24.fejezet- Báli galibák 1.rész
Emlékeztetett valamire a csendes téli éjszaka. A süvítő szél hangja félelmetes zsivajjal tört be a hatalmas kétszárnyú ajtómon fájdalmas emlékeket keltve. Az 1800-as években megszokottak voltak a fényűző bálok, melyen mindenki a legtökéletesebb formáját próbálta hozni. Mindegy volt, hogy milyen alkalom miatt került megrendezésre, csupán az számított, hogy végre egy estére szabad vagyok. Igen, régen nem úgy működtek a dolgok mint most. Soha nem volt alkalom arra, hogy barátokkal járjak szórakozni, s majd pirkadatra talán haza vánszorogjak.
Merőben más volt a világ. Kegyetlenebb és igazságtalanabb volt minden, mégis nekünk vámpíroknak könnyebb volt. Nem járt annyi fejfájással a rejtőzködés, és emellett akkor még engedélyezett volt a vadászat.
- Elgondolkodott asszonyom? - szólalt meg a mögöttem munkálkodó Mei. - Nagyon komolynak tűnik.
- Az vagyok. Kissé keserédes ezt a ruhát magamon hordani. - mutattam a rózsaszínű, térdig erő ruhára, amelyben olyan voltam mint egy ártatlan lány. Tökéletes álca megtéveszteni mindenkit, s olyannyira ijesztő is egyben ha megmutatom az igazi énemet. - Régen ha egy ilyen ruhában sétáltam volna be valahova, egészen biztosan elszörnyedtek volna az emberek. Túlságosan erkölcstelennek és szégyentelennek tűntem volna, habár a férfiak bizonyára nem háborodtak volna fel... - nevettem el magamat enyhén.
- Biztos vicces lehetett azokon a hatalmas és fényes bálokon lenni. Kár hogy nem éltem abban a korban, de valamiért eléggé feszült is asszonyom....
- Ma este szembe kell néznem a helyzet súlyával. Itt lesznek a tanácstagok, a vadászok, az őrzők és a...
- Királynő is... - fejezte be helyettem a mondatott, mert bizonyára minden szó után egyre több aggodalom ült ki a hangomban. - Vajon észre fogják venni? - pillantott rám barna frufruja mögül. Nem akartam elmondani az igazat, mégis megtettem. A hűségéért cserébe legalább az igazat kapja meg.
- Én magam fogom felfedni az igazságot. A vámpírok bálja pár hónap múlva lesz, és én addigra már képes leszek felébredni. Azt akarom, hogy a királynő végre megfizessen a bűnéért.
Eltűnődve pillantottam ki. A hóvihar ádázabbul tombolt, s az istennőre esküdve, egy másodpercre megpillantottam az ablakon keresztül egy karcsú női alakot, ahogyan felém int. Éreztem, hogy csak egy látomás volt, mert halovány élet jelet sem éreztem a közelben. Mosolyogva, könnyektől küszködve intettem vissza a nőnek. Megígértem magamban, hogy a lehető leghamarabb igazságot szolgáltatok, elvégre immáron már lassan tíz éve szabadon mászkál a bűnös.
Hátat fordítottam az ablaknak, mikor az alak köddé vált, s megindultam a folyosóra.
- Hová megy, asszonyom? - ragadta meg aggódóan a csuklómat. Felpillantottam a lányra, aki bár magasabb volt tőlem, mégis én voltam az idősebb.
- Ahhoz az egyetlen egy személyhez, aki számít még nekem... - válaszoltam fagyosan, majd a lány meleg tekintetbe pillantottam. Éreztem ahogyan a szíve kihagy egy ütemet, mikor meglátta a kék szemeimben őrlődő magányt és gyűlöletet.
- Ugyan, ne ijedj meg - váltottam melegebb hangtónusra, vagy inkább a bennem szunnyadó jóság késztetett erre. - Tudod, most testvérek vagyunk... - simítottam végig barna hajkoronáján szelíden.
Vékony kezeimmel elengedtem őt, majd megindultam a tervezett hely felé. Ezer s egy gondolat futott át az agyamon, amikor meglestem a bál teremben zajló eseményeket. A távolban ott ültek, vagyis inkább lapítottak a tanács tagok. Kétszínűen elhitetik a fiatalokkal, hogy csak puszta szórakozásból jönnek el bálokra, holott csakis arra kíváncsiak, akad-e köztük egy fekete bárány, akit kedvükre elhurcolhatnak az iskola közeléből.
