10.fejezet

 10.fejezet-megaláztatás

 

Csendes, hallgatag kopogás, meleg ölelés, dobbanó szív. Mégis mi lehet, amely körbe vesz? Legszívesebben örökre így maradnék kényelmesen, biztonságban, elzárva a világ minden problémájától. Mi ez az óvó, szorító, mégis lágy érintés, amely a hátamon végig simít? Hideg levegő cirógatta az arcomat. Kénytelen voltam kinyitni a szememet, még ha nehezemre esett is elszakadnom a tökéletes nyugodtságtól. Sötétségbe burkolózva emelem fel elhalóan a kezemet. Fájt, égetett, hasogatott a kis szellő, mely végtagjaimhoz ért. Hallgatagan szisszentem fel, és a következő másodpercben a kezem visszaesett a helyére. S akkor felötlött bennem, hogy hol is vagyok. Valaki a karjaiban vitt, ám a félhomály miatt semmit sem tudtam kivenni belőle, ám a következő mondat, melyet kiejtett, mindent elárult.

 - Mi történt veled csokis Muffin?

Kezeim nem parancsoltak ép eszemnek. Maguktól mozogtak, és egyenesen a srác hajkoronájába fúródtak, hogy megbizonyosodjak róla, valóban ő tart a karjaiban. Csodálkozva pillantottam rá, és így szürke tekintete egy másodpercre rám szegeződött. Még félálomban voltam ahhoz, hogy felismerjem a helyzet súlyát, vagy hogy félni kezdjek tőle, sőt kissé nyugodtabb is lettem.

 - Castiel? - meredtem rá csodálkozva - Te miért vagy itt, vagy én mit keresek veled?

 - Eltűntél, nem emlékszel?

Próbáltam felidézni a történteket, de nem ment. Egyszerűen valami meggátolt abban, hogy egyáltalán gondolkozzak, és ez így is maradt. Az utolsó emlékképeim a falon csüngő festmény, amelyen egy lány volt, aki rettentően hasonlított rám.

 - És Lisander? - kérdeztem meg aggódóan, mivel fogalmam sincs róla, hogy mi lett vele - Ő jól van?

 - Persze, mért ne lenne? Ha nem tudnád, mindenki téged keres, mert elvesztél. Komolyan nem emlékszel rá, hogy mi történt?

 - Nem, sajnálom.

A fiú arca egy percre megrándult, mintha valamit elfojtana magában. Talán egy rosszindulatú megjegyzést, vagy pár gúnyos szót próbált lenyelni magában, de az igazat megvallva nem érdekelt volna. Annyira üresnek, és semmilyennek éreztem magamat, hogy a mondanivalója nem javított vagy rontott volna a helyzeten. A sötétség lassan eloszlott, és helyette beköszöntött a világosság. Fogalmam sincs honnan jöhettünk, de a kertben kötöttünk ki, a felkelő nap árnyékában. Szótlanul bámultam a rózsaszínű eget, és nagyon úgy látszott, hogy ő is követi a példámat.  S a némacsend hosszan elhúzódott. Én nem akartam, ő nem tudott mit mondani, ám végül mégis kicsúszott valami a számon, amelyet sosem lett volna szabad megkérdeznem.

 - Miért? - Kérdően felém pillantott, hogy az előbbi kérdésemet próbáljam jobban kifejteni. Mély levegőt vettem, mintha abból vártam volna az erőt, a bátorságot, majd magabiztosan rászegeztem zöld szemeimet. - Miért engem szemeltél ki? Miért engem zaklatsz, és miért nem mást? Ott van Amber, ő miért nem elég jó? Miért kell folyton engem szekálni?

Hitetlenül elmosolyodott. Szürke szemeiben csalódottság csillant meg, miközben lemondóan sóhajtott, és már-már hallani véltem válaszát.

 - Nem vagy te kissé hiú? Nem szemeltelek PONT téged ki. Eddig szórakoztató volt elnézni, ahogyan szerencsétlenkedsz, és emellett veled könnyebben ellehetett bánni, mint egy magamfajtával, szóval neked nincs különösebb szereped itt, mint hogy igyak belőled. Ahogy mondtam, olyan vagy, mint a csokis muffin. A belsődben rejlik a legfinomabb részed, a véred. Több nem vagy ennél, és most hogy tisztában vagy a dolgokkal ne kérdezz ilyen hülyeséget.

 - Rendben, bocsánat.

Ismét megrezzent az arca, és ahogyan az előbb, úgy most is visszafogta magát. Talán zavarta a közömbösségem, mert még túlságosan bágyadt voltam ahhoz, hogy ijedt fejjel bámuljak rá. Végül letett a kertben lévő szökőkút előtt, majd elindult a maga dolgára, nem törődve velem.

