a ő nevetésétől zengett, s már-már kicsordult a szemeiből pár kósza könnycsepp is. Mindig elmosolyodtam a jókedvén, és azon, hogy mennyire tud egyszerre kemény, mégis laza lenni. Ő volt az a vámpír, aki mindenkit nagyra becsült, és nem alakított ki kasztokat. Ő mindenkit egyenértékűek tartott, amely nagy dolog volt az ő világukban.

Az olló kellemetlen hangja ismételten felcsendült, mert a gót lány neki kezdett megigazítani a vadul szétszabdalt maradék hajamat. Fogalmam sem volt hány percig csinálta, ahogyan azt sem, hogy mennyi ideig, csupán bizakodni tudtam, hogy ért a dolgához, és nem ront az amúgy is szánalmas helyzeten. Mindeközben kopogás hallatszott a folyosó irányából, majd pár perccel később egy ismerős alak toppant be. Felemás szemeivel meglepetten mérlegelt, mert neki is feltűnt, hogy valami másabb lett. Tudtam jól, hogy köszönésen kívül nem fog semmit sem mondani, de azért bizakodtam benne, hogy másképpen fog cselekedni, s láss csodát, így is lett. Még mielőtt belépett volna az egyik sötét szobából, előtte visszafordult, és a maga kedves és udvarias hangnemében szavait felém intézte.

 - Nagyon szép vagy így - azzal pedig becsukta az ajtót.

Az arcom tűzpirosra váltott azon nyomban, s mivel csak ketten tartózkodtunk a szobában, nem hajtottam le a fejemet, hanem szégyenlősen, pironkodva figyeltem fel a mögöttem álldogáló lányra.

 - Mostantól mindig így lenyírod majd a hajamat?

Ivy csak mindent tudó mosollyal bólintott.

***

 - Jé, havazik! - kiáltottam fel boldogan. - El sem hiszem!

Izgatott mosoly kíséretében pillantottam a mellettem ülő két lányra. Viola a maga megszokott nyugalmában kissé elvigyorodott, míg a fekete gót csaj elgondolkodva pásztázta a hófehér pelyheket. Nem vallott rá, hogy ennyire csendes legyen, ahogyan azaz érzelemmentes arc sem, de úgy gondoltam, ha nem beszélt róla, akkor nem is akar. Elhallgatva néztem továbbra is tündöklő szemekkel a havat, elvégre a szellemes incidens után - amely már két hónapja lecsengett - nem történt semmilyen izgalmas dolog. Talán a sors fintora, hogy  még a múltkor nyugalomra vágytam, ám a padon ücsörögve már pont az ellenkezőjét akartam.

  - Mi ebben olyan meglepő? - pillantott rám érdeklődve Ivy - Tavaly már november közepétől havazott. A december itt már későinek számít.

 - A városban, ahol laktam, csoda volt, ha már januárban havazott. Emlékszek, régebben alig vártam, hogy kimenjek, és szánkózzak - révedtem vissza a régi, még gondtalan életembe. - Tényleg! Nem megyünk majd el szánkózni? - vetettem fel a szomorkás barátaimnak az ötletet, melynek hatására mindketten azonnal válaszoltak.

 - Menjünk! - kiáltott fel Ivy, kilépve a melankolikus állapotból. - Tudok is egy jó helyet a  suli mögött.

 - Ivy - szólalt meg hallgatagan Viola. - Oda biztos nem mehetünk. Túlságosan meredek, és veszélyes ahhoz, hogy Sally épségben túlélje.

 - Tényleg. - tört rá Ivyra a felismerés, majd gondolataiba turkálva próbált egy normális helyet kieszelni.

 - Sally? - állt meg valaki előttünk. - Ugye te vagy Sally Raven?

Kíváncsiságtól fűtve bólintottam a hosszú, hófehér hajú lányra. Sárga szemei nem egészen tartozott az emberek megszokott külsejéhez, ám a tekintetéből szinte abban a másodpercben meglehetett állapítani, hogy ő is ugyanolyan ember, mint én. A szám felfelé görbült, mert végre találtam valakit, aki hasonló cipőben járt mint én.

 - Hál' istennek, hogy végre megtaláltalak! Már az egész épületet átkutatta utánad - eresztett el egy megkönnyebbült sóhajt a lány. - Ez a levél neked jött, de véletlenül nekem adták ide.

Meghökkenten állapítottam meg, hogy a címzett nem volt más, mint a nagymamám. Az a személy, aki tizenhét év alatt összesen tíz mondatott, ha váltott velem. Azaz asszony, aki ferde szemmel néz rám, és letagad, ha rólam kérdeznek. S akkor, abban a pillanatban nem tudtam mire vélni azt a levelet. Mit akarna ő nekem írni? Miért pont akkor, amikor nem vagyok még a közelében sem?

 - Ki írta? - kíváncsiskodott a gót lány.

 - A nagymamám - válaszoltam szűkszavúan.

 - Az aki nem szeret téged?

 - Igen.

Kíváncsian szeltem fel a borítékot, és csak remélni tudtam, hogy jó, vagy számomra kielégítő szavak vannak papírra vetve. S mikor végre valahára megtudhattam volna valamit, a kezemben lévő levél felgyulladt, és mindent megsemmisített, amely valamelyest feloszlatta volna az életemre telepedő homályt.

Sokkosan bámultam az ijedtemben földre dobott égő papírt, miközben könnyes szemekkel az oszlopos csarnok felé pillantottam. Kellett pár másodperc ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, melyet az előbb láttam. Ha én nem látom, akkor egész biztosan nem hiszem el. Az egyik hatalmas, égbetörő oszlop mögött keresztanyám bujdokolt, skarlátvörösen izzó szemekkel.

11.fejezet vége