18.fejezet

18.fejezet-Féltékenység

A hatalmas ingaóra éppen akkor szólalt meg, mikor az ebédlő vaskos ajtaja kinyílt. Elise, az egyik ott szolgáló lány karcsú, megviselt alakja tűnt fel, kinek kezében egy tálca lapult, rajtuk több díszes kis csészével.

Lassan közelített a fehér terítővel burkolt asztalhoz, mert a tegnapi kemény munka miatt szinte alig maradt ép felület a talpán.

- Elise, mire ide érsz, kihűl a tea. - jegyezte meg mormogva a borostás állú férfi, mire a lány megszaporázta a lépteit.

- Elnézést, uram. - felelte udvariasan.

Az asztalnál három személy üldögélt. A szolgálótól balra az öreg Balthazar, vele szemben testvére, Eric, és a legmesszebb pedig Elda, az asztalfő lánya.

Az utóbbi személy merő eleganciával figyelte a szobában lezajló eseményeket, miközben folyton azért fohászkodott, nehogy megjelenjen a számára nem kívánatos húga.

Az ajtó kinyílott, Elda sejtései pedig bebizonyosodtak.

Mindenki tekintete az éppen betoppanó lányra szegeződött. Szépséges mosolya jókedvre derítette a két férfi, és a sérült szolgáló reggelét is.

Emília könnyed léptekkel érkezett meg az asztalhoz, miközben világos ruhája elegánsan illeszkedett hófehér hajkoronájához, és smaragd zöld szemeihez. Elda ezt csak egy alig halható dühös hümmögéssel nyugtázta.

- Jó reggelt kívánok- köszönt kellő illedelmességgel, miközben boldog mosoly villantott a nővérére.

Álnokul viszonozta Elda, testvére gesztusát. Gyűlölte őt, ahogyan csak lehetet. Irigy volt arra az ártatlan, sokat mondó arckifejezésére, és a különleges, jóságos énjére.  Kék szemei jegesen meredtek a fehér asztalterítőre, és mélyen elgondolkodott arról, hogy mi tévő legyen a jóságos lánytestvérével. Támadt egy jó ötlete, mellyel fenntarthatta a szerető nővér szerepét továbbra is. Megfogta a terítőt, úgy hogy senki se lássa, és csigalassúsággal kezdte húzni, hogy az ártatlan lányra ráömöljön a tea.

 - Bocsáss meg, de elvehetném? - hajolt a teáért Eric, mire Elda azonnal elengedte a terítőt. Tudta, hogy a nagybátyja mindent észrevett, ezért nem mert többet lépni a húga ellen. Tudta jól az álnok, eléggé gyerekes lépésre adta a fejét az előbb, de nem bánta. Képes lett volna a végsőkig elmenni  Emilia ellen.

S hiába voltak mások a többieknél, mégis a tetteik, s gondolataik arról árulkodtak, hogy még némely romlott ember is különb volt tőlük. A nemes vámpírok semmiben sem különböztek az egyszerűektől, sőt, rosszabbal voltak tőlük. Sokkal becsvágyóbbak voltak, és a rosszindulat sem hiányzott belőlük. Erő ide vagy oda, a nemesek voltak fentebb a ranglétrán, s amíg nem irtják ki egymást, addig ez így is marad.

Mindannyian csendben üldögéltek az asztalnál, néma csendben, és elmélkedtek, ám végül megtörte valaki a csendet. Az a valaki nem volt más, mint a társaság legfiatalabbik tagja, Emília.

 - Édesapám, tegnap láttam az ablakomból, hogy valaki lovas kocsival távozott tőlünk. Mégis ki volt az? - kérdezte a hófehér hajú kíváncsian, majd belekortyolt a meleg teába.

Baltazar kíváncsian tekintet fel az újságából, s kellett egy kis idő mire eljutott a tudatáig a kérdés. S mikor feleszmélt, elgondolkodva simított végig borostás arcán.

 - Tegnap este John, a komornyik végérvényesen elhagyta a birtokot.

 - Csak egy szó nélkül? - kérdezősködött tovább.

 - Nem. - válaszolta az édesapja, majd ismét az újságba révedt. - Már egy ideje bejelentette, hogy elakar menni, de ez csak most vált lehetségessé, mert ennyi időbe telt egy új komornyikot találnom.

Emilia szomorú szemekkel pillantott a kezében raboskodó teás csészére. A vén John nem csak megértette őt, de még segédkezet a lány által dédelgetett szabadságában. Az öreg mindig megtalálta a módját, hogy a kisasszonya ne legyen a birtok nyomasztó és unalmas légkörében. Mindig megtudta győzni Baltazart arról, hogy a kislányának éppen szüksége van valamire, hogy magával vigye a városba, mert ha nem lett volna ő, akkor talán csakis a szobájában őrlődhetett volna. Igen, ez egy szokás volt, hogy nem hagyhatták el a birtokot az esetleges veszély miatt, ám az öreg mindig rávette főnökét, hogy ezt megszegje.

Ám ahogyan Emilia meghallotta édesapjától a hírt, miszerint az öreg John nem tér vissza, nyomasztó mélabú öntötte el szívét. Talán a múltkori vásárlása volt az utolsó olyan nap, mikor a birtok falain kívül volt. Talán örökre az ódon kőfalak mögé lesz utasítva, míg az édesapja meg nem gondolja magát.