Mindegyiket ismertem egytől egyig, s mosolyogva vettem tudomásul, hogy éppen Elizabeth fiát közvetítették ki hozzánk.
- Haruna, végre hogy megtaláltalak! - állt meg előttem Sally.
Lefagyva bámultam őt, amikor végre eljutott az agyamig, hogy honnan ismerős nekem annyira minden. A legutolsó bál, amelyen mindenki ott volt. Emlékszem, ugyanolyan hófehér ruha volt rajta, mint akkor Sallyn. Fájdalmasan hasonlított a narancs hajú lány az emlékezetemben raboskodó nőre, s ez a tény egyszerre volt örömteli s fájdalmas is egyben.
- Engem kerestél? - kérdeztem tettetett meglepődöttséggel - Miért, talán baj van?
- Nem, dehogy is - rázta meg a fejét - Gyere velünk szórakozni. Ne egyedül legyél...
Az arcomra erőltettem egy kedves és meghatódott mosolyt. Tetszett, hogy ennyire kedves lány, ám a hiszékenység és a vakság gyengeség, melyen keresztül tönkre tehetik.
- Rendben! - válaszoltam a lehető leghitelesebben.
- Akkor gyerünk! - rángatott le a hatalmas lépcsőn.
Furán éreztem magam a hatalmas tömeget látva. Talán még visszamaradt a régi időkből, hogy szorongok ha sok ember társaságában vagyok. S ennek ellenére mégis jobban lefoglalt Sally viselkedése. Nem emlékezett a történtekre, köztük arra sem, hogy az apja gyilkos. Egyrészt örültem neki, másrészt viszont bántam, mert kijárt volna neki az igazság. De nem akartam terhelni. Két hónap múltán tudtam, hogy az élete teljes mértékben változni fog, mivel éreztem a vérében lüktető erőt. Ha felszínre tör, az egyenlő lett volna a káosszal, mivel ha lelkiekben nem elég erős, szinte darabjaira esik szét a gyönge lelke.
A másik dolog, amelyet észrevettem, hogy a búskomor aura, amelyet áraszt az a vörös hajú fiú miatt van. Elizabeth unokája, talán Castiel volt a neve, teljesen kifordította magából Sallyt. A csendes és jámbor lányból egy dacos nő lett, aki nem enged az elveiből és elképzeléseiből. Mindennek úgy kellett történnie ahogyan ő akarta, de ez természetesen csak otthon tört ki benne, mikor a keresztanyja társaságában volt.
- Láttad már? - suttogta valaki messziről.
Kitűnő hallásom azonnal kiszúrta Margaret, a tanácstag egyik kényes hangú tagját. Ismertem őt. Egy vén szipirtyó, aki már akkor is felnőtt volt, mikor csak alig értem fel apám magas íróasztalának szélét. Sokszor fordult meg nálunk, s bár kívülről kb. 30 évesnek nézett ki, lemerem fogadni hogy már legalább a tízszeresét is megélte.
Igen, hasonlít rá, sőt kiköpött ugyanolyan mint ő. Az a lány, akit orvul becsaptak, megaláztak és bezártak. Emilia és Sally, mintha csak egy és ugyanazon személy lettek volna, erre pedig felfigyelt a tanács. Dögkeselyűk módjára szedték cafatokra tekintetükkel a mellettem lévő lányt, amelyre egy halovány mosoly erőltettem, majd megpillantottam a karzaton álldogáló királynőt is, akin ijedség tükröződött vissza Sallyt látva. Akaratlanul is kuncogni kezdtem melyre ő is felfigyelt.
- Baj van Haruna? - pillantott rám aggódóan a mellettem lépkedő narancs hajú.
- Nem dehogy is, - válaszoltam önfeledten - csak úgy gondolom, hogy ez az este mulatságos lesz...
***
Csodálkozva meredtem Harunára, aki az imént valamin jót mulatott. Megijedtem, hogy talán rajtam van valami furcsa dolog, elvégre az ember nem nevet a semmin.