 - Szólok a többieknek, hogy megkerültél.

Néztem ahogyan távolodni kezd. Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán miért pont itt tett le, aztán pedig eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem neki a segítséget, ám mikor kinyitottam a számat ő eltűnt.

Kíváncsi voltam, hogy mégis mitől lett ennyire ideges.

***

 - Ez elfogathatatlan! Mégis mit képzeltek, mikor éjnek évadján az iskolában császkálnak?

Az igazgatónő hangja talán az egész iskolát körbezengte. Ráncos arca vörösre feslett, miközben ajaki idegesen lefelé görbültek. Komolyan azt hittem, hogy azon nyomban felrobban, mikor végignézett a társaságunkon. Ivy a haját birizgálva figyelt az öreg nénire, a mellette lévő Nataniel pedig lesütött szemmel meredt a semmibe. Viola csendesen elüldögélt, közben pedig figyelmet színlelt, csak az a baj, hogy nem az igazgatónőre fókuszált, hanem az álmennyezetre. Én mellette ültem csendben, bűnbánó tekintettel, Lisander tőlem jobbra alig észrevehetően írkált valamit a jegyzetfüzetébe, s a legszélen elhelyezkedő Castiel lazán hátradőlve gondolkodott valamin. Már a bevonulása is kiverte a biztosítékot az igazgatónál, mert legelőször az egyik asztalra tette fel a lábát, melynek következtében a hangulat még nyomasztóbb lett.

 - Önben kisasszony hatalmasat csalódtam - bökött a nemrégiben előhalászott pálcájával Ivy felé -, és még legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna ezt magáról sem -  mutatott a pálcájával Viola felé.

  - Sajnáljuk. - nyögték ki egyszerre, mire az igazgató furán felnevetett.

 - Önök szerint ezt ilyen egyszerűen ellehet intézni? Az alagsorhoz vezető ajtót tönkretették, a folyosón lévő szobrot darabokra törték, - kérdőn néztem a gót lányra, aki csak öccse felé mutatott bőszen -  az egyik diák eltűnt, míg a másik rosszul lett. Ezeket nem lehet egy egyszerű bocsánatkéréssel elintézni!

Még jobban megbántam mindent, ahogyan eszembe jutott, hogy mi minden történt aznap este, és a bűntudat egyre csak nőt, mikor Viola nagy megerőltetés árán feltápászkodott.

 - Ne hibáztasson senkit sem értem. A betegségem miatt lettem rosszul, és ha nem megyek el otthonról, akkor is ez történt volna.

 Nem sokkal később az indulást követően Viola köhögni kezdett, de nem törődött vele, de már órákkal később elviselhetetlenné vált a fájdalom, s emellett vért köhögött fel. Bár tagadta, én tudtam jól, mind a mi hibánk volt, ám ha bűnbánóan fürkésztünk volna az igazgatót, akkor is a következmény továbbra is ott lebegett előttünk.

 - Jó ha már itt tartunk, akkor én vagyok a hibás! - pattant fel energiától fűtve Ivy, mire én is követtem a példáját.

 - És én is! Mi ketten találtuk ki az egészet. A többieket mi rángattuk bele, mert féltünk, vagyis inkább csak én rettegtem...egy cseppet.

Halvány mosoly kúszott fel ráncos arcára, majd a "fegyverét" hirtelen felém szegezte. Majdnem kiszúrta a szememet a fegyencpálcájával, mikor morcos szemekkel méregetett.

 - Amikor ma reggel megláttam önt Miss. Raven, azt hittem, hogy csak viccelnek velem. Magának kellene a legjobban meghúznia magát, elvégre ön a csekély létszámú feketebárányok egyike. Nem gondolja, hogy ideje kissé meghúznia magát?

 - Tényleg nagyon sajnálom, és akár hogy is próbálkoznék, képtelen lennék visszatekerni az időt.

 - Sally nem tehet semmiről - állt fel halál nyugodt tekintettel Lisander, majd Castiel is becsatlakozott.

 - Tizenhat évesen mindenki eltudja dönteni, hogy mit akar. A csokis muffin csak próbál kimenteni minket. - Rám szegezte szürke szemeit, melyből dac sugározódott. - Inkább ne szólalj meg - jelentette ki mérgesen.

 - Ez viszont nem segít a helyzetükön. Egészen a téli bálig büntetésből kitakarítják a gimnázium folyosóit, ha már ennyire szeretnék az iskolát felderíteni - jegyezte meg gunyorosan -, és emellett kutya kötelességük lesz a tanítások után segíteni a tanároknak, ha igényt tartanak magukra, ezzel pedig téma lezárva! Induljanak, mert öt percen belül becsengetnek, és gondolom nem próbálkoznak lógással, igaz?