 - És itt van most? - kérdezte tetettet unalommal a nagyobbik testvér, aki igazából majd' kiugrott a bőréből az izgalom miatt, na meg persze azért, mert  tudott a húga titkáról, és arról is, hogy akkor mennyire rosszul érintette a komornyik távozása.

 - Nemsokára megérkezik, de most inkább fejezzétek be a reggelit. - zárta le a témát az asztalfő.

Elda boldogan kortyolt bele a vörös folyadékkal teli pohárba, amely nem bor volt. Úgy gondolta, már nem lehet rossz napja, elvégre a reggel csodálatosan indult.

Mind a négy személy egy emberként fordult a hatalmas ablakhoz, amely éppen a birtokhoz vezető útra nézett. A távolból egy lovas kocsi tűnt fel, úton az új komornyikkal, akinek hatására minden megváltozott...

***

 - Ugye ez most csak egy vicc? - mormogtam magamban, még mindig az előbbi sokkhatásnak kitéve. - Nyugodj meg kérlek . - kuncogott jóízűen Viola.

 - Mégis hogy lehetnék nyugodt mikor, sze-sze, vagyis kedvelem a vőlegényed?! Ez nem olyan egyszerű, mert az egyik legjobb barátnőm vagy, és ezért...

 - Mondtam, hogy nyugodj le. - sóhajtott. - Én utazni akarok, látni a világot, és azt, hogy mégis milyenek igazából az emberek és a vámpírok.  Emellett pedig festő szeretnék lenni, akinek az alkotásain mindenki elcsodálkozik. Érted már? Nekem Castiel olyan, mint egy testvér, ezért hívom haza a szüleimet. Ezt már régóta eldöntöttük, de amíg nincs felbontva az eljegyzésünk, addig így kell viselkednünk.

 - De...

 - Semmi de. Én azt akarom, hogy a téli bálba együtt menjetek, mert így lesz a legjobb. - mondta szelíden, bátor mosoly kíséretében. - Egyébként pedig eléggé összeilletek.

 - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem pironkodva, mire csak sejtelmesen elmosolyodott. - Szerintem meg nagyon nem illünk össze. Annyira különbözőek vagyunk mind stílusban, mind pedig lelkiekben. A legfőbb probléma pedig az, hogy ő ételnek néz. Olyan vagyok neki, mint egy muffin. - sóhajtottam fáradtan, majd Viola felé fordulva rájöttem, eléggé jól szórakozik a bánatomon. Mondjuk, az is megeshetett, hogy az előadásmódom miatt lett ennyire jókedvű, mivel a sarokba zuhantam a meglepettségtől, s ott kuporogva beszéltem hozzá olyan fura, fanyar hangon, amelyen még én is kinevettem volna magamat.

 - Sally, ha ételnek nézne, akkor nem koslatna utánad, és nem adott volna neked karkötőt sem. Vagy erőszakkal megharapna, vagy Ambernél kötne ki, elvégre ő egy szó nélkül ugrik. Érted már, Sally?

Elgondolkodva meredtem ki az ablakon, ahol két ember már régóta járkált úgy, mintha keresne valakit vagy valamit. Jó volt nézni őket, mert lefoglalták a gondolataimat, így nem kellett azon rágódnom, hogy mitévő legyek. A Castielel való kapcsolatom a holtponton volt.

 - Nem igzaán, de az igazat megvallva, még örülök is ennek. Én világosan kijelentettem, hagyjon békén, és kész. Fáj, de így lesz a legjobb... - felkeltem a székről, majd kinyitottam az ablakot, hátha meghallom a két ismeretlen beszédét, amely csak úgy ömlött be.

 - Kisasszony, kérem, jöjjön elő! - kiabálta az egyik.

 - Haruna kisasszony, ne rejtőzködjön előlünk! - szólalt meg a másik is.

Kíváncsian dugta ki a fejét Viola is, mivel eléggé nagy hanggal voltak. Gondoltam, jobb ha szólok nekik, mielőtt átfésülik az egész udvart, holott Harunának órája volt.

Kiléptem a piciny házikóból, majd eléjük érve láttam csak meg, mind a ketten ugyanolyan származásúak voltak, mint Haruna. Az egyik lány éppen hófehér hajába túrt, s átkozta magát, míg a másik elgondolkodva meredt a hatalmas udvarra.

 - Elnézést, de nem Haruna Misakit keresitek véletlenül? - kérdeztem hallgatagan.

Mindkét személy egy emberként fordult felém, amely miatt kissé zavarba jöttem, ám ezután a kíváncsiság lett úrrá rajtam, mivel nem tudtam miért bámulnak rám csodálkozva. Kellett pár másodperc  mire feleszmélnek a bambulásból, és válaszolni tudjanak.

 - D-de! - kiabálták egyszerre, majd a magasabb, hosszú barna hajú lány megfogta a vállamat.

 - Mond azt, hogy nem csinált az úrnő semmi rosszat sem?

Meglepetten meredtem rá. Haruna csendes és visszahúzódó lánynak tűnt, nem pedig egy bajkeverőnek. Meglepett a kérdése.

 - Dehogy is, most órán van. - világosítottam fel őket. - Még messze van a tanítás vége, úgyhogy nem akarjátok valahol megvárni, mert itt eléggé hideg van. - dörzsöltem meg fázósan a kezeimet, miközben ráleheltem.