- Mondtam, hogy nem rajtad nevettem - ismételte el magát vagy ezredjére. majd kék szemei hirtelen az egyik oszlopra tapadtak. - Az ott egy kislány? - kérdezte értetlenül.Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem őt, és meglepődésemre, valóban egy gyerek ácsorgott ott. Hófehér bőrét vérvörös göndör fürtök keretezték, s arcán csak úgy csillogtak a szürke szemei. Hirtelen egy ismerős érzés kapott el. A gyomrom görcsölt, ahogyan a rideg pillantásait tűrtem. Bár gyermek volt, annyival ijesztőbb is ártatlan bájával.
- Segítesz nekem? - lépett elém, majd a kezemet megragadva ismét a szemeimbe pillantott. - Elvesztettem az anyukámat, és nem tudom, hogy merre lehet... - vékonyka hangja lenyűgöző és ártatlan volt egyben.
- Nem tudom, de nekem rossz előérzetem van ezzel a gyerekkel... - suttogta Haruna gyanakvóan.
- Gyere, keressük meg őket! - nyújtottam mosolyogva a kezemet. - Haruna, addig szólnál Lisandernek, hogy nemsokára visszajövök, rendben? - bólintott, majd elvegyült a tömegben a fiút keresve.
- Mond csak, hogy néz ki az anyukád? - érdeklődtem, miközben az ismeretlen arcokat figyeltem.
A kislány nem szól semmit, csak húzni kezdett messze, távol a tömegtől.Kezdtem félni tőle, ahogyan határozottan kérlelt, hogy vigyem ki picit a friss levegőre, mert olyan erővel húzott, mint ahogyan egy gyermek képtelen. Felmerült bennem a kérdés, miszerint mi van, ha a kislány egy vámpír?
Lisander mesélte, hogy gyermekként veszélyesek a legjobban, mert képtelenek még önfegyelemre ha vérről van szó. Én bolond, pedig ismét olyan helyzetbe keveredtem, ahonnan menekülnöm kell. Valamiért annyira dühös voltam magamra, amiért előbb cselekszem mint gondolkodok, és még egy másodperc töredékég talán úgy éreztem magam, mint Amber, vagyis tipikus szőke nőnek.
- Most egy picit le kell ülnöm, mert rosszul érzem magam. - roskadt le fájdalmasan a hideg kőre.
Ösztönösen leguggoltam elé, és megsimítottam hajkoronáját, mikor rám pillantott. Ismét az a borzasztó hideg érzés kapott el, mint legelőször. Sunyi, alattomos mosoly ült ki az arcára, majd szürke szemei vörösre feslettek.
- Hazudtam... - nevetett önelégülten. - Olyan finom illatod van...te ember vagy, ugye? - mosolygott rám huncutul, majd megnyalta parányi ajkait, s a következő pillanatban már előbújtak a szemfogai. - Biztos, hogy olyan édes a véred, mint a méz...érzem.
Megdermedtem, amikor kicsi kezei erősen markolták meg a ruhám szélét, s mikor a nyakamhoz hajolt, minden elmosódott egy másodperc erejéig, mivel a kábulatot jéghideg valóság szakította félbe.
Egy erőteljes és ismerő férfi hang térített vissza a fájdalmas valóságba, amely hatására teljesen libabőrös lettem.
- Te meg mégis mit csinálsz?! - toppant meg előttünk, majd a kislány tarkójánál megmarkolta vérvörös hajkoronáját, s erővel felrántotta. - Megmondtam, hogy kerüld el az embereket messziről!
Felém pillantott, s csak akkor vette észre, hogy én vagyok az. Régóta nem láttam. Pontosabban azóta, hogy megharapott. Dühös voltam rá, de nem a történtek miatt, hanem azért mert nem keresett. Legalább érdeklődhetett volna felőlem, de még erre sem vett erőt, hanem élte az életét, én pedig emiatt megfogadtam, hogy amint találkozok vele akkora pofont adok neki, hogy a két szemfoga is kiesik. Ám ott ülve a földön miközben ijedségtől fűtve remegtem, még egy cseppnyi lélekerőm sem volt vele foglalkozni, arról pedig nem is beszélve, hogy teljesen lenyűgözött a látványa. Se bőr kabát, sem más rocker cucc, csakis egy szolid fekete öltöny.
- Sally? - suttogta meglepetten, miközben szürke szemeiben boldogság csillant meg. - Csinos vagy...
Kezét felém nyújtotta, én pedig elfogadtam. Egy pillanatra tökéletesség lengte körül az auránkat, de rájöttem hogy csak képzelődtem.