Az igazgató szeme a vörös hajú srácra szegeződött, aki csak unottan megvonta a vállát. Még túlságosan reggel volt, ahhoz, hogy ellentmondjon bárki is neki. Amilyen gyorsan csak tudtunk, úgy slisszoltunk ki az irodából, majd egy szó nélkül szétváltunk. Ivy kivételével mindenki a gimnáziumi rész felé vette az irányt. Még sosem voltam annyira nyomasztó helyzetben, mint akkor, de nem tehettem ellene semmit. Az én hangulatom olyannyira siralmas volt, hogy legszívesebben otthon aludtam volna, míg talán eszembe nem jut, mis is történt aznap este. Hogy kerültem a folyosó legvégére, vagy egyáltalán mit kerestem Castiel karjaiban. Igaz, hogy bármerre is járjak, ő mindig megfog találni, míg a vérem az ő szervezetében van. Csendben, unottan vészeltem át az órákat, úgy, hogy semmit sem jegyzeteltem, csak a fejemet a padra helyezve alvást színleltem. Az ottani tanárok érdektelenek voltak. A fegyelmet megkövetelték, de hogy mit csinálnak az óráján, az nem érdekli őket, amíg nincs balhé.

Az utolsó óra után összepakoltam, majd a könyvtár felé vettem az irányt. Ideje volt kissé többet megtudni az iskoláról, és az alaksorra vonatkozó titokról. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a festményt, mert nyugtalan voltam miatta. Meg kellett tudnom, hogy én miként jövök a képbe, mert tudtam jól, nem hiába hasonlítunk annyira. A könyvtár a földszinten volt, át az oszlopos csarnokokon, jól eldugva mindenki elől. Bizonyára ha a központban lenne akkor sem lenne másképpen, mert az emberek inkább viszolyogtak a könyv láttán.

Belépve egy apró csengő kongani kezdett, jelezve, valaki betévedt. Hatalmas könyvek tömkelege fogadott, amelyek miatt nem láttam semmit sem. A padlótól, egészen a plafonig nyújtózkodó polcok szintúgy rogyásig voltak könyvekkel, és a megszokott félhomályban semmit sem lehetet érzékelni. A vámpírok átkozott sajátossága volt a sötétben való éles látás, így egy egyszerű ember semmit sem láthatott miattuk.

 - Segíthetek valamiben? - lépett ki az egyik könyvoszlop mögül egy lány.

Megszeppenve láttam ,hogy a könyvtáros egy velem egy idős lánynak látszódott, de megmerem kockáztatni, hogy akár tízszer idősebb is lehetet nálam. Az eszméletlenül vékony, alacsony lány felém lépett, miközben egy arany gyertyatartóval a kezében méregetett. Hófehér szeplős arcát szalmasárga loknik keretezték. Nem hittem volna, hogy egy ilyen lánnyal fogok találkozni, aki fiatalabbnak tűnik tőlem, pedig pontosan ellenkezőleg volt. Fekete ruháját a csípőjénél vastag vörös bársonyszalag díszítette, miközben alkarján fekete csipkés kesztyű díszelgett. Szemei karikásak voltak, mintha napok óta egy szemhunyásnyit sem aludt volna, ám ez a fáradság azonnal tovaszállt, mikor sötét szemeivel rám nézett. Csodálkozva nézegetett, miközben fejét jobbra-balra hajtotta,  hogy megnizonyosodjon róla, nem csak képzelődik.

 - Érdekelne valami - válaszoltam szűkszavúan. - Az iskola történetéréről szeretnék információkat szerezni.

Kellemetlen volt előtte beszélnem, vagy lélegeznem. Túlságosan feszengtem ahhoz, hogy normálisan tudjak vele beszélni, ám a csontig hatoló nézése volt a legrosszabb. Azonnal leszűrte, hogy nem valami hobbi miatt ténfergek a könyvtár fele, hanem nyomós okkal jöttemide, mert a tudásvágyam nem várhatott tovább. Szinte szomjaztam arra, hogy a dolgok végére jussak.

 - Látom nem egy bohó szellemvadász vagy. Örülök, hogy végre egy értelmes diák is eljött ide - pillantott rám futólag elismerő vigyorra az arcán.

Hátravezetett egy egészen távoli, eldugott helyiségbe, ahol régi, poros könyvek voltak Leemelt egy vékony, eléggé ronda bőrkötéses példányt a sok közül, majd kinyitva azt , rongyos, elsárgult lapok fogadtak. Kíváncsian néztem a könyvtárost, aki a könyvbe belemerülve, szüntelenül lapozgatta az ódon, már- már szétfoszlott lapokat.