Mindketten bólintottak, majd egyenesen a társalgóba vezettem őket, hogy ellegyenek egy darabig, mi pedig betudjunk menni a következő órára, de mielőtt ez megtörtét volna, még kérdezősködni akartam egy kicsit. Jó, sok mindent akartam tudni, csak sajnos az már túl feltűnő lett volna, így amíg a kijelölt helyre értünk , összeszedtem egy csokorba, hogy mik is az alapvető kérdéseim.

S mielőtt nekikezdhettem volna a "kihallgatásnak", várnom kellett, míg kiámuldozzák magukat, mert teljesen megbabonázta őket a társalgó. Igaz, először én is így reagáltam, mert egyszerű gyönyörű volt. Fekete-piros párosítás a bútorok kapcsán,  mesterian faragott asztalok és székek, szemgyönyörködtető festmények, és a terem közepén lógó arany csillár. Talán a vámpírok miatt, de ablak alig volt.

 - Szóval, hadd mutatkozzunk be. - lépett elém a barna hajú. - Mei vagyok, az úrnő testőre.

 - Az én nevem pedig Shizu,, Haruna kisasszony másik testőre.

Megszeppenve néztem őket. Mei magas volt, hosszú barna hajjal, és sötét szemekkel. Ő tipikus japán lánynak látszott a szememben, aki kissé konzervatíbb típus volt öltözködés terén, míg a társa pont az ellenkezője volt. Tű egyenes, vállig érő hófehér haj olyan halványkék szemekkel, amely miatt fázni kezdtem az amúgy eléggé meleg társalgóban. Mintha a tekintetében egy jéghegy lett volna, s ezzel szerintem Viola is egyetértett. Rózsaszín, térdig érő kabát volt rajta, és fekete cicanadrág. Hajában egy rózsaszín szíves csatt díszelgett, ujjain pedig rengeteg gyűrű.

 - Sally Raven, örvendek. - mutatkoztam be, és már tettem volna fel az első kérdésemet, mikor megszólalt a kicsengő, s két perc múlva már Haruna állt mögöttük mosolyogva.

 - Mei! Shizu! - ugrándozott örömében, majd mindkettejüket szorosan átölelte. - Nem is tudtam, hogy eljöttök hozzám!

Képtelen voltam elhinni azt, hogy nekem kerülnöm kellene őt. Annyira ártatlannak tűnt, hogy nem akartam Lisander kérésének eleget tenni. Haruna olyan volt, mint én. Csendes, szégyenlős, és belülről igencsak magányos. Éreztem, mi akar nagyon jó barátok is lehettünk volna.

 - Képzeljétek, már van egy barátnőm! - lépett mellém. - Ő itt a padtársam, és a legjobb barátom egyben, Sally.

 - Igen, már volt szerencsénk egymáshoz. Ő vezetett minket ide.

 - Ó, értem! - örvendezett tovább a lány, majd hirtelen két kéz ragadott meg hátulról, és húzott el a rózsaszín hajútól.

Lisander felemás tekintete jegesen fúródtak a enyémbe. Majdnem elsírtam magamat, amikor eszembe jutott, hogy mennyire hadilábon állok vele és Castielel. Mondjuk, a legkézenfekvőbb az lett volna, ha lemondtam volna a báli meghívást, de sajnos nem tehettem meg. Mohó mohon vágytam arra, hogy vele lehessek, hogy beszéljek vele. Többet akartam tudni róla, mert nem bírtam az, hogy annyira titokzatos előttem.

 -Lisander - suttogtam meglepetten. - Hát te?

 - Megkértelek, hogy ne legyél a közelében, ugye? - bólintottam - Akkor meg mit keresel itt?

  - Nyugi, csak képzelődsz. Haruna nagyon kedves, és szerintem a légynek sem tudna ártani.

 - Ne bízz benne vakul, kérlek higgy nekem. - azzal pedig elengedett. - Ma este gyere a tóhoz, elmondom neked milyen az igazi Haruna Misaki. - azzal pedig eltűnt. Legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat, amiért folyton ilyen dolgok érnek engem.

Gondoltam, ettől rosszabb már nem lehet, ám mégis süllyedhetett még mélyebbre az a nap. És ki miatt is, ha nem a szeretett Castielem miatt feketedhetett tovább az amúgy is borzasztó keddem.

 Amint megláttam elindultam órára, átküszködve magamat a tömegen. Reménykedtem abban, hogy békén fog hagyni, de rájöttem, ennél nagyobb hülyeséget nem is gondolhattam volna, A vörös olyannyira kitartó volt, hogy képes volt órákon át követni, amíg be nem adtam volna a derekamat.

Aznap viszont dühös volt, láttam a szemeiben. Haza szerettem volna menni, távol minden gondtól, ezért átvágtam a folyosón, és egyenesen a lakások sorai felé igyekeztem. Útközben kikotortam a lakáskulcsot a zsebemből, majd a rengeteg lépcsőn felküszködve magam, fáradtan indultam meg a házunkhoz.

 - Te mit keresel itt? - kérdeztek remegő lábakkal, miközben hátráltam pár lépést, mikor megláttam Castielt.

Ő csak lazán felállt, és szikrázó szemekkel vizslatott. Hirtelen előttem tűnt fel, és erősen megragadta a két csuklóm.

 - Mi van köztetek? - kérdezte dühtől és féltékenységtől forrva.