Elvégre én voltam a szerencsétlen Sally Raven, aki örökre csak a szürke kisegerek táborát fogja erősíteni, és emellett nemcsak az volt a probléma, hogy kerültük egymást, hanem az, hogy Castiel majdnem megölt, mikor erőszakosan szívta ki a véremet. És még nem is beszéltem egy ember és egy vámpír viszonyáról...Olyan mintha azt mondanám: Kutya és macska.
Szóval, reménytelen esett...
- Köszi - pirultam el - Ő itt kicsoda? - mutattam a kislányra, aki az imént akart belőlem táplálkozni. Abban a pillanatban, pont a tarkóját simogatta, mivel fájhatott neki Castiel tépése.
- Ő itt a húgom, Marilyn. A szüleim hazajöttek, és mivel velük lakik ez a kis nyomi, ezért most ő is itt lakik egy ideig.
Az állam leesett, mert nem tudtam, hogy van még egy kishúguk. Mindig is abban a hitben éltem, hogy Ivy és Castiel van, elvégre sosem beszéltek arról, hogy testvérük van.
- Nem is mondtad anyuéknak, hogy egy ember miatt bontottad fel az eljegyzésedet! - háborodott fel a cseppnyi gyerek, mire Castiel felé nyúlt, de elugrott tőle.
- Miről beszélsz?
- Ne tagadd! Érzem, hogy a lány vére lüktet benned! Azért volt annyira ismerős, mikor megláttam...
- Gyere ide! - háborodott fel, mire visszatartás képen megfogtam a kezét.
- Hagyd, még csak egy gyerek, inkább úgy gondolom, hogy beszélnünk kellene majd...mikor vége a bálnak. Addig pedig inkább élvezzük a bulit nem? - kacsintottam rá, majd elindultam be, mert eszembe jutott Lisander, aki bizonyára várt rám.
- Várj! - fogta meg a karomat. - Egyedül jöttél?
- Nem, Lisanderrel. - válaszoltam erősen és határozottan, majd elfordultam tőle, ám előtte láttam azt a dühös és féltékeny arckifejezését, amely miatt elmosolyodtam. Kész komédia volt az életem.
- Persze! - röhögte el magát. - Hiszen titeket láttalak lent csókolózni a múltkor...
- Te meg miről beszélsz? - fordultam azon nyomban vissza vörös és dühös fejjel. - Ne találgass ki ilyeneket!
Megragadta a kezemet. Nem volt erőszakos, hanem inkább ragaszkodó, mintha nem akart volna elengedni soha...
- Miért tagadod? Ott voltatok a tónál, de inkább hagyjuk...te lassan rosszabb leszel, mint Amber...
- Fogd be! - a kezem lendült, és akkora pofont kapott, hogy a padlóra esett.
Kerek szemekkel figyelt engem, amikor észrevette, hogy felrepedt a szája. Hozzáteszem, hogy még én magam is meglepődtem. Az utóbbi hetekben sokkal erősebb voltam, és tornaórán is jeleskedtem. Gyors lettem és kiváló tornász, szóval mintha újjá születtem volna.
Valami megváltozott aznap, mikor megharapott...de nem tudtam, hogy mi is lehet az...
Feltápászkodott a földről, majd egy hirtelen pillanatban előttem termett, és átkarolt. Narancssárga tincseimet elsöpörte a nyakamból, majd súgni kezdett a fülembe. Nem tudtam megállítani, mert képtelen voltam mozdulni, de most saját akaratomból. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy ellökjem őt, mert nem akartam bevallani az igazat. Hiányzott, nem is kicsit.
- Imádom, mikor ideges vagy...
- Hm, szóval ő lenne itt az a híres Sally Raven... - szólalt meg egy nőies hang, mire felkaptam a fejemet, és értetlenkedve bámultam rá.
Hosszú hullámos fekete hajával, mélykék szemeivel, földet söprő fekete ruhájával és erős vörös rúzsával leginkább egy elegáns és igencsak gazdag nőre tippeltem volna, ám hamar kiderült, hogy megérzéseim igencsak tévedtek.
- Igen, én vagyok az. - válaszoltam mereven.
- Mond csak kislány, mégis mit csinálsz itt a fiammal? - sandított rám, majd halvány mosoly csúszott ki arcára.
Akkor még nem sejtette, hogy ez a találkozás egyben egy lavina volt, amely a végzetem felé sodort...