 - Itt mindent megtalálsz az iskola építés körülményeiről. - vágta a kezembe, majd szinte kitessékelt a könyvtárból.

Csodálkozva meredtem hol a könyvre, hol pedig az előttem bezárt ajtóra. Egész végig azon törhette magát a lány, hogy hogyan szabaduljon meg tőlem, mert barna szemeiben félelem tükröződött. Sóhajtva fordultam meg, s az otthonom felé vettem az irányt. Közben  a gondolataim ezer s egy felé kalandoztak, ám a nagy zagyvaságban felcsendült bennem Viola figyelmeztetése.

"Ne legyél egyedül a folyosón"

De kérdem én, megtehettem ezt? Mindent nem várhatok el keresztanyutól, mert már réges-régen ideje volt a saját lábamra állni.

 - Hát itt vagy? . szakította meg a jóleső csendet Amber vérfagyasztóan visszataszító hangja.

Hirtelen egy erős csapás erejétől egészen a szekrényekig röpültem, melyek behorpadtak a landolásnál. A hátam rettentően fájt, ahogyan a fejem is, mivel azt is beütöttem.

 - Mit akarsz? - nyöszörögtem fájdalmasan.

 - Azt hiszed, hogy megúszod? Miattad az egész életem tönkre ment.

Erősen a gyomromba rúgott, majd a hajcsatomat kitépte a hajamból, melynek hatására a kontyom szétbomlott, így rettentően hosszú hajzuhatagom lágyan betakarta az egész hátamat. Sas körmeit hajkoronámba mélyesztette, majd türelmetlenül felhúzott a földről, s így farkasszemet néztünk egymással.

 - Mit tettem már megint? - szűrtem ki idegesen a fogaim között.

 - Mindegy viszont most...

Tekintete átvándorolt a mellette lévő Lisára. A lány bólintott, majd a táskájából előhalászott valamit, amely a gyér fényben veszélyesen csillant meg. A lélegzetem is elállt, mikor az éles pengét megláttam.

 - A bosszúm édes lesz. - súgta óvatosan nekem, nehogy bárki más is meghallja.

Első látásra azt hittem kés van náluk, ám mikor Amber elvette társától, rákellett jönnöm, hogy egy hosszú és éles olló van nála.

 - Meg ne mozdulj.

Narancssárga hajamat megmarkolja úgy, hogy közben lábával a padlóra szorított. Kétségbeesetten hallottam, ahogyan az olló belehasít a hajamban, s mint egy pár másodperc alatt rengeteg száltól megszabadít.  A könnyeim keservesen folytak le kerek arcomról, miközben folyton azon töprengtem, hogy mivel érdemeltem ki ezeket a megaláztatásokat, ám nem érkezett válasz, csupán a magam vélemény volt, és az a harag, amely pár másodperccel ezelőtt megfogant bennem. A legrosszabb érzelem a világon az indulat, mert hamar a hatalmába kerít minket, és olyan dolgokat mondunk, vagy csinálunk, amelyet nyugodt fejjel sosem tennénk. Nos, én is így voltam akkor vele. Alapból szelíd, visszahúzódó lány vagyok, aki még a verekedéshez is puhány, ám ahogyan az önelégült nevetést hallottam,a z agyam elborult. Bár nem tudtam miért, de tudtam jól, hogy nem vagyok igazán a magam ura.

Amber maga felé fordított, majd a mosolyt meglátva az arcán még mérgesebb lettem. Jó nagyot lélegeztem, majd a legnagyobb lendülettel szembe köptem. Felálltam a padlóról, majd ahogyan pár perccel ezelőtt engem, úgy őt is a hajánál fogva téptem fel, annyi különbséggel, hogy nem vágtam le a haját, csak erősen a hátába talpaltam. Hátat fordítva neki indultam meg,, úgy, hogy vissza se néztem, csak sírtam, a kétségbeesés miatt.

Nem én tettem. Nem, én sosem tettem volna ilyet. Sally Raven sosem verekedne, vagy köpködne. Egy megmagyarázhatatlan erő irányított mindvégig, amelyről nem tudtam mi lehetett. Két eshetőség volt: Valóban van valami titkos, veszélyes dolog itt, a gimiben, vagy csak szimplán megőrültem. A könnyeimet törülgetve attól tartottam, hogy az utóbbi lesz igaz rám, s amely a legrosszabb volt, hogy nem akartam erről senkinek szólni, mert féltem, ha valaki ezt megtudná, akkor olyan titokra derülne fény, amely megkeserítené az életemet.

10.fejezet vége