 - Eressz el! - kiáltottam, majd megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, ami természetesen nem sikerült. - Semmi közöd sincs hozzá, hogy kivel vagyok, rendben? Egyébként pedig arcátlan vagy, amiért folyton engem zaklatsz, amikor...amikor... - kiabáltam torkom szakadtából, könnyben ázó szemekkel. - Amikor menyasszonyod van. Tudod mit? Hagyj békén, mert már így is eleget bántottál.

 - Még nem válaszoltál a kérdésemre! Mi van közted és Lisander között, halljam!

 - Miért, mi lesz? Megölsz? Rajta tegyed akkor! Csak hogy tudd! - mélyesztettem dühös tekintetemet az övéjébe. - Lisanderrel megyek a bálba!

Sosem hittem volna, hogy idáig jutunk. Szeretni valakit csodálatos és egyben fájdalmas dolog, főleg ha a mi példánkat vesszük. Egy vámpír fiú és egy tehetetlen gyönge lány szerelme. Szánalmas, és lehetetlen, már csak azért is, mert a fiú bármelyik gyenge percében megölheti a lányt. Féltékenység ide vagy oda, nem mentség a tetteire.

Fájdalom hasított a hátamba, ahogy erőből a földhöz vág, és ugyanazzal az energiával leszorít a hideg padlóra. És az utána jövő fájdalom semmihez sem mérhető. Szó szerint majdnem átharapta a torkomat. Tisztán éreztem ahogyan kegyetlenül belém mélyeszti a fogait, és a lehető legfájdalmasabb módon iszik belőlem. Éreztem a szívének dobbanását, amely éppen olyan gyorsan járt, mint az enyém.

Nem volt jól ez így. Szédültem, és homályosan láttam. Túl durva volt, és nagy sebet ejtett, akárcsak a ragadozó az áldozatán. Sok vért vesztettem, s kezdtem feladni a küzdelmet. Fájt, nagyon fájt minden egyes dolog, ami körülvett.

Eltávolodott tőlem. Csak akkor döbbent rá, hogy mit tett. Döbbentem ért hozzá a nyakamon lévő sebhez, én pedig sírva kérleltem, hogy hagyja békén. S mielőtt elájultam volna, láttam, ahogyan kétségbeesetten szólítgatott, de nem érdekelt. Én már akkor nem tudtam mit tenni, így hagytam hogy elnyeljen az örvénylő sötétség, az összes érzésemmel együtt.

18.fejezet vége

Read More

17.fejezet

 17.fejezet-A hallgatag menyasszony

- Mégis ki vagy te? - mordult fel a hatalmas teremben üldögélő szőke srác. Haruna csodálkozva húzta fel íves szemöldökét, majd egy ádáz vigyor kíséretében rávillantotta vörös szemeit.
  - Hogy én ki vagyok? - válaszolt a fiúnak olyan jeges hanggal, amely miatt a teremben lévő összes vámpír meghökkent. - Tudod fiúcska... - termett hirtelen mögötte, majd alig láthatóan markolta meg az ingje vállrészét, miközben füléhez hajolva suttogta a szavakat. - Ez nem rád tartozik.
Ledöbbenve fordult a lány felé, miközben férfi létére majdnem elszaladt, a tekintetében lévő sötétségtől.
- Nem hittem volna, hogy egy nap lesz merszed visszatérni. - hangzott fel egy mély hang, melyben gúnyt lehetett felfedezni. A rózsaszín hajú lányka elégedetten emelte fel a fejét, s tekintete egyenesen a táblára szegeződött.
Pár centire a homlokától egy éles kést kapott el. Nem volt mérges, csak egy bájos, ártalmatlan arckifejezéssel jutalmazta az előbbi merényletet.

 - Milyen meleg fogadtatás ez!  - hangja ironikusan csengett.

Jól végigmérte támadójának kinézetét. Pont ahogy emlékezett, még mindig ugyanannyira felsőbbrendűnek mutatta magát a többiek előtt a férfi. Fekete haj, dermesztő kék szemek s hatalmas szemfogak.

 - Eric, ismered őt? - kérdezte meg egy vörös hajú lányka, aki felháborodottan vizslatta a betolakodó lányt. Nem tetszett neki, hogy ennyire felborítja az egész estét, ahogyan az sem, hogy fiatalsága ellenére ennyire arcátlan módon képes beszélni velük.

 - Igen, még nagyon régről. - válaszolta ridegen. - De most hadd kérdezzem meg, miért jöttél ide?

A rózsaszín hajó csak szemtelenül kuncogott egyet, s a következő pillanatban már a kérdezője előtt állt, s tekintetével közölte, nem fog megijedni tőle.

Haruna megfordult, s szavait immáron a teremben lévő összes jelen lévő vámpírnak intézte. Mindenkiben megjelent az a fajta érzelem, amely arra késztette őket, hogy maradjanak távol tőle. Fogalmuk sem volt arról, kicsoda a lány, ahogyan azt sem tudták, hogy miért tűnik annyira másnak, amikor csak egy egyszerű fiatal vámpírlány. Nem volt benne semmi nemesi, mégis bennük volt az a nyugtalan áhítat, amelyet akkor éreznek, mikor megjelenik a környezetükben egy-egy ilyen lény.

 - Csak bemutatkozni szerettem volna, - szólalt meg ártatlan vékonyka hangján. Az ott jelenlévők nem tudták elhinni, hogy még pár perccel ezelőtt olyan ridegen, komiszul beszélt. - de ezt már értelmetlennek találom, viszont megsúgok nektek valamit! Még rólam sok mindent fogtok hallani, drágáim. - mosolyodott el huncutul, majd a következő pillanatban el is tűnt.

A teremben mindenki kővé dermedve ült, s csak egyedül Eric mutatott valamiféle érzelmet. Düh járta át a testét, s öklével legszívesebben a széthasította volna az egész tantermet, ám nem akart ennyire mélyre süllyedni.

 - Iris! - pillantott rá a vörös hajú lányra, aki érdeklődően figyelte a kérését. - Menj le az igazgatóságra, és hozd ide annak a nőszemélynek a dossziéját.

 - Baj van? - kérdezte aggódóan, mire a teremben lévőek is várták Eric válaszát, aki elhatározta, nem fog hazudni.

 - Fogalmam sincs... - sóhajtott.

***

 - Mi a baj? - néztem rá az előttem álldogáló Harunára, aki bűnbánó arccal sütötte le a szemeit.

 - Miattam történt, ugye?

 - Micsoda?

 - Miattam vesztél össze tegnap azzal a fiúval ugye?

Megakartam nyugtatni, hogy nem igaz, mert minden csak az én titkolózásom miatt alakult így, ám mielőtt beszédre nyitottam volna a szám, két személy fogta meg a vállam.

 - Nem mondanánk, hogy pont a te hibád, de részben igen. - szólalt meg távolságtartóan Ivy, majd rám pillantott, s mintha azt kérdezte volna, hogy minden rendben van-e velem.

 - A másik felét pedig Sally, és a titkai teszi ki. - pillantott rám a másik szónokom, aki a Rosa nevet viselte. Mondanom sem kell, sértődöttnek látszott, mert nem mondtam el nekik az igazat.

 - Tényleg sajnálom! - hajolt meg előttünk, amelyet furcsa pillantásokkal jutalmaztak a többiek.

 - Náluk ez a szokás. - suttogtam feléjük, hogy ne nézzék annyira furcsán őt, majd a bűnbánatban úszó lány elé léptem, és kezeimet a vállára raktam. - Nyugi, nem történt semmi. Vele sokszor összeveszek, úgyhogy ne tépázd magad, mert ez csakis az én hibám, meg persze a srácé. - nyugtatgattam Harunát.

 - Csokis muffin, engem hibáztatsz? - szólalt meg valaki gúnyosan a hátam mögött.

Vissza kellett volna vágnom Castielnek, de nem volt se erőm, sem  pedig bátorságom ahhoz, hogy a szemeibe nézzek.

 - Menjünk csajok. - sóhajtottam, majd szinte futva indultam meg, de még elköszöntem előtte a gót lánytól, mert ugyebár neki az akadémiára kell menni.

Az osztályteremben a megszokott hangulat fogadott, ám amint rájöttem, hogy nekem Castiel előtt kell ülnöm, a hideg is kirázott. Nem akartam tőle semmit, mert jobb volt így. Inkább kerülöm őt ahogy tudom, mert nem akartam még jobban belelovalni magamat. Tudtam jól, hogy sosem lehetek boldog vele, elvégre még mindig ételnek nézett, nekem pedig már tele volt a hócipőm ezzel, tehát jó volt úgy a döntésem ahogy volt.

 - Milyen volt a szüneted Sally? - kérdezte meg Nataniel, mikor elfoglaltam a megszokott helyemet.

 - Nem történt semmi különös, és veled? - mosolyodtam el.

 - Olyan volt, mint a többi. - legyintett, én pedig ráakartam vágni, hogy milyenek voltak a többiek, de nem tettem. Halottam már egyszer- kétszer valakitől, hogy a szülei eléggé szigorúak, így nem akartam faggatni róla.

 - Amúgy jut eszembe! A csajok meglátogattak a szünetben. - pillantottam rá mosolyogva, mire észrevettem, hogy a fiú kissé elpirult, ahogyan utána én is, majd elkezdtem nevetni a bénaságunkon. Ő is megmosolyogta a helyzetet, ám a jókedvünk nem maradt sokáig velünk.

 Nem tudom mikor, de Castiel leült a megszokott helyére, és persze nem bírta ki, hogy ne kössön bele valamibe.

 - Látom hazudni egészen hihetően tudsz. - vágott közbe. - Miért nem említed meg a barátodnak, hogy én és Lisander is ott voltunk? Vagy akkor már teljesen máshogy állna hozzád?

Nem tudtam, miért nem szólok neki vissza. Nem voltam elég erős, vagy talán már elegem volt belőle, de már képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzéseit.

 - Kérlek, hagyd abba... - már a sírás kerülgetett, amelyet a hangomból jól lehetett hallani. Összeszedtem magam, majd rápillantottam könnyes szemekkel, amely mellé halványan elmosolyodtam. - Hagyjuk békén egymást, rendben?

Meghökkent a mosolyom láttán, de nem törődtem vele. Elmondtam neki azt, amit mondani akartam, és ennyi éppen elegendő volt. Visszafordultam a normális irányba, miközben megtörölgettem a szemeimet.

Becsengettek, a tanár pedig bejött. Csak akkor vettem észre, hogy Haruna nem jött be velem, és még nem volt a teremben sem. Aggódtam, hogy talán megijedt, és inkább visszament a szobájába, de sajnos nem tudtam utána nézni, mert a szigorú tanárnő le  is vette volna a fejemet.

 Kopogtak, majd az osztályfőnökünk jött be, mellette pedig Haruna állt.

 - Gyerekek, szeretném nektek bemutatni egy új diákot. Ő itt Haruna Misaki, aki egyenesen Japánból jött az iskolánkba. Kérlek titeket, hogy segítsetek neki, mert eléggé új neki minden.

Mindenki meghökkenve figyelte őt. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire kislányosnak tűnik hozzánk képest. Talán a hosszú, göndör haja  tette, amely miatt olyan volt, mint egy porcelánbaba. Szóval, mindenki csodálattal nézte őt, vagyis majdnem mindenki. Amber persze rosszallóan figyelte a lányt, aki ezzel mit sem törődött.

 - Sziasztok - köszönt bátortalanul.

 - Emellett pedig úgy határoztam, hogy változtatunk az ülésrenden.

Ennek hallatán mindenki háborogni kezdett, köztük én is, mert ha valaki olyan mellé kerültem volna, akivel nem igazán jövök ki, akkor kész káosz lett volna.

" Istenem csak ne Ambert, vagy Castielt osszák be mellém" - mormoltam magamban.

Kezdjük ott, hogy első ízben leghátulra, a középső padsorba ültettek, de nem tudtam még, hogy ki lesz a padtársam. Tőlem jobbra pont Castiel került. Gondoltam, ennél rosszabb nem lehet, de mégis. Amber elém került, amely nem csak nekem, de neki is sorscsapás volt.

 - Te pedig Haruna ülj Sally mellé. - utasította a tanár, mire a lány boldogan ült le mellém.

Volt bennem egy olyan gyanú, hogy ez nem véletlenül történt így, sőt! Valami azt súgta, direkt történtek így az események, s ezek kapcsán eszembe jutottak Lisander szavai, amelyet még a félév végén mondott.

Találkoznom kellet vele, mert elakartam neki újságolni, hogy Haruna nem csak osztálytársam, de padtársam is lett. Tudtam jól, nem fog örvendezni a hír hallatán, de muszáj volt elmondanom valakinek. De amikor a rózsaszín hajú lányra pillantottam, nem akartam elhinni, hogy miért kellene nekem kerülni őt.

Csendben, szépen lassan vártam ki az óra végét, majd a kicsengővel együtt kiviharzottam a teremből. Annyira furcsa érzés kapott el, hogy képtelen voltam koncentrálni. Meg kellett találnom Lisandert, hogy minél előbb kitárgyaljam vele ezt, de akárhogy is kerestem, nem találtam. Pedig a ruházata alapján máskor nagyon is kirikít, de aznap, mintha a föld nyelte volna el. Helyette viszont találkoztam Violával, aki nem volt jelen az órán.

 - Beszélnünk kell. - szólalt meg olyan elhatározással, amelyet még sosem láttam tőle. - Most azonnal menjünk egy csendes helyre! - azzal pedig elhúzott.

Értetlenül követtem a csendes lányt, aki a szokásoshoz eltérően igen lobbanékony volt aznap. Egészen az udvarig hurcolt, aztán még távolabb, egy kis épülethez.

 - Ezt még sosem láttam. - jegyeztem meg. - Ez eddig is itt állt?

 - Nem, ezt most építették, mert itt lesz majd az új portás.

 - Ja - válaszoltam, majd lehuppantam az egyik székre. - Nos, mit akarsz megbeszélni? - mosolyodtam el.

Viola, mintha a gondolatait szedte volna össze, gondolkodott el egy percre, majd bátor tekintetét rám szegezte.

 - Bocsánat!

 - Mi? Miért kérsz bocsánatot? - pislogtam rá értetlenül.

Gondterhelten beletúrt lila hajába, majd belekezdett a kis meséjébe.

 - Amikor kicsi volt, még betegesebb voltam. A szüleim féltek, hogy majd nem lesz olyan gazdag, előkelő vámpírcsalád, aki elfogadna engem, és a fiuk házasságát.

 - Vagyis attól tartottak, hogy nem lesz majd férjed? - kérdeztem meg értetlenül, mire bólintott.

 - Ezért óvintézkedésből már gyerekkoromban megállapodás kötöttek az egyik barátjukkal, akik szintúgy tanácstagok voltak. Hiába nem akarjuk az egészet, a szüleink már ezt megbeszélték, de már intézkedem az egyesség felbontásáról! Ezért mindent sajnálok! Az én hibám, hogy összevesztetek Castielel, amiért nagyon szomorú vagyok, és...

 - Várj egy picit Viola... - szakítottam félbe, miközben lassan összeálltak a dolgok. - Hogy jön Castiel a képbe?

A lila hajú értetlenül vonta fel a szemöldökét. Biztos rájött, mennyire nehéz a felfogásom.

 - Még nem esett le? Castiel a vőlegényem... - válaszolta pironkodva.

Tágra nyílt szemekkel néztem az apró lányra, majd a meglepettségtől felordítottam.

 - Micsoda?! 

17.fejezet vége

Read More

A végzeten túl

Megjöttem a beígért történettel! Továbbra is A véredre éhezem marad aktívan futó történetként, de talán néha-néha belecsempészek ebből a fanficből is részeket. Sajnos időhiány miatt nehezen megy, de jön a nyári szünet, így aztán majd akkor egyszerre két történet is futni fog!
A végzeten túl egyébként egy kissé borús reggelen fogalmazódott meg bennem, mikor előzőnap este a játékból rajzoltam karaktereket. Akkor láttam meg Lisanderről azt a képet, mikor  a fogával próbálja lehúzni a kesztyűjét. Fogalmam sincs, hogyan, de valahogy így született meg a fanfic.
Viszont nem kertelek tovább, jó olvasást!

Gyűlölet, jeges szív, üres tekintet. Az előbb említett három tulajdonság jellemzi Sophie Crosst. A rideg lány évek óta a múltban történt dolgokon őrlődik, miközben mesteri módon dolgozza ki bosszújának minden egyes részletét. 
Tíz hosszú esztendővel ezelőtt, egy hideg téli estén megjelent ő. Sophie áhítattal tekint a bukott lényre, aki aznap megmentette őt a hitvány angyal markából. A kérdés csak az, hogy ez fordítva is igaz-e, vagy talán a másik fél többet érez?
Lysander mindig a lány mellett áll, ám nem tudni miért. Mi vihet rá egy démon arra, hogy naphosszat engedelmeskedjen egy halandónak?
Vajon miért szegődött egy egyszerű, ártatlan lány mellé egy letaszított angyal?
Egyáltalán szövődhet-e szerelem ember és démon között, vagy előbb-utóbb egymást ölik meg ezzel a szeretettel?
S a legégetőbb kérdés, mi történik, ha egyszer feltűnik ördögűzőként egy harmadik személy, akiért Sophie odáig van? Vajon kit fog választani? A gyilkos elszántságú vörös férfit, vagy a veszélyes, és titokzatos bukott angyalt?

Prológus

10 évvel ezelőtt halálváros határánál...

-Sophie-

Kétségbeesés, néma imák, halál sikolyok. Emlékszem, a város mellett húzódó kiserdőben bújtunk meg, pont a kőfal tövében, mely elzárt minket a szabadságtól. Éreztem a sós, meleg könnyeket az arcomon, ami valamelyest felmelegített a december eleji zord hidegben. Cseppnyi kezeim szinte jegesre fagytak a kesztyűn keresztül. Semmi kétség, azon az átkozott estén volt a leghidegebb, s hogy ez véletlen volt, vagy szándékos, azt nem tudom. Remegve öleltem át édesanyámat, aki szintúgy szenvedett a cudar időjárástól, mint én. Rajta csupán egy vékony garbó volt, s mai napig csodálom, hogy volt benne annyi erő, és kitartás, mikor tudta, nem menekülhetünk meg.

 - Nyugodj meg Sophie. - suttogta elhalóan. - Nyugodj meg kicsim, hidd el, minden rendben lesz...

Hófehér angyaltoll szállt el előttünk, melyet azonnal a gazdája követett. A semmiből tűnt fel. Arcán szenvtelen grimasz terült, s egyedül rideg, gyilkos kék szemei árulkodtak szándékáról.

Akkor esett le az év első hava. Az első hópehely arcocskámra szállott, mintha megakart volna békíteni a sorsommal.

 - Végre megvagytok. - szólalt meg, és hangja hallatán a vér is megfagyott bennem. A kellemes női hangtónus mellett eltökélt, rideg hangja szinte kettévágta a szél süvítő zörejét. - Eléggé kitartó vagy.

Szőke hajába belekapott a végzetes, sivító szél, s így még félelmetesebbnek látszott. Azt kívántam, bárcsak valaki eljönne értünk, s megmentene az angyali álca mögött bujkáló lénytől.

Kardját kihúzta arany tokjából, s éles pengéjét felém szegezte.

 - A gyermeki vér erőt ad, zsengébb, s sokkal inkább halandóbb, mint felnőttként. Sokkal inkább könnyebb az életed kioltani, mint eddig...

Hatalmasat suhintott vele. Örökre emlékezni fogok arra a rengeteg vérre, amely aznap körülvett. A kicsiny arcom, parányi kezeim, rózsaszín kabátom, de még az előttem elterülő fagyott talaj is vörösre feslett. Nekem kellett volna meghalnom, akkor meg miért pont ő?

Anya, miért ugrottál elém, mond, miért?

Karcsú, gyönge tested megvonaglott, mikor az éles penge átszúrt. Elhalóan rogytál a földe, mint egy rongybaba.

 - Sophie, annyira sajnálom... - nyögted ki alig hallhatóan. Kétségbeesett ölelésem közepette vettem csak észre, hogy már a szádon is vér serkent ki. - Kicsim, szeretlek. - suttogtad a fülemben, majd mályvaszínű szemedet örökre lecsuktad.

Szeretlek. Mennyire egyszerű szó, s milyen sok mindent kifejez. Kár, hogy én sosem fogom soha kiejteni ezt a szót, soha többé...

Mond, mégis mi az a dolog, amely még egy gyermeki szívet is megfeketít? A gyűlölet képes hatalmába keríteni, s olyan mélyre süllyeszteni, ahonnan már nincs kiút. Tudom miről beszélek, mert én abban a percben, mikor megéreztem édesanyám utolsó lélegzetét, örök életre belém költözött. Képes lettem volna bármire, hogy az előttem álló aranyszőke hajú, angyalinak tűnő, rideg tekintetű lényről letöröljem az önelégült vigyort. Hat éves voltam, mégis érettebb a kellettnél, mert mikor az ember életveszélybe kerül, az ösztönei kezdik irányítani, s én abban a néma, átkozott másodpercben kívántam, méghozzá olyat, amelyet egy normális ember egy örök életre megbánna.

Én viszont semmilyen körülmények között sem tennék máshogyan, még így, hosszú évek távlatából sem.

Zafírkék szemeimet lesütöttem, majd mikor újból az alantasra pillantottam, gyűlölettel teli nézések közepette azt kívántam, bárcsak eltűnne a föld színéről, s drágán megfizetne az édesanyám haláláért.

 - Most mit fogsz tenni, kicsi Sophie?

Kardját felém lendíti, amelyen már az anyám vére díszelgett. Hirtelen egy hófehér angyaltoll hullott a tenyerembe. Azt hittem, hogy az átkozott lénnyé, ám pármásodperc múltán a szemem láttára feketére feslett.

Kérlek mond meg, te miattam lettél átkozott? Vagy netán ártatlanul taszítottak le a fényből? Netán szándékosan hagytad ott őket, azokat a lényeket, melyek csak a látszat kedvéért tűnnek szentnek, és ártatlannak?  Kérlek, válaszolj a kérdésemre...

Igen, emlékszem, hirtelen olyan nyugodtság tört rám, mint addig még sosem. Árnyszerű angyali sziluett rajzolódott ki a halovány fényben.

Sötét alakod pillanatok alatt férfi alakot öltött. Vonásaid kiemelkedtek, szemeid megelevenedtek, s olyan skarlátvörösen égtek, hogy már-már világítottak a vérengző sötétben. Fehér hajad csillogott a hold ezüstös fényében, s tekinteted lassan két különböző színt vett fel, így már végképp sem tudtalak angyalnak látni téged. Inkább voltál számomra démoni, mintsem angyali.

 - Nocsak, nem hittem volna, hogy itt találkozunk. - nevetted el magadat, én pedig megdermedtem mély, rendíthetetlen hangodat hallva. - Mit keresel itt Lilionne?

A fehér lepelbe bújt női alak tágra nyílt szemekkel hátrált pár lépést. Éreztem rajta, hogy eluralkodott rajta a rettegés.

Élveztem. Rendkívülien boldog voltam, ahogyan kétségek közt vergődve elejti véres kardját, és rémülten már majdnem futásnak ered. Azt akartam, hogy úgy féljen, ahogy én is pár perccel ezelőtt.

Az idegen felemás szemei mérgesen szűkültek össze a holtat látván. Komiszul mosolyodott el, mikor három lépést téve az angyal könyörögni kezdett.

 - Kérlek, ne gyere közelebb. - fohászkodott. - Könyörgöm neked, Lysander, kérlek ne tegyél semmit.

 - Ó, csakugyan? - sóhajtott unottan. - Bántani akartad őt, nemde?

Hangosan nyelve bólintott a Lilionne nevet viselő álszent.

 - Parancsom volt rá.

 - És ki adta a parancsot? - húztad össze szemöldöködet.

 - Ezt nem mondhatom meg. - vágta rá rémülten, majd felém közelített. Ösztönösen hátráltam  pár lépést, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egészen a hideg, durva kőfalig húzódtam. - Kérlek, elégedj meg ennyivel Lysander, tudod, hogy nem beszélhetek...

A vörös hajú férfi nyugodt, rezzenéstelen arccal tartotta fel jobb kezét, melynek hatására az angyal nagyot nyelt, s halántékán egy kósza izzadságcsepp gördült le.

 - Ennyi? Mindent elmondtál?

 Arcára ördögi mosoly ült ki. Igen, ez az a grimasz, amelyet hosszú évekig figyelhettem. Az a könyörtelen, mégis szenvtelen arc, ami azon az éjszakán rabul ejtett. Én is olyan akartam lenni mint ő. Ezek voltak az első érzéseim iránta, a csodálat. Olyannyira felnéztem rá, hogy mást nem is láttam belőle, csak azt a könyörtelen énjét, melyet aznap megcsillogtatott.

Fájdalmas sikoly hasított bele az éjszaka csendjében. Recsegő-ropogó zörejek párosultak a fájdalmas kiáltás mellé. A szőkeség a földön fetrengett, miközben szüntelenül könyörgött, hagyja abba a démon a kínzását. A következő pillanatban csupán két csonk ékeskedett ki a lapockáiból. Az ördögi személy nemcsak megkínozta, de meg is fosztott attól, amely a nő éke volt. A szárnyait porrá zúzta, hogy véletlenül sem tudjon mit tenni vele.

Felém indult. Örökre az eszembe vésődött különleges járása, és az a skarlátvörösen izzó tekintete, mellyel engem pásztázott. Leguggolt mellém, Finom, férfias kezeit hófehér hajkoronámba mélyesztette.

 - Hát megvagy végre, angyalom. - suttogta sejtelmesen.

Kíváncsian siklott tekintetem a hátam mögé. A durva kőfalon vércsíkok kezdtek fesleni. Szépen lassan valami kirajzolódott. Bár első látásra nehezemre esett, azért sikerült kivennem a vérrel mázolt angyalszárnyat, mely pontosan mögöttem tűnt fel.

Igazad volt azon a vérrel áztatott napon. Én vagyok a fény, aki próbál a sötétségből kiszökni, de nem megy, s te vagy a feketeség, a kárhozatal, amely szépen lassan felemészt engem.

Köszönöm, drága démonom, hogy azon a napon kárhozottá tettél...

Nos ennyi lenne egyenlőre. Kérlek titeket, hogy jelezzetek vissza, és fejtsétek ki a véleményeteket, hogy jó-e, vagy már túlzásba vittem. Várom a kritikákat, és most mondom, jöhet hideg-meleg egyaránt. 

Read